Sziget, Strand, Volt fesztivál, Ördögkatlan, Művészetek Völgye, Dürer kert és megannyi más lehetőség kínálkozik manapság a zenekedvelő hallgatóság számára. Ez a mi, huszonegyedik században megnyilvánuló társadalmi dimenziónk. Ám ezen szokások természetesen nem mindig alakultak a jelenünknek megfelelően. Vajon hogyan is bontakozott ki régebben a zene társadalmi kiterjedése?
A cikksorozat második része ismételten a szavak hangjegyeire átírva kalauzolja el az olvasót a zene szerteágazó és különleges világába. A zenefogyasztás és -hallgatás evolúciója interdiszciplináris – több tudományt érintő – kérdéskör, így több terület termékeny diskurzusában érdemes vizsgálni. Mint például és koránt sem kimerítő jelleggel: a zenetörténet, a muzikológia, az esztétika, a történelem, a kulturális antropológia, a szociológia, a kommunikáció, a hangtörténet és a művészettörténet viszonylatában. De gazdag információt találunk még az irodalomban, a színháztörténetben, az építészetben és természetesen a korabeli és a mostani médiában.
E sokszínű és változatos tudományhalmazból az első részt követően, amelyben a zene technikai-tudományos fejlődéstörténete került áttekintésre, jelen írás annak társadalmi dimenzióját, kulturális- történeti megközelítéssel helyezi a vizsgálódása középpontjába.
Bevezető gondolatok: vajon mi formálja a zenét egy adott társadalmi korban?
A kulturális örökség a társadalom által alkotott és értelmezett narratíva, amely a kultúra közvetítése által válik értelmezhetővé. A kultúrateremtő közösségek szerepe minden korszakban meghatározó volt a kulturális konstrukciók alakításában és fennmaradásában. Azt pedig, hogy melyek lesznek a fennmaradó értékek, alapjaiban az úgynevezett kulturális választás határozza meg.
A zene a kulturális és történelmi korlátokon átlépve minden időben kialakít egy kommunikációt, amely egy mélyen kódolt diskurzus. Az előzetesen átélt élményekre, érzelmi reakciókra, tapasztalatokra építve dinamikus interakciók során jön létre a zene érzelmi és élményhatása.
Ahogyan Friedrich Nietzsche is fogalmaz időtállóan: „A zene megszabadít önmagamtól, de ezzel megerősít engem. Az élet zene nélkül egyszerűen tévedés, vesződség, száműzetés.”
Összefoglalva kijelenthető, hogy a zenehallgatás művészetét a mindenkori társadalmi norma, etikett határozta meg, amely alapjaiban befolyásolta a befogadás típusát és minőségét.
Áttekintő: a zene jelentéstartalma a társadalmi igényszint szempontjából
A régebbi korszakokban a zene a mindennapi élet része volt, ismerete hozzátartozott az általános műveltséghez. Napjainkban azonban a zene az integráló ereje miatt gyűjtőfogalommá vált, magába foglalva a klasszikus zene és a könnyűzene minden stílusát, irányzatát. A magas- és a populáris kultúra kettős uralmának gyökerét többek között a társadalmi változásokban kereshetjük.
A művészeti ágak közül a mai napig is a zene tekinthető leginkább a mindennapi élet részének. A zenei horizont kitágulásával a műfaji sokszínűségben a klasszikus zenét a többi zenei irányzattól az különbözteti meg, hogy művészi kategóriát feltételez. Továbbá más társadalmi és esztétikai értéket képvisel, ugyanakkor minden idők között átívelő érdemet hordoz.
A klasszikus zene azon az ellentmondásos tényen nyugszik, hogy a mindennapi élet része, mégsem kapcsolódik közvetlenül hozzá. Ugyanis a magas művészi színvonal a többi művészeti ághoz hasonlóan távolságot tart a populáris hatásokkal szemben, felvállalva azt, hogy népszerűsége csökken.
A tömegkommunikáció erőteljes jelenléte azonban hozzájárult egy tömegkultúra kialakulásához, amely követi a trendek, divatok változását. Tértől és időtől függetlenedve bármikor, bárhol hallunk zenét, amely befogadás helyett egy passzív kulturális fogyasztói attitűd kialakulását eredményezi. Ezen utóbbi tényt igazolja az interneten fent lévő tartalmak rosszul értelmezett vagy tudatosan nem értelmezett ingyenessége is, amely a technikai evolúció tárgyalásánál került részletesen kifejtésre az első részben. Az előbbiekben ismertetett tartalomegyüttest nevezzük a befogadói és zenei dichotómiának, amely szintén hozzájárul egy adott időszak zenei kimunkáltságához.
A társadalmi dimenzió
A bevezetőben leírt felvetések után, a zene társadalmi dimenziójának alakulása és változásai kerülnek bemutatásra különféle megközelítések alapján, továbbá időszakokon átívelően és változatos térségekben elhelyezve.
A hangversenyélet kialakulása Magyarországon
A társadalmi dimenzió kibontásának első állomása hazánk, Magyarország, ahol a hangversenyéletnek jött létre jelentős hatása. A zenehallgatás története kulturális szempontból jelentős folyamat, amely a hallgatás exkluzív – zártkörű, kizárólagos – formájában nyilvánul meg. A nyilvános koncertélet csak a tizennyolcadik század utolsó évtizedeitől volt jellemző Magyarországon. A művészi zene előadása szintén ekkortól kezdett önálló életre kelni, amikor megszólaltatása már nem kapcsolódott egyéb tevékenységhez. Nagyvárosainkban 1787-től tartottak úgynevezett muzsikális akadémiákat, amely a nyilvános koncerteket jelentette. Az első koncertek helyszíne Pest-Buda, Brassó, Kassa, Pozsony, Nagyvárad és Kolozsvár voltak. A hangversenyek dramaturgiáját változatosság jellemezte, ugyanis a különféle hangszereken megszólaltatott tételek váltották egymást. Emellett elfogadott volt az irodalmi művek vagy műrészletek előadása is. A tisztán hangszeres zenét nem tartották sokra, így a kor legfőbb szórakoztatási módja az opera volt, mert a tömegek ismerték az áriákat. A műsorban sok darab szerepelt, a nagyobb művekből tételeket játszottak. Továbbá az is elfogadott volt , hogy a versenyműveket, így a zongoraversenyeket is zongorakísérettel adták elő. Amellett, hogy a mai zongora kialakulása nagyban Liszt Ferencnek köszönhető, a kor zongorista tehetsége nemcsak a közönségre volt nagy hatással, hanem a műsorpolitikára is. Az ő nevéhez fűződik a zongoraest műfajának megteremtése, ahol egyetlen hangszer középpontba állításával lépett fel egyedüli előadóként. Egy londoni hangversenyén használta először a recital szót, amelyet ő talált ki a szólózongoraestre. A zongorajáték iránti érdeklődés végül jelentősen megemelte a hangszer presztízsét. A kulturális tőke tárgyiasult formájává vált, ugyanis a zongora a legnépszerűbb hangszerek egyikeként a polgári szalonok kötelező kelléke lett.
A magyar zenetörténetben a tizenkilencedik század hozott felemelkedést az önálló zeneélet kibontakozását lehetővé tevő zenei intézmények megalakulásával. Ebben a korszakban vált a magyar műzene európai színvonalúvá. Erkel Ferenc nevéhez fűződik a magyar nemzeti opera megteremtése. A magyar nemesi osztály tagjai közül is egyre többen a zeneművészeti pályát választották. Mindemellett tovább bővült a hangversenyélet, és belépőjegyes koncerteket is szerveztek az egész országban, nemcsak a nagyvárosokban, hanem a kisebbekben is. Ekkor még nem alakult ki éles határ a hivatásos és műkedvelő muzsikusok között, gyakran koncerteztek együtt akár házi zenélésen, akár nyilvános fellépések alkalmával is. Pesten az első zeneegylet 1818-ban alakult, és híres rendezvénysorozatnak számított a Hangászati mulatságok című koncertsorozatuk. A század második felére pedig a főúri kastélyok, városi paloták, valamint a templomok, székesegyházak zenéjén túl a zenei élet vezetését a polgári jellegű kezdeményezések vették át. Budapesten 1875-ben nyílt meg a Népszínház, azután 1884-ben pedig az Operaház, amelyek mind teret adtak a zenei előadásoknak.
A huszadik században ezzel szemben a házi muzsikálás háttérbe szorult. Utódjaként a koncertek műsorában megjelent a kamarazene. Majd egyre inkább elkülönült egymástól a professzionális és az amatőr zenészek fellépése, amivel egyenes arányban került távolabb egymástól a közönség és a művész.
A zenehallgatási szokások és a viselkedéskultúra Nyugat-Európában
A zenehallgatás történetét a modern hallgatói tradíció megjelenésétől, az 1750-es évek utáni időszaktól dokumentálják. Ehhez a korszakhoz kötik a modern zenehallgatási hagyomány megjelenését, amely az ezt követő évszázadokban folyamatosan változott. A modern definíció gyökerei azonban már korábban is léteztek. Angliában a tizenhetedik században a protestáns dokumentumokban már megemlítik a hallás-művészetét. A vallásos gyakorlatok és a zenehallgatás közötti összefüggéseket a viktoriánus időkben is szem előtt tartották. Az első kommentált koncertprogram az egyházi szolgálathoz kapcsolódott. A tizennyolcadik században azonban teljesen elfogadott viselkedés volt arisztokrata körökben, hogy a hangverseny vagy opera-előadás társasági esemény volt, amely alatt a közönség hangosan beszélgetett, járkáltak ki és be a teremből, ételt és italt fogyasztottak, vagy épp dohányoztak. Az előadást tehát ritkán tisztelték meg figyelemmel.
Elemzők szerint a teljes csend helyett a zenehallgatási folyamat relatíve csendben zajlott, ám a kutatók felhívják a figyelmet arra a tényre, hogy ezen korszakban az emberek nem udvariatlanul viselkedtek, amikor nem mélyedtek el a zenehallgatásban, hanem teljes mértékben a saját korukhoz és társadalmi elvárásaikhoz igazodva vettek részt a zene hallgatásában.
A promenádkoncertek társadalmi szerepevállalása
A promenádkoncertek nagyon népszerűek voltak a tizennyolcadik és a tizenkilencedik század fordulóján. A kifejezés elnevezése a francia promener – járni, kelni – szóból származik. A rendezvény helyszínei ezáltal a parkok vagy báltermek voltak, ahol alacsony belépődíj ellenében lehetett koncerteken részt venni. A közönség járkálhatott, sétálhatott a zenei előadás közben. A zenekar pedig ezalatt emelvényen vagy más fedett részen játszott. A promenádkoncertek ráadásul magas társadalmi jelentőséggel bírtak, és ezáltal a zenei élet kulcsfontosságú hagyományává váltak. A műfaj megteremtése Philippe Musard francia zeneszerző nevét dicséri.
A promenádkoncerteket látogató társadalmi réteg korábban ugyanakkor nem vett részt hangversenyeken, a zenét kizárólag szórakozásnak tartotta. Így mindezekből kifolyólag célként jelent meg, és egyben az az elhatározás húzódott meg akkoriban a műfaj gyakori művelése mögött, hogy a populáris zenéből kiindulva, egyre emelve a színvonalat, a közönség végül megismerje és megszeresse a klasszikus zenét.
A változások ideje
A befogadói attitűd új korszaka kezdett azzal kialakulni, hogy a szöveggel ellentétben egyre inkább a zene került a figyelem fókuszába. A tömeg elnémítása érdekében a zeneszerzők már hangos akkordokkal kezdték műveiket, amellyel felhívták a hallgatóságot a zene kezdetére.
A romantika korszakában a természetábrázolások után az érzelmek kerültek előtérbe. Így a zenekari harmóniák legitim kifejezésként történő elismerése, a zene erejének átélésével párhuzamban a hangszeres kompozíciók népszerűségét is növelték. A figyelmes zenehallgatást szimultán sokféleség jellemezte. Az ideális típust nem lehet pontosan meghatározni, ilyenkor a lényeg a zenében való elmélyülésben mutatkozott meg. A példás zenehallgató modelljét keresve, mégis a francia enciklopédista, d’Alembert azt állította, hogy amikor a zene a természetet jeleníti meg, akkor a zenehallgatónak képesnek kell lenni arra, hogy megértse ezt az üzenetet. Még abban az esetben is, ha szöveg nélküli hangszeres zenét hall, hiszen ezzel a zene művészete megalkotja a zenehallgatás művészetét. Maga a hallgatás ugyanis aktív folyamat, amely bizonyos energiabefektetést igényel a hallgatók részéről abban az esetben, ha egy zenei alkotás kihívást jelent a közönség számára.
A nyomtatott koncertprogramok megjelenésével pedig a különböző tevékenységek egyidejűvé váltak. A hangverseny ideje alatt az olvasás összefonódott a látás és a zenehallgatás folyamatával. A kommentált koncertprogramokat oktatási programként is interpretálhatjuk. Hovatovább egyre nagyobb igény merült fel a koncertek teljes nyilvánossá tételére, amelyek nem csupán időtöltést jelentettek a tétlen gazdagok számára, hanem elősegítették a tudás és a tehetség fejlesztését, kibontakozását, hirdetve egyúttal a művészet felsőbbrendűségét. A társadalmi diszkrimináció megszüntetése érdekében viszont a koncerteket elérhetővé kívánták tenni bárki számára, aki ki tudta fizetni a belépőt.
A hangversenyek tehát a színházakhoz, operákhoz hasonlóan társadalmi intézményekké váltak, amelyek kapcsolatként funkcionáltak az egyén és az állam között. Az új, nyilvános hallgatói szféra újraalkotta a kulturális élet inkluzivitásának alapfogalmait, amely a köré szövődött, hogy ki a közönsége a hangversenyeknek, hogyan és miért hallgatnak zenét.
Zárszó
A zene a fentiekben kifejtettek okán abban különbözik a többi művészeti ágazattól, hogy a közös élmény átélésében megtartja individualitását, így az érzelmek gazdagságában mindenkit másképpen érint meg. Ezen jelenség pedig jól ábrázolható az egyes társadalmi berendezkedések szokásaiban.
Ugyanakkor tanulságként levonható és sosem szabad elhanyagolni azon tényt, hogy az értő befogadásnak feltételeznie kell azt, hogy
a zene nem háttérdíszítésként szól, és a hallgató nemcsak hallja, hanem hallgatja is azt.
Amennyiben pedig ezen utóbbi feltétel nem teljesül, ismételten Nietzsche szavai nyernek érvényt maguknak időtől és kortól függetlenül: „És azok, akik nem hallották a zenét, őrültnek nézték azokat, akiket táncolni láttak.”
Forrás: X
Liszt Ferenc Zeneiskola fúvószenekarának hangverseny felvétele
A borítókép készítője: Habulin Hanna Katinka
