Gyakran hallani, hogy a jogászi hivatás sokszor rendkívül időigényes munkával jár együtt, amelyet sokan egy idő után már nem bírnak. Vajon tényleg ez a helyzet, és valóban a jogászok között a leggyakoribb a pályaelhagyás, illetve a kiégés? Vagy van lehetőség megtalálni egy egészséges arányt a munka és a magánélet között, ami megfelelő és nyugodt hátteret adhat?
Bármelyik jogászi hivatást is vizsgáljuk, általánosan elmondható, hogy sok sztereotípia kering róluk a köztudatban. Ezek egyike, hogy a jogászok jól keresnek, míg mások szerint a jogászok „élősködnek” a társadalmon, de gyakran hallani, hogy a jogászok rengeteget dolgoznak, amit alig lehet ép ésszel bírni. Hogy jobban utánajárjak az utóbbi kérdéskörnek, felkerestem négy, különböző generációba tartozó gyakorló jogászt, hölgyeket és urakat vegyesen, akik megosztották velem tapasztalataikat és véleményüket a témáról. Van közöttük bíró és ügyvéd, de egykori jogtanácsos is.
Összességében elmondható a társhivatások közös jellemzőjeként, hogy valójában szabad foglalkozásokról beszélünk. A bírói tevékenység talán a leginkább önálló, mert a jogászi pályák közül e hivatás függetlensége a legnagyobb. A bíró kezét csak a jogszabályok kötik meg.
Vannak ugyan igazgatási elvárások vele szemben: a tárgyalási napokat teljesen ki kell használnia, de ezt leszámítva – akár az otthon-dolgozással – egy olyan szabadságot nyer, amellyel megszervezheti a saját életét arra az időszakra, amikor nem kell kötelezően a bíróságon lennie, és ez teljesen rajta múlik.
Egy bíró szerencsésebb a többi jogásznál ilyen szempontból, mert diktálhatja, hogy mikor és mennyit szeretne tárgyalni. A bírói munka megszervezésében – az igazgatási keretek között – abszolút szabad mozgása van az adott bírónak.
Ezt követheti az ügyvédi pálya, ami ugyanúgy szabadfoglalkozású: minden munka befejeződik, mert ez a célja. Végül a jogtanácsosi munkával kapcsolatban ki kell emelni, hogy abszolút anyagi biztonsággal jár együtt, mert nem a jogtanácsos feladata a munka megteremtése és megtalálása, mivel az adott – ahogy a fizetett szabadsága is. A munkahely megléte és annak anyagi rendezése szintén meghatározott az ő esetében. Emellett az sem elhanyagolható szempont, hogy egy jogtanácsosnak mindig egy főnöke van, mert a szervezeti hierarchiában neki az elsőszámú vezető vagy az igazgatóság alá kell kerülnie, nem más osztályok, illetve igazgatók alá. Vele szemben „az ügyvéd viszont szabad, és ez megfizethetetlen.”
Természetesen minden munkakörnek megvannak a maga hátrányai is. Kezdve a bíróival, ami pont azért tud nagyon leterhelő lenni, mert nagyon nagy felelősséggel jár. A végső döntés mégiscsak a bíró kezében van, ezért ő nem engedheti meg magának, hogy ne legyen felkészült egy tárgyaláson, hiszen azt pont ő vezeti. Mind anyagi-, mind eljárásjogi szempontból maximálisan kell ismernie a konkrét ügyet, a háttérszabályokat, különben nem tudja vezetni a tárgyalást, illetve irányítani az ügyet. Teljesen mindegy, hogy a régi vagy a jelenleg hatályos eljárási törvények alapján kell eljárnia, akkor is ő az irányító eljárásjogi értelemben. Anyagi jogilag pedig az ő döntése lesz az ítélet.
Ezáltal nagyobb a felelőssége egy peres eljárásban, mint a társhivatásokban dolgozóké. Ez pedig pszichésen nagyon megterhelő, és sok energiát emészt fel.
Nagy felelőssége pedig nem csökken az idővel. Attól, hogy az ember idősödik, illetve mélyül a tudása, a ránehezedő teher még nem lesz könnyebb. Emellett a bírósági vezetőknek már nehezebb feladat az említett szabadság kihasználása, mert például nem tudnak otthon dolgozni.
Áttérve az ügyvédekre, elmondható, hogy egy ügyvédnek mindig az ügyfelét kell kiszolgálnia, végig tőle függ. Ha egy ügy befejeződött, keresni kell egy újabbat, és folyamatosan biztosítani kell, hogy az adott ügyvédi irodát – főleg, ha magánpraxisról beszélünk – el lássanak munkával. A következő nehézsége az, hogy mindez ki is legyen fizetve – lehetőleg időben. Végül legyen meg az a munkamennyiség, hogy ha az ember elmegy szabadságra, akkor is maradjon megfelelő „költőpénze”. A jogtanácsosi munka hátránya ugyanakkor, hogy az ember alkalmazott. A felelőssége is ennek mértékében korlátozott, mert a keresetének meghatározott mennyiségével felel és köteles helytállni.
A hölgyekre egy különleges, összetettebb teher nehezedhet ezeken túl, amennyiben úgy döntenek, hogy gyermeket vállalnak. Ameddig ugyanis egy nő éveket tölt otthon GYES-en, egy rakás új jogszabályt fogadhatnak el, ami következtében neki is tovább kell képeznie magát. Mivel a jogszabályok folyamatosan változnak, megeshet, hogy kvázi az egész szakmát újra kell tanulnia. Emellett, ha például egy ügyvédnő szülési szabadságra megy, fennáll a veszélye, hogy ha három évig otthon marad, akkor el fogja veszíteni az összes ügyfelét, kiesik a szakmából, és kezdhet mindent elölről – ami öt évbe is telhet! Ezzel a férfi jogászoknak nem kell számolnia, ami sok szempontból fájdalmas lehet a női oldalon.
A nagy munkamennyiséghez könnyen társulhat a pszichés leterheltség és a fáradtság. A bíróságokon jelentkező nagy ügyteher újra és újra előkerülő téma.
Emellett számtalan – főleg nagyobb – nemzetközi ügyvédi irodának a munkáról alkotott felfogása egy külső személynek túlzottan munkamániásnak tűnhet. (Ezt nevezik angolul workaholic munkakultúrának.)
Nem ritka eset, hogy például egy ügyvédi iroda tulajdonosai és vezetői fiatalok, ehhez iszonyatos mennyiségű munka társul, és egy olyan kultúra, ami azt sugallja az ügyvédjelölteknek és a gyakornokoknak, hogy napi 10-11 órát kell dolgozniuk, mert ez teljesen szokásos és átlagos. Ez viszont hosszú távon nem tesz jót sem az illető családi életének, sem a párkapcsolatának és végső soron a saját egészségének sem. De ugyanígy felmerülhet egy magánpraxisban is, hogy egy ügyvéd egész nap dolgozik. Egy jogász így – főleg, ha családja, gyerekei vannak – egy folyamatos szétfeszítő szerepválságban van, mert egyszerre kell teljesítenie a munkahelyén 110%-kal, miközben családja és gyerekei is várják őt otthonában, de az mégsem normális, hogy csak este fél nyolc-nyolc körül ér haza fáradtan – a legjobb esetben. Ezzel sok mindenből kimarad, ami pedig feszültségek forrása lehet.
A fentebb írtak miatt fontos megtalálni a munka során egy jó egyensúlyt annak érdekében, hogy kellően meg tudjuk osztani erőforrásainkat a munka és a magánélet, a munkahely és az otthon között. Manapság – elsősorban a fiatalabb generációkban – egyre többen ismerik fel a work-life-balance fontosságát, hogy elkerüljék a kellemetlenségeket. A kulcsai ennek a szervezés és a koncentráció lehetnek. Ha az ember ügyes és sok energiája van, akkor könnyebben meg tud szervezni mindent, és így a családjára is kellő időt tud fordítani. A lényeg, hogy az ember ne folyjon szét a munkája során, ne menjen el értékes idő felesleges cselekvésekre. Ideális állapot, ha egy jogász a saját idejét a magánéletére úgy tudja megteremteni, hogy közben a legnagyobb koncentráltsággal végzi a munkáját. Egy másik lehetőség, ha valaki a vállalható napi óraszámát meghatározza egy fix keretben, amennyi a vállalható teljesítménye a munkahelye felé, – ebben a keretben kell neki teljesítenie – emellett pedig teljes szabadsága van minden téren. Ehhez viszont egy jó munkahely is kell. Ha nincs egy olyan munkahelyi légkör, ahol főnöke támogatja az embert és felismeri a reális erőforrásokat, akkor nehéz ezt megvalósítani.
Ezért kell komoly elhatározás ahhoz, hogy az ember ellen tudjon állni a munkamániás attitűdnek, és felismerje, mi fontos és mi kevésbé fontos az életében. „Nem kell belehalni a munkába, mert az ember a végén tényleg belehal.”
Viszont mindez nem lehet azonos a lazasággal, mert a jogászi munkában nagyon szigorúan oda kell figyelni, ugyanis ez nem játék. Mások vagyonával, életével, pszichés egészségével foglalkozunk, amit letettek a kezünkbe. Ezért ezt nem lehet félvállról venni, de természetesen nem kell napi húsz órában ezt csinálni, elég azt nyolc-tíz órában, kinek mennyi fér bele a habitusába. Azt viszont intenzíven érdemes, és utána ki lehet kapcsolni. Erre pedig mindenkinek megvannak a személyes preferenciái. A beszélgetésekre rendelkezésemre álló jogászok között akad, aki nyáron vitorlázni, télen síelni szeret, más a családjával szokott kirándulni, megint más szőlőtermesztéssel és borkészítéssel foglalkozik balatoni nyaralója közelében. Masszív kölcsönhatás van ezáltal aközött, hogy valaki kizárólag a munkájának szenteli az életét és csak dolgozik, vagy csinál mellette mást is.
„Ha mást is csinálsz, az erőforrás ahhoz, hogy jól dolgozzál utána.”
Jogásznak lenni felelősséggel jár, nem véletlenül nevezte Roscoe Pound a jogászokat a „társadalom mérnökeinek”. Viszont a jogászok is emberek, ezért szükségük van a kikapcsolódásra a munka mellett. Ezt sokszor nehéz megvalósítani, de mégsem lehetetlen. Felszabadító érzés, amikor beáll az egészséges egyensúly.
A beszélgetésekért és tanácsokért köszönet Dr. Szunyogh Zsófia bírónőnek, Falviné Dr. Szőke Veronika, Dr. Farkas Zoltán Sándor és Dr. Vasi Viktor ügyvédeknek!
