A magyar filmgyártást bemutató cikksorozatunk első részében Leonardo Delavega amatőr filmes rendezővel beszélgettünk. Szóba került saját művészi felfogása mellett a magyar filmipar és oktatás helyzete is.
Jurátus: Miért választottad a filmes pályát? Hogyan kezdődött ez számodra?
L.D.: Visszamennék egészen hatéves koromig, mert az a történet forrása. Kicsiként én akartam lenni a Pókember, de akkor még nem tudtam, mi a különbség a filmek és a valóság között. A Pókember mindig tetszett a hősiessége és a szuperképességei miatt, de rá kellett jönnöm, hogy ő egy színész egy filmben. Ahhoz pedig tehát, hogy én legyek a Pókember, színésznek kellene lennem egy filmben. Ezért elsősorban színész szerettem volna lenni, sok castingon is jártam, amikor rájöttem, hogy az én stílusom a magyar filmkészítés területén nem az elvárt. Nem válogattak be semmilyen projektre, ezért arra jutottam, hogy akkor majd én elkészítem a saját filmjeimet, amelyekben én vagyok a főszereplő. Elkezdtem tehát rendezni, de csak telefonokkal vettünk fel jeleneteket, telefonon vágtuk is meg, a barátaim voltak a szereplők. Úgyhogy minden így kezdődött, de lépésről lépésre rá kellett jönnöm, mitől film egy film, mivel tehető érdekesebbé. Eközben jöttem rá, hogy engem a rendezés is nagyon érdekel, szeretném elmesélni a történeteimet a filmekkel.
Jurátus: Magyarországon sok külföldi filmet is forgatnak. Statisztáltál esetleg külföldi produkcióban is? Ha igen, milyen tapasztalatot jelentett számodra?
L.D.: Igen, voltam nagyobb külföldi projektekben. Az alapvető különbség, amit észrevettem a magyar és a külföldi filmsorozatok között, hogy a külföldi projekt volumene mennyivel nagyobb. Még ha – az ő nézőpontjukból – külföldön is forgatják, minden egyes kis részletre odafigyelnek, több ember van a kamera mögött, mint előtte. Nagyobb magyar produkciókban nem vettem részt, de általában kisebb, családiasabb volt a stáb egy forgatáson.
Jurátus: Van olyan téma, ami szívügyed és nagyon közel áll hozzád, hogy egyszer filmre vidd?
L.D.: Úgy fogalmaznám meg, hogy amikor filmet készítek, a filmstílussal kezdek. Nekem nagyon tetszik az akció, a dráma és a thriller kombinációja. Bármikor filmet készítünk, próbálom ezt a három stílust beleszőni. Ami közel áll a szívemhez, azok olyan aktuális problémák, amiket úgy tudok megfogalmazni, hogy egyediek legyenek. Most is készülünk filmekkel, és ezek olyan témákat dolgoznak fel, amelyek igenis fontosak a mi generációnknak. De ezt egy különleges nyelven próbáljuk átadni, nem a megszokott, már látott módon, ami elcsépeltnek, klisésnek tűnhet.
Jurátus: Meglátásod szerint van igény intellektuálisabb filmalkotásokra manapság? Van igény a sajátosabb, különlegesebb filmekre?
L.D.: Nagyon jó kérdés, ez mozgat engem is szinte napi szinten. Lassan már hét-nyolc éve készítek filmeket a barátaimmal, és nem mondanám magam azért hírhedt filmkészítőnek. Az amatőr kategóriába tartozom még mindig, de közben azt veszem észre, hogy a közösségi média különböző platformjain (például a TikTokon) kisebb videók, amelyek esetleg nem olyan igényesek, mint amiket mi készítünk, sokkal nagyobb nézettséget érnek el. Több feliratkozást, lájkot kapnak. Ilyenkor persze felmerül bennem a kérdés, hogy akkor mit is szeretne az ember látni, illetve nézni. Ha megnézzük a nagyobb nevű rendezőknek, akárcsak Christopher Nolannek a filmjeit: viszik, mint a cukrot. Ebbe a nagyobb kategóriába szeretnék tartozni, közben persze teljesen képben vagyok, hogy mindez anyagi kérdés is, hogy mennyi pénzt tud valaki egy produkcióba fektetni. Ugyanakkor, Magyarországon szerintem még annyira nincs igény ilyenre, mint Nyugaton más országokban.
Jurátus: Szerinted van a művészfilmnek definíciója?
L.D.: Én mindig úgy gondolok a filmre, hogy az egy üzenet. Mindenki másképp ad át információkat, valaki esetleg trágárabb szavakkal, más szebben fogalmazva. A filmeknél sincs ez másképp: valaki az akciókkal tudja kifejezni magát, más a drámákkal. Ez teljesen szubjektív. Talán azt tudom mondani válaszként, amit filmes ismerősöktől hallottam, miszerint a művészfilmek olyanok, amik szűkebb körben értelmezhetők csak. Tehát ha bemutatnánk egy moziban, akkor a nézők kisebb százaléka értelmezné, érténé, szeretné.
Jurátus: Keresztet viselsz a nyakadban. A művészi munkában milyen meghatározású lehet a vallás vagy a morális meggyőződés? Ez mennyire tudja befolyásolni az alkotómunkát?
L.D.: Mivel a film egy szubjektív művészet, így hát mindenki a saját nézeteit valamilyen szinten bele fogja korporálni, ez elkerülhetetlen. Én mindig igyekeztem, hogy ez ne legyen egyoldalú. Nekem van egy véleményem a világról, az emberekről és a társadalomról, de ezt nem szeretném a nézők torkán lenyomni, hogy csak ez van. Nyitott vagyok minden véleményre, gondolatra, szeretném az ideológiámat úgy megfogalmazni, és átadni, hogy nyitva hagyjam a kaput, hogy valaki egyetért vele, más pedig nem. Nem fogok senkit azért letiltani például, mert nem osztja a világnézetem az adott kérdésben. Az a jó, ha valami diskurzust kelt, és beszélünk róla, ez szükséges.
Jurátus: Áttérve a magyar filmiparra, gyakran hallható, hogy a magyar filmek vagy nagyon elvontak és „művészfilmek” vagy nagyon gyenge minőségűek. Te ezt hogyan látod? Van két véglete a magyar filmeknek?
L.D.: Őszintén szólva, kevés magyar filmet néztem meg, mert a nagy részük nem tetszik. Ki tudnám emelni például a Kaméleont Nagy Ervinnel, ami egy nagyon jó alkotás. Amit én észrevettem, hogy a magyar film két dolog miatt lesz magyar. Egyrészt a színészek miatt: itthon a filmszínészet nagyon új, de szinte nem létező dolog. Színházi színészeket persze képeznek, de nem filmszínészeket. A legtöbb nyugati filmmel ellentétben nálunk a színészek többsége túl színpadias a filmeken. A filmek kisebb mimikákat és gesztusokat igényelnek, hogy át tudják adni az üzenetüket. A másik ok, amit akár érdemes lenne elengedni a jövőben, ha nem csak magyar filmeket szeretnénk gyártani, az a „magyarság”, illetve ami igazán magyarrá tesz minket. Amikor megnézünk egy amerikai filmet, az mindenkinek szól: nekem, neked, franciáknak, argentinoknak, ausztráloknak vagy bárkinek a világon. A magyar filmekben viszont a legtöbb poént, belső viccet csak a magyarok fogják megérteni, de ha ezt külföldön mutatnánk be, akkor nem biztos, hogy ugyanazt a hatást érnénk el.
Jurátus: A képzésnél maradva, milyennek látod a hazai filmes oktatás helyzetét?
L.D.: Volt az SZFE-botrány néhány éve. Én úgy vélem, hogy a művészetet nem szabad politizálni – sem egyik, sem másik oldalról. Azt gondolom, hogy ez nagyban korlátozza a fiatal tehetségeket. Ezt pedig nagyon sajnálom. Rengeteg olyan ismerősöm van (színészek, rendezők), akik nehezen tudnak betörni az iparba, mert vagy a protekció vagy a politikai nézeteik miatt „nem oda valók”, ezért nem tudnak érvényesülni. Így azok lesznek újabb generációk, akik nem feltétlenül a tehetségük miatt lesznek híresek, hanem hogy valakinek a valakijei. Ezért én azt tudnám javasolni, hogy engedjük el ezt a feszültséget, hogy minek kell lenni. Ehelyett hagyjuk a fiatalokat érvényesülni. Nekem van egy Facebook-csoportom, a Hungary Film Crew, ami pont arról szól, hogy fiatal filmesek, íróktól kezdve színészeken át rendezőkig, akik úgy érzik, hogy nem találták meg a helyüket, de szeretnének érvényesülni, azok megtehessék. Nulla költségvetésből, csupán a film iránti szeretetünkből tudunk készíteni különböző produkciókat. Talán ezt kellene nagy vonalakban az oktatásban is megvalósítani.
Jurátus: Szerinted mi lehet napjainkban a magyar filmgyártás legégetőbb problémája?
L.D.: Talán magam ismétlem, de a fiatalok tehetségének fel nem ismerése. Ha megnézzük a legtöbb tévés produkciót vagy filmet, egy régi formulát próbálnak újradolgozni – én ezt vettem észre –, ami már elavult. Nyilván a társadalom igénye látszódik azon, hogy milyen produkciókat gyártanak, mert azt is fogják megvenni, ugyanis más nincs. Meg lehet próbálni újabb közösségekhez nyúlni, újabb stílusú filmeket gyártani, nem félni attól, hogy elrugaszkodjunk a megszokott magyar kliséktől, és nagyot álmodni. Mert pénz lenne rá, és tehetség is. De valamiért nem akarják ezt meglépni. Talán attól félnek, hogy nem lesz rá vevő a közönség.
Jurátus: Ha van egy olyan film, ami nagy ráfordítást igényel, a sok pénz meg tud térülni?
L.D.: Ha jól tudom, a Petőfi-filmre például sokat költöttek, de csak 2024-ben jön ki. Szóval meglátjuk, mert ritka az, amikor rengeteg pénzt fordítanak egy magyar filmre, mert inkább próbálták megszorítani az övet, ahol lehetett. De szerintem lehetséges, hogy megtérülhet a nagy költségvetés.
Jurátus: Létezhet ma Magyarországon független filmes a te véleményed szerint? Akár anyagi, akár politikai, akár más szempontból meg tud-e állni a saját lábán?
L.D.: Azt vettem észre, hogy könnyebb haraggal eladni bármilyen virtuális terméket. Amikor valamilyen politikai nézetet vagy más eszmét a filmekbe szősz, az vitát és vívódást kelt az emberek között. Enélkül talán nehezebben lehet valaki sikeres, mert az embereket így nevelték föl, hogy vitatkozni kell, akár haraggal. Ha megnézzük a közösségi oldalakon a kommenteket, akkor egymással folytatott viszályt látunk. De vagyok olyan naiv, hogy szerintem lehetséges független filmesnek lenni, mert mindig hittem az emberekben és a jóságukban, hogy képesek felülemelkedni a primitív vitákon és a nézeteltéréseken. Közösen össze lehetne fogni egy projektért, ami nem csak elvesz és viszályt kelt, hanem valami pluszt is ad.
Jurátus: Javult-e szerinted a magyar filmgyártás 2010 óta?
L.D.: Azt látom, hogy jófelé haladunk. Még tapogatózunk a sötétben, az idősebb generáció kezd kiöregedni, a fiatalok pedig új, nyitottabb ötletekkel rukkolnak elő. Úgy gondolom, minél több fiatal kerül be a filmiparba és hagyják őket érvényesülni, annál jobb lesz. Én látok egy fejlődést, de nem mondanám, hogy készen is vagyunk. Még 5-10 év, és szerintem kezd már klappolni a dolog.
Jurátus: Az elmúlt mintegy 10 évben sok kézzelfogható eredményt értek el a magyar filmek például díjak formájában. Ez tekinthető a fejlődés jelének, hogy elindult felfelé a színvonal?
L.D.: Komplex lesz a válaszom. Kezdem azzal, hogy én 2012 óta hatalmas változást látok az amerikai filmekben is. Erről lehet vitatkozni, de szerintem még mindig Hollywood a filmvilág központja, a nagy sikerek onnan jönnek. Én mindig ahhoz fogom hasonlítani bármelyik ország filmjeit. Lehet, hogy ez nem helyes feltétlenül, de ez a szubjektív véleményem. Azt vettem észre, hogy a politikai korrektség (PC) nagyban befolyásolta a filmeket az utóbbi 10-15 évben. Ha az Oscar-díjról beszélünk, sokkal több politikai kritériumot állítottak a filmekkel szemben, mint azelőtt, és ezért az én reményem és hitem az Oscarban, és más díjazásban is megváltozott. Ez megint csak az én véleményem, de attól, hogy valami Oscar-díjas, még nem biztosan olyan hihetetlenül jó. De ugyanez a helyzet egy kasszasikerrel, ami rengeteg pénzt hoz az asztalra. Már annyi film készül, hogy már nem is lehet kategorizálni. Én mindig nézőközpontú voltam, azt figyeltem, hogy nézőként minek örülnék. Nem a kritikusok és a díjátadók határozzák meg, mi a jó. Rengeteg filmfesztiválon voltam a filmjeimmel, sajnos nagyon ritkán nyertem díjat, mert más stílust képviseltem. Ez szerintem nem baj, ezekből tanultam, és észrevettem, mi az igény. A kritikus és a díjazó más filmekre vágyik, mint a mozinéző, aki szórakozni szeretne. Az előbbi kritizálni szeretne, utóbbinak eszébe se jut akár a sorok között olvasni, inkább szeretne kikapcsolódni, egy üzenetet hazavinni. A magyar film különböző sikerei remekek, és elismerésre méltóak, de szerintem nem ez kell, hogy meghatározó legyen. Azzal, hogy nyertünk Oscarokat és más díjakat, nem jelentheti azt, hogy akkor minden szuper. Mindig kell nyitni új területek felé, és mást is kipróbálni. A film sokat jelent nekem, ezért nem tudok elrugaszkodni a saját véleményemtől a témában. Ettől függetlenül nagyon örülök, hogy magyar rendezők, írók, színészek kapnak nemzetközi díjakat. Mindig próbálkozni kell a többre, a jobbra.
Jurátus: Milyen jövőbeli terveid, terveitek vannak? Milyen fejlődési lehetőségeket látsz?
L.D.: Jelenleg három projekten is dolgozunk, az egyik éppen forog. Egy jó barátom, Csodó Robin szintén filmíró- és rendező munkája. Ő olyan társadalmi problémákról készít filmeket, amelyek inkább a gyermekek szemszögéből mutatják be a felnőttek világát. Ezt mindig is érdekesnek tartottam, ezért is társultam be hozzá, és mert láttam benne valamit, ami egyedi, különleges és feldobhatja a fiatalok filmkészítési terveit. Most a negyedik filmjét készítjük, ami fiatal anyukák szülés utáni depressziójáról szól, és azért ilyen témáról sem mindig látunk filmet. Olyannyira fiatal anyukák is akár, akik 17-18 évesek. Igenis fontos kérdéskörök ezek, amiket tabuként kezel a filmipar, főleg Magyarországon. Az a fontos szerintem, hogy ha valaki beszél valamiről, még ha nem is objektívan, de ne erőszakolja rá a véleményét senkire. Én sajnos lassan már két éve nem tudtam rendezni, és ez nagyon hiányzik, de ez a munka, az utazások és más okok miatt alakult így. Ugyanakkor nem bánom, mert azt a filmet, amivel én készülök, azt úgy szeretném megvalósítani, hogy az a lehető legtökéletesebb legyen, és bevetni minden ismerősünket, aki szeretne ebben szívvel-lélekkel részt venni. Ez pedig nagy vonalakban az erőszakról és a hatalommal való visszaélésről szólna, emellett a traumákról és azok feldolgozásáról.
A képeket Gelbmann Márta készítette.
