A Burberry híres a dupla mellényű kabátjairól, eredeti róka-, nyúl- és nyércprémből készült ruháiról. Nemrégiben azonban kellemetlen helyzetbe került a cég, amikor kiderült, hogy éves szinten közel 38 millió dollárnyi ruhát és kozmetikumot égetnek el. A nyomás hatására a legnagyobb divatcégek, mint a Nike és a H&M igyekeztek káros gyakorlatukon változtatni, ezért elindítottak egy kampányt: ha beviszed a boltjukba a már nem használt ruháidat, kedvezményt kapsz a következő vásárlásodból, míg ők gondoskodnak a megunt ruhák környezettudatos hasznosításáról. Vajon mennyi igaz ebből?
Sokaknak az az első gondolata, hogy hát ennyi erővel nekem is adhatták volna a rengeteg elégetett és kidobott ruhát, ami látszólag egy jóval célszerűbb felhasználási módja ezeknek a holmiknak, azonban ez csak a vásárlói, humanitárius és környezetszennyezési érdekeknek a figyelembevételekor igaz.
Ha a zöld mozgalom hívei vagyunk (vagy csak mi sem szeretnénk a túlzott környezetszennyezés miatt meghalni), akkor érdemes végiggondolnunk, hogy az éves textilelőállításunk – kb. 12,7 millió tonna 2009-ben – közel 15%-át, azaz majdnem két millió tonnát pazarolunk el. Csak Torontóban és környékén 91 ezer kilogrammnyi ruhát gyűjtenek össze hetente. Bár manapság egyre inkább próbálják felhasználni ezeket a nem kívánatosnak kikiáltott anyagokat, azok sokszor mégis egyszerű tüzelőanyagként végzik.
Az összegyűjtött ruháknak mindössze 1%-át hasznosítják újra,
mert a technológia jelenlegi állása nem teszi lehetővé, hogy a kevert műszálakat szétválasszák egymástól, mert a legtöbb tönkremegy a szétválasztási folyamat közben.
Akkor viszont mi lesz azzal a 99%-nyi ruhával, amit bizonyos esetben maguk a boltok gyűjtöttek össze az emberektől?
A begyűjtött, valamint az el nem adott ruhadarabok először eladásra kerülnek egy harmadik cégnek, ami újraértékesíti őket, általában a harmadik világbeli országoknak – például Kenya évente 22 millió dollár értékben vásárol használt ruhákat Kanadától. Ezekben a fejlődő országokban aztán újfent piacra kerülnek az európai és az amerikai kontinensen kidobott vagy eladományozott ruhák, ezúttal már a helyi kiskereskedők árulják őket boltjaikban.
Azonban mivel ezek a ruhák nem feltétlenül vannak jó állapotban, rengeteg terméket még ott sem vesznek meg az emberek, így azokat a helyi piacok mögötti szeméttelepekre viszik, ahol elégetik őket.
Nem kell kémikusnak lenni, hogy tudjuk, amikor a sok műszálas, cipzárral és gombokkal rendelkező ruhadarabot elégetik, azokból nem csupán szimpla hamu, hanem egy csomó nem kívánatos égési melléktermék is keletkezik.
Akkor mégis hogyan lehetséges, hogy ez egy bevett gyakorlat a divatiparban? Ahhoz, hogy ezt megértsük, divatmágnási magasságokba kell emelkednünk.
Ahogy a Burberry maga is nyilatkozta, azért égetik el a saját termékeiket, hogy ne kerülhessenek a „nem kívánatos vásárlók” kezébe. Az üzleti érdek egyrészről az, hogy az ő kasmír-, prém- és bőráruik ne kerüljenek ki a szürke piacra, azaz úgymond fű alatt ne lehessen megkapni az eredeti terméket töredék áron, a gyártót kikerülve. Érdekük továbbá, hogy ne lehessen másodkézből fél- vagy negyedáron beszerezni a termékeiket, valamint hogy ne lehessen olcsó másolatokkal elárasztani a piacot.
Hiszen ha könnyen és olcsón hozzá lehetne jutni márkás termékekhez, akkor sokan sem vennék meg az eredetit a magasabb, eredeti áron. Viszont túl nagy mennyiségben sem szabad előállítani és értékesíteni a saját termékeiket, mivel ha lealacsonyodnak a tömegtermelés szintjére, akkor a saját áraikat és a márka nívóját rontják le. Azonban ha nem termelnek, illetve nem növelik a termelést, akkor a részvényesek és a befektetők fognak aggódni, hogy netán leszállóágban van az üzlet, és megvonják a támogatást, ami szintén egy olyan rizikó, amit semelyik profitorientált cég sem vállalhat.
Maradt tehát az egyetlen megoldás, ahol a kecske is jóllakik, és a káposzta is megmarad: egyre többet és többet termelnek, így a befektetők boldogok, viszont nem adják el, amit legyártottak, hanem elégetik, így megmaradhatnak exkluzív és drága márkának. Az egészben az a legmeglepőbb, hogy bár ez a gyakorlat évente 90-105 millió fontba kerül a cégnek, a legutóbbi évben is újabb 5%-kal nőtt a profitjuk. Tehát a recept működik.
Senki ne gondolja, hogy a Burberry valami égbekiáltó, soha nem látott dolgot csinál.
A Forbes jelentése szerint az anyagok és a késztermékek tönkretétele bevett gyakorlat a divatiparban.
Nem is olyan régen a Nike került botrányba, mivel a saját termékeit megrongálva dobta ki a szemétbe, hogy ha valaki kivenné őket a konténerből, akkor se használhassa fel őket.
Ezután a H&M-ről derült ki, hogy a ruháikat ollókkal vagdosták szét, sőt egy nagy részüket valamiféle géppel rongálják meg kidobás előtt. Habár az érintett üzlet azt mondta, hogy ez csak egyszeri eset volt, az ott lakók elmondták, hogy rendszeresen lehet tönkretéve kidobott vadonatúj termékeket találni. Ezen felül Svédországban erőművet fűtenek a felesleges ruhákkal, és hasonló mondható el a Chanelről vagy akár a Louis Vuittonról is.
Éppen ezért fontos, hogy mi, tudatos vásárlók tisztában legyünk azzal, hogy miért is kerül egy zokni húszezer forintba, és ha visszásságokat tapasztalunk, akkor felemeljük a hangunkat, vagy akár bojkottáljunk is egy-egy márkát. Végtére is az erő, a pénz a mi kezünkben (is) van.
