Emlékeztek a Mielőtt lemegy a nap című csodás filmre? És arra a jelenetre, mikor Celine azt mondja Jessenek, hogy az a Notre Dame egyszer el fog tűnni?
Sok érzés futott át rajtam hétfő este, mikor szembejött velem a hír, és sok érzés kavarog bennem azóta is. Az első mindenképp a döbbenet volt. Vannak helyek, amelyeket különös misztikum leng körül, emberfelettinek látjuk őket, és természetesnek vesszük a létezésüket. Aztán egyszer csak azt látjuk, hogy egy ilyen sérthetetlennek tűnő szent hely lángokban áll, tűzoltók sokasága próbálja megfékezni a mind növekvő tüzet; a helyzet azonban egyre reménytelenebbnek látszik, mi pedig szembesülünk az elmúlással.
A Notre Dame alapkövét 1163-ban fektette le III. Sándor pápa, az évek során sokszor restaurálták, komolyabb károkat pedig a francia forradalom idején szenvedett, ami után az egészet felújították. Ezt leszámítva a Notre Dame majd 900 éve foglalja magába az egész francia nemzetet, és büszke gyöngyszeme Párizsnak. Annak a Párizsnak, amit az elmúlt években példátlan számú és mértékű tragédia ért.
A terrortámadások voltak az elsők a sorban, mostanában pedig az országon belüli zavargások kapcsán esett a legtöbb szó az országról. (Macron elnök egyébként éppen egy sárgamellényesek elleni beszédet készült tartani, mikor értesült a tragédiáról.) Most pedig Párizsnak azzal kell szembenéznie, hogy a város, sőt az ország egyik legemblematikusabb pontja odalett. Az embert nem hagyja nyugodni a kérdés, hogy vajon miért éri ezt a csodás várost ennyi tragédia.
A franciák lelkiállapotát valószínűleg egy erőteljes hullámvasút jellemezhette a hét elején. A hétfő koraesti letargiát egy sokkal kellemesebb érzés követte: a remény, amitől a francia nemzet erőre kapott. Keddre virradóra ugyanis sikerült teljesen megállítani a lángokat, Emmanuel Macron pedig bejelentette a székesegyház újjáépítését.
Mindenki fellélegezhet tehát, az Öreg Hölgy nem halt meg, csupán súlyos sérüléseket szenvedett, és bár lábadozása nem tart majd kevés ideig, annál hosszabb élet elébe néz.
Anyagi akadályoktól sem kell tartani, ahogy azt hallhattuk, a katasztrófa utáni napot már majdnem 1 milliárd dollár támogatás gyűlt össze; Szeged és Székesfehérvár városa például 10-10 ezer eurót ajánlott fel, őket Debrecen követte a sorban, aki ennek a háromszorosát nyújtja Párizsnak. A francia multimilliomos, François-Henri Pinault (Európa leggazdagabb embere, vagyona nagyjából annyi, mint Magyarország teljes összterméke) 100 millió euróval támogatja a gyógyulást, példáját sok-sok cég követi az Apple-től a Dioron át a Chanelig.
Jogosnak tartom a kérdéseket, melyek azt pedzegetik, vajon kell-e egy épületnek ekkora jelentőséget tulajdonítani, kell-e hozzá ennyire ragaszkodni. Vajon szükséges-e milliárdos összegeket az újjáépítésére költeni, mikor a világban annyi égetőbb problémával kell szembenéznünk? Sokak fájlalják azt a tényt, miszerint már az eddig felajánlott összegből meg lehetne szüntetni a világon az éhezést, azzal kapcsolatban mégsem látunk ehhez hasonló, globális megmozdulást. Ám azt is figyelembe kell vennünk, hogy a Notre Dame Európa, az európai kultúra és kereszténység egyik legjellegzetesebb kulturális öröksége, és törekednünk kell ezek megőrzésére, védelmére; emlékeztetnie kell minket, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk és hová megyünk. Azonban azon is el kell gondolkodnunk, hogy vajon hol volt eddig ez a rengeteg pénz, és miért kellett hozzá egy ekkora médiavisszhangot kiváltó esemény, hogy olyan magánemberek, cégek nyissák meg a pénztárcájukat, akik egyébként adót sem szívesen fizetnek?
Különös mellékzöngét ad az esetnek, hogy a katolicizmus egyik szimbóluma a nagyhét elején szenvedte el ezt a tragédiát, mikor az egész keresztény világ Jézus feltámadását készül ünnepelni.
Talán kevesen értesültek róla, de hétfőn történt egy másik tűzeset is: az iszlám vallás harmadik legszentebb helyszíne, az al-Aksza mecset is kigyulladt. Véletlen lenne, hogy a világ két vezető vallását egyszerre éri ilyen csapás egy ilyen fontos időszakban? Van ennek bármi jelentősége?
Ma nagyszombat van, holnap lesz Jézus feltámadásának a napja. A Notre Dame ugyanígy fog feltámadni a hamvaiból egy napon, és talán megadja nekünk az esélyt, hogy mi, Európa is újjáéledjünk. Politikai, vallási meggyőződéstől függetlenül mindenki érzi, hogy manapság zavaros időket élünk. Európa identitása meghasadt, sok részre szakadt, összetartás helyett széthúzunk, és szerteágazó utak vezetnek különböző célokhoz. Egység helyett, összefogás helyett gyűlölködünk és acsarkodunk, az egyéni boldogulásunkat keressük.
Arculcsapás akar-e ez lenni, mely arra figyelmeztet, hogy valamit nem jól csinálunk, nem jó irányba tereljük a világunkat? Emlékeztető, hogy hiába különböző a nemzetiségünk, a múltunk, a vallásunk és a politikánk, a cél egy, és közösen kell hozzá megtalálni az utat? Victor Hugóval egyetértve: „Az idő az építész, a nép a kőműves.”
