Historia est magistra vitae, azaz a történelem az élet tanítómestere. Mind jól ismerjük a mondást, de valóban taníthat nekünk bármit is a múlt, és ha igen, tanulunk mi bármiből is? Vajon szolgálhat számunkra és jelen helyzetünkre releváns mondanivalóval egy ókori történetíró munkája egy távoli háborúról?
Kr. e. 424-ben egy athéni sztratégosz azt a parancsot kapja, hogy az utolsó vérig védje Amphipolisz városát a spártai előrenyomulástól. Miután kudarcot vall, az athéni vezetés szemében kegyvesztetté válik, száműzetésbe kell vonulnia, látszólag karrierje látszólag hirtelen és váratlanul véget ér. Ő azonban nem távolodik el a csata zajától, Trákiában és a Makedón Királyságban információt, adatokat gyűjt. Majd Hérodotoszhoz hasonlóan történetírásba kezd, mindezt pedig teszi tudományos igényességgel teszi és megírja a legendás peloponnészoszi háború történetét, mely az ókori görög világ egyik, ha nem a legnagyobb jelentőségű összecsapásaként maradt fent az utókornak. Az említett bukott sztratégosz nem más, mint Thuküdidész, akit a tudományos történetírás atyjaként is ismerünk. Hogy munkája valóban annyira objektív-e, mint azt ő maga állítja, ezen cikknek nem célja megítélni, azt azonban, hogy annak a politikatudomány és a nemzetközi kapcsolatok terén jól ismert, mindössze néhány caputból – fejezet, alfejezet a görög–latin írók műveiben – álló „Méloszi dialógusa” milyen kapcsolatban állhat az orosz–ukrán konfliktussal, annál inkább.
Méloszi dialógus
Már javában dúlt a peloponnészoszi háború, amikor Kr. e. 416-ban a Spárta befolyási övezetébe tartozó, ám nagyrészt független kis sziget, Korküra – a mai Korfu szigete, az egyébként Peloponnészoszi szövetség pártján álló Korinthosz gyarmata – felkeltette az Athén vezette Déloszi Szövetség figyelmét. Ugyanakkor nem stratégiai fontossága miatt, hanem ahogy az a cikk későbbi részében is kifejtésre kerül, félelemmel vegyes expanzív megfontolások végett.
Athén követeket küldött a szigetlakók fő döntéshozó tanácsa elé, hogy a diplomáciai kapcsolatokra jellemző tárgyalások mellőzésével, cinikus módon ismertesse az általa felvázolt két lehetséges opciót: a teljes, feltétel nélküli behódolást vagy a kegyelem nélküli elpusztítást. A mélosziak jól tudták, hogy egymaguk nem arathatnak győzelmet a nagyhatalom felett, azonban idealizmusukat a jogra, az igazságra, a szerencsére, az istenekre és a szövetségeseikre, a lakedaimóniakra alapozták.
Ezzel szemben állt az Athén által alkalmazott (Hans Morgenthau-féle politikai realizmus gyakorlati példájaként szolgáló) retorika, mely által nagyhatalmi pozícióját kihasználva, hatalomtechnikai szempontok mentén akarta uralma alá hajtani a szigetet. A mélosziak megingathatatlan hite viszont nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, hiszen Athén győzelmet aratott, a férfiakat lemészárolták, a nőket és a gyermekeket pedig eladták rabszolgának. Azonban a peloponnészoszi háborút Spárta győzelme zárta, amelyet követően az athéni hegemónia és hatalmi központ darabjaira hullott.
Kapcsolódási pontok
Adott tehát két nagyhatalom, Athén és Spárta, akik szövetségeikben (Déloszi és Peloponnészoszi Szövetség) vezető pozíciót töltenek be, akárcsak Oroszország a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetében (továbbiakban: KBSZSZ), illetve az Amerikai Egyesült Államok a NATO-ban. Adott továbbá az alapvetően független, azonban Spárta érdekkörébe tartozó kis sziget, Mélosz, melyet Athén el akart foglalni.
Ukrajna ugyanis a Szovjetuniótól való függetlenedése óta a nyugathoz közelít, méghozzá NATO-csatlakozása előtérbe kerülésével, és ezzel együtt az orosz érdekszférától való távolodásával a nagyhatalom kényszerű lépéshelyzetbe kerül. Ha tiszteletben tartja a kis állam függetlenségét, szövetségesei, akiket a félelem és a nyers erő eszközével tart egyben – példaként említhető a több száz halottat követelő kazahsztáni beavatkozás – megláthatják a rést a pajzson és ellene fordulhatnak, ha azonban támad, a nemzetközi közösség és különösen az ellenérdekű oldal haragját válthatja ki.
„Hogyan képzelitek, hogy azok, akik még egyik félhez sem csatlakoztak, nem válnak ellenségeitekké, ha, a mi példánkat látva, azt kell következtetniük, hogy majd rájuk is sor kerül? S mi egyebet fogtok elérni, mint hogy megerősítitek már meglévő ellenségeiteket, s azokra is, akik nem is gondolnak erre, akaratuk ellenére ellenségeitekké teszitek?”
Ezen felül mind Athén, mind Oroszország esetében érezhető volt a félelem. A félelem attól, hogy a másik hatalom túl erőssé válik, a saját pozíciójuk a globális rendben pedig gyengül, illetve a közvetlen fenyegetettségérzet, hiszen Ukrajna NATO-csatlakozásával eltűnne az a „pufferzóna”, mely elválasztja egymástól a nagyhatalmakat.
Akárcsak Mélosz, úgy Ukrajna sem a meghátrálást választotta, hanem a harcot, mert számított szövetségeseinek támogatására, mely várakozás Ukrajna esetében kifizetődőbbnek bizonyult, hiszen a nemzetközi közösség több országa is támogatja fegyverszállítmányokkal, katonai kiképzésekkel, vagy taktikai segítségnyújtással.
„[Athéniak:] Ellenséges érzületetek kevesebb kárt okozna nekünk, mint barátságotok, amely alattvalóink szemében éppen gyengeségünket, míg gyűlöletetek hatalmunkat bizonyítaná.”
A mélosziak egy másik érve az igazságosság volt, melyet az athéni delegáció azzal a válasszal söpört el, hogy „emberek között jogegyenlőségről csak az erők egyensúlya esetében lehet beszélni”. Az alkalmazott retorikát Platón Állam című művében Thraszümakhosz is magáénak tudhatja. Vagyis az
„Igazságosság az, ami az erősebbnek előnyös”.
Az athéni erőközpontú szemléletre és magabiztosságra megfeleltethető a hübrisz fogalma, melynek jelentése az ember határtalan önteltsége, aminek következtében megfeledkezik az istenek által az ember számára felállított korlátokról, amiért Nemeszisz, a megtorlás istennője megbünteti.
Odüsszeusz is ehhez hasonlóan, saját gőgjének csapdájába esett, mikor Polüphémosz, a küklopsz barlangjából megmenekülvén, a hajójáról elbizakodottságában elmondta valódi nevét és célját a szörnynek, aki bosszúból arra kérte Poszeidónt, büntesse meg Odüsszeuszt, amiért az elvette a szeme világát. A bosszú pedig nem maradt el, Poszeidón egy sziklát hajított a hajó irányába és az út további részén is hátráltatta a hőst.
„ha netán egyszer alulmaradtok, meglehet, ti szolgáltok a legszörnyűbb megtorlás példájául”
Az athénihoz hasonló önteltség rajzolódik ki Vlagyimir Putyin tetteiből. Hivatalos nyilatkozataiban tagadta ugyan, hogy vissza akarná állítani a Szovjetuniót, ám a geopolitikai színtéren végrehajtott cselekedetei nem egészen összeegyeztethetőek e kijelentéssel, már csak azért sem, mert Oroszország az 1994-es Budapesti Memorandumban olyan garanciákat adott Ukrajnának, amelyekben elismerte Ukrajna szuverenitását és területi integritásának tiszteletben tartására tett kötelezettségvállalást. Ezen garanciák hatására Ukrajna leszerelte a világ harmadik legnagyobb atomfegyver-készletét.
Ugyancsak a túlzott magabiztosságot mutatja az is, hogy az orosz vezetés mennyire túlbecsülte az orosz hadsereg harci morálját, ütőképességét; és mennyire lebecsülte ugyanakkor az ukrán nép kitartását, vagy a világ nemzeteinek reakcióidejét és összefogását a kialakult háborús helyzetre tekintettel. Arra a kételyre pedig, hogy Nemeszisz végül beteljesíti-e rendeltetését, a közeljövőben várhatóan fény derül.
Politikai ellentétek
A méloszi párbeszéd felvonultat egy másik frontot is, az ideológiák harcát:
„a hatalmas azonban végrehajtja, amit akar, a gyenge pedig meghajlik előtte”
Athén retorikája kifejezetten egysíkú, nem szól másról, csakis arról, hogy a jelen pillanatban ő az erősebb, így ha szándékában áll, könnyedén eltiporhatja a kisebb katonai potenciállal rendelkező ellenfelét. Elsődleges motivációja pedig a hatalmának expanziója és az uralmi helyzetének megerősítése. Mindez kiválóan megfeleltethető a klasszikus politikai realizmus logikájának. A már említett elmélet azt mondja ki, hogy a nemzetközi kapcsolatok elsődleges aktorai az államok, akik saját érdekükben cselekednek, melyből az első számú célkitűzésük az önfenntartás és a hatalom megszerzése, illetve megőrzése. Továbbá az államok viselkedése párhuzamba állítható az emberi viselkedéssel, mely öncélú és konfliktusközpontú. Mozgatórugója pedig gyakran a félelem vagy az agresszió.
„az emberről pedig minden bizonnyal állíthatjuk, hogy a természetükben mindig ott rejlő kényszer alapján, ha megvan rá a hatalmuk, uralkodni akarnak”
A mélosziak felismerik az aszimmetrikus hatalmi helyzetet, érvelésük ezzel szemben elsősorban a lehetséges jövőbeli eseményekre korlátozódik és nem vesznek kellőképp tudomást a jelenben leselkedő veszélyről. Visszatérő elem részükről a „lenne” és a feltételes mód, mely árulkodó módon azt sugallja az athéni követeknek, hogy az ellenség maga is tudja, hogy nincs esélye és teljes mértékben kiszolgáltatott. A vesztes helyzet ellenére remény fedezhető fel a mélosziak szavaiban, helyzetértékelésük, akárcsak érvelésük menthetetlenül idealista. Olyan jövőbeli potenciálisan bekövetkezhető eseményekre alapozzák a döntésüket, melyeket az athéni követek képtelenek komolyan venni.
Oroszország a casus belli kapcsán ugyancsak hivatkozott arra, hogy az ukrán közeledés a NATO védelmi szövetsége irányába túl közel hozza határaihoz az ellenséget és annak katonai erejét. Vagyis nagyhatalmi pozíciója ellenére, egyik motivációja a félelem volt. Az ukrán vezetés ugyancsak idealista módon állt a kérdéshez, számított a nemzetközi támogatásra, a szankciókra és a hadiszerencsére. Egyelőre csak részleges mozgósítás történt az orosz oldalon, és úgy látszik, ha Mélosz reménye nem is, de Ukrajnáé beigazolódott.
A borítókép forrása: X
