2020. november 24-ével Skócia az első olyan állammá vált, ahol ingyenesen elérhetővé tették a menstruációs termékeket országszerte. A Monica Lennon által vezetett, 2018-ban elindított kampány rávilágított egy globális szinten is jelentkező és érzékelhető problémára. Az utóbbi években egyre nagyobb figyelmet kapott az az ökonómiai egyenlőtlenség, ami financiális és társadalmi helyzettől függetlenül sújtja a nőket. Sokak számára a jelenség még most is az újdonság erejével hathat, hiszen a mai napig magas fokú látencia övezi azt. Egervári Hilda Mária írása.
Bármennyire is üdvözlendő, hogy egyre több olyan kezdeményezés lát napvilágot nemzetközi és hazai körökben is, ahol a szexuális felvilágosítás keretein belül ingyenesen hozzáférhetővé teszik a gumióvszert, jogosan merül fel mégis a kérdés: miért nem történik meg ugyanez olyan termékekkel, amelyek használata – így megvásárlása – nem luxus, hanem szükséglet? A problémát az generálja, hogy a menstruációs termékeknek hiányoznak a férfi ekvivalenseik. Ugyanis nincs olyan biológiai tényező, ami minden férfit, csupán a genderéből fakadóan, ugyanannyira érintene. (Nem elfelejtendő azonban, hogy menstruációval nem kizárólag nők küzdenek. Ciklusa tehát lehet olyan férfiaknak és más, nem bináris identitással rendelkező egyéneknek is, akikről sok esetben még manapság sem esik szó a téma kapcsán.)
De hogyan lehetne a gender alapú megkülönböztetés tényén változtatni, és miért érződik még ez is csak a jéghegy csúcsának?
Fontos tisztázni, hogy a nyugaton már jól ismert „pink tax” kifejezés nem csupán a menstruációs ciklushoz köthető plusz kiadásokat foglalja magába. Idetartozik minden olyan addicionális költség, amely jelentősebb gazdasági alap nélkül terhel gender-specifikusan bizonyos termékeket. A gyermekjátékoktól kezdve, a kozmetikumokon keresztül, egészen az olyan szolgáltatásokig, mint a tisztító, mind kitettek annak az ökonómiai ferdítésnek, mely szerint a nők sokkal kevésbé árérzékenyek, mint a férfiak.
A legszemléletesebb példa erre talán a borotva kérdése, aminek vizsgálatakor detektálható a „pink tax” kifejezés eredője is. A gyártók kifejezetten rájátszanak arra a születéstől kezdve – általános szokások nyomasztó köntösébe bújtatott konvenciók által – kialakított, természetesnek vett rendszerre, amely szerint a lányok/nők színe a rózsaszín, a fiúké/férfiaké pedig a kék. Megérintve ezzel olyan szociális beidegződéseket egyébként, amelyek öntudatlanul is meghatározzák az emberi döntést, még olyan jelentéktelennek tűnő apróságban is, mint a borotvavásárlás.
A teljesség igénye nélkül kibontva ezt a kérdést még megjegyzendő, hogy elképesztő eredményességgel működnek iparágak – amelyek pont a fentiekben, futtában lefestett módon húznak hasznot az agresszív nemhez kötöttségből – és napi szinten mélyítik a már így is az elviselhetetlenség határáig tolt sémák által okozott társadalmi szakadékokat.
Egy kisebb vargabetűt téve, közelebbről is megvizsgálandók a számok. Sajnos Magyarországon még mindig kevés figyelmet kap a kérdés, aminek következtében nehéz olyan kutatást, vagy akár közéleti cikket is találni, ami kicsit közelebb vinné az érdeklődőt az igazsághoz. Ez viszont nem jelenti azt, hogy a probléma nem létező. A tanulmányok nagyobb része – mivel az Egyesült Államokban készül – az ottani szolgáltatások és termékek viszonylatában monitorozva, az ottani társadalmi struktúrát veszi alapul. Bár az eredő valóban hasonló, mégis naivitás lenne azt gondolni a globalizációra fogva, hogy egyszerűen általánosíthatók az ott kapott adatok.
Szerencsére azonban nem csak Észak-Amerikában esik egyre súlyosabb módon latba a szociális aspektuson túl, politikai értelemben is a jelenség. Az Európai Parlament fontos célkitűzései között szerepel a nők és férfiak közötti „wage gap” szűkítése. Hiába élő elv már ez az 1957-es Római Szerződés óta, az úgynevezett bérszakadék napjainkban is komoly akadályokat gördít a munkaerőpiac diverzifikációja elé. Átlagosan negyven százalékos különbség mutatkozik a két nem képviselőinek összjövedelme között éves szinten, amely még abban az esetben is aggodalomra adna okot, ha minden egyes termék és szolgáltatás egyenlő árazással kerülne nők és férfiak elé. A helyzet azonban ennél sokkal szomorúbb és komplexebb.
De visszatérve a kiinduló gondolathoz: a menstruációhoz kapcsolódó termékek elérhetősége ilyen széles körben azért is tűnhet távolinak jelenleg, mert a témabeli diskurzus – egyéni és társadalmi szinten egyaránt – stigmatizálva van. A kellemetlen fejforgatás és szemlehunyás azonban egy sokkal mélyebbről fakadó problémát hagy figyelmen kívül: komoly egészségügyi hátrányt szenvedhetnek azok, akik nem képesek a megfelelő menstruációs termékekkel ellátni magukat. A „period poverty” terminus azt az állapotot takarja, amikor valakinek nincs hozzáférése akár olyan alapvető higiéniai termékhez sem, mint a WC-papír. Sajnos a hazai helyzetről sokatmondón árulkodik az a tény is, hogy egyelőre nincs még magyar megfelelője a kifejezésnek, tehát nem képezi párbeszéd részét. Tudományos értekezéssé duzzasztva a kérdést, erős kritika érhetné persze az oktatási rendszert, ahol a már említett szexuális felvilágosítás keretein belül külön platformot kéne kapnia, hogy a ciklus nem tabu. A cél azonban még ezen is túl kell, hogy mutasson. A megoldás egy már működő példa hazai adaptálására tett kísérlet, nem figyelmen kívül hagyva, hogy itthon huszonhét százalékos ÁFA terheli az említett termékeket.
Vagyis miről is van szó? Egy modern társadalomban, ahol az egyenjogúságért folytatott küzdelem az ország alkotmányában kitűzött közös feladat, még mindig a szőnyeg alá söprés és negligálás politikája a fő csapásvonal. Hendikeppel indítjuk a munkaerőpiacon a nőket, akiknek ugyanazon munkáért kevesebbet fizetünk, mint férfi kollégáiknak. A bizonyítottan alacsonyabb jövedelmükből pedig nagyobb szeletet kihasítva kényszerítjük őket magasabb árú termékek megvételére, ráadásul a világon az egyik legmagasabb adóteherrel sújtjuk azokat az árukat, amelyek használata biológiai szükségletük. A probléma tehát adott, a felelősség pedig közös.
A cikk szerzője: Egervári Hilda Mária
