Téged is elfog néha az elvágyódás, ami annyi romantikus költőt ihletett alkotásra, vagy éppen arra, hogy mindent hátrahagyva matróznak álljon? Ha nem is szállhatunk fel a következő kifutó hajóra, hogy messzi vidékekre utazzunk, azért olvashatunk olyanokról, akik ismeretlen utakra léptek. Ez majdnem olyan jó, mintha mi magunk hajóznánk, mennénk szafarikra a még szinte érintetlen Afrika ösvényein, vagy vennénk részt a bennszülöttek hagyományos igazságszolgáltatási rendszerében.
Karen Blixen mindezeket megtette, mi pedig, akik otthon ragadtunk, Volt egy farmom Afrikában című önéletrajzi könyvét olvasva képzelhetjük el, milyen illata van a mezőnek a Ngong-hegyek alatt.
Karen Dinesen 1885-ben született Dániában, és édesapja által már valószínűleg egész kis korában magába szívta a kalandvágy zabolátlan ízét: Wilhelm Dinesen katonatisztként szolgált, több évig élt őslakos indiánok között és Törökországban is, valamint több háborúban harcolt a XIX. század második fele folyamán. Lányát kirándulásokra vitte, és indiánokról, vadászatról szóló történetekkel szórakoztatta. 1895-ben azonban öngyilkos lett, és nem lévén más férfi a háznál Karen édesanyja vette át az irányítást, akinek legfőbb célja az volt, hogy művelt és jólnevelt, házasságra alkalmas hölgyeket faragjon leányaiból.
Eddig az egész történet a szokásos vonalak mentén halad, ám mikor Karen javarészt kalandvágyból úgy dönt, hogy eljegyzi magát unokatestvérével, Bror von Blixen Finecke báróval, történetünk kilép az úri szalonok dimenziójából, és Karennel együtt felszáll a Mombasába tartó gőzösre, aki azért vállalkozott erre a szokatlan útra, hogy a mai Kenya területén elterülő farmon szarvasmarha-tenyésztésbe és kávétermesztésbe fogjon jövendőbeli férjével. A báró nemcsak azért mutatkozott kiváló partinak, mert rokonságban állt a királyi családdal, hanem azért is, mert Karen számára a kilépőjegyet jelentette az otthon szigorú, erkölcsös falai közül és egyben a belépőt a gyarmati Afrika vadonjába.
Karen fennsíkon elterülő farmon töltött éveiről szóló feljegyzései csupán egy alkalommal említik férjét, ami joggal kelti bennünk azt a benyomást, hogy kalandvágyból köttetett házasságuk nem állt éppen a legszilárdabb alapokon. Karen időnként említi betegségét, ám azt, hogy ez alatt tulajdonképpen a férjétől elkapott szifiliszt érti, csak az internetről deríthetjük ki, ahogy azt is, hogy a báró kicsapongó életet élt, és előszeretettel látogatta a bennszülött asszonyokat. Mindezek fényében érthető, ha az írónő könyvében nem a kellemetlen és fájdalmas részletekre, hanem a fenséges vidék és az elképesztő állatvilág bemutatására koncentrál.
Érzékletes megfogalmazásának hála szinte mi is megtapasztalhatjuk mindazt, amiről ír: „Az egyenlítő száz mérföldre északabbra szeli át a fennsíkot, és a farm hatezer lábnyira feküdt a tengerszint felett. Nappal úgy érezte az ember, hogy fenn él a nap közelében, de a kora reggelek és esték áttetszőek, nyugalmasak voltak, s az éjszakák hidegek… A tájnak és benne az ember életének legfőbb jellegzetessége azonban a levegő volt. Az afrikai fennsíkon eltöltött időt felidézve mellbe vág az érzés, hogy fenn éltem akkor, fenn a levegőben. … Déltájban maga a levegő is élt a föld felett, mint valami lobogó lángnyelv: villódzott, hullámzott, ragyogott, akár a tiszta folyóvíz, visszatükrözött és megkettőzött minden egyes tárgyat, és csodálatos délibábot varázsolt.”
Könyvéből egy még felfedezetlen és csaknem úttalan Afrikát ismerünk meg: az úri szafarik és vadászatok világát, amikor még a veszélyeztetett faj fogalma ismeretlen volt, a legkülönfélébb, egymás mellett élő törzsek közösségét, olyan időket, amikor még létezett a senki földje.
Karen Blixen ezen műve nemcsak érdekes történeteket, hanem filozófikus elmélkedéseket is tartalmaz, és antropológiai tanulmányként is megállja a helyét: olvashatunk az afrikai kikujuk igazságszolgáltatási rendszeréről és sajátos kártérítési logikájáról, melyben a bárónő (aki akkor már egyedül irányította a farmot) mint földbirtokos aktív szerepet kapott, az írónő által cseppet sem elnyomottnak beállított szomáli nőkről, napokig tartó táncos ünnepségekről és a korabeli gyarmati földbirtokosok életéről.
Talán nem okoz meglepetést az, ha elárulom, egy ilyen letűnt világról szóló történet nem végződhet happy enddel. Karen Blixen minden erejét és vagyonát latba vetette, hogy farmját megtarthassa, de a harmincas években beköszöntő gazdasági válság rajta is kifogott. Mikor már biztos volt benne, hogy el kell hagynia Afrikát, és eladta a farmját, a sors tartogatott még egy kegyelemdöfést a számára: szerelme, Denys Finch-Hatton repülőgépe lezuhant, és a nyughatatlan kalandor férfi azonnal életét vesztette.
Karen visszatért Dániába, de nem mint vesztes, hanem mint az a túlélő, aki addig is volt. Írni kezdett, több dán irodalmi díjat is elnyert, két alkalommal pedig Nobel-díjra jelölték. Hemingway 1954-ben, Nobel-díja átvételekor úgy nyilatkozott, Karen Blixen jobban megérdemelte volna azt. A könyvből nagy sikerű film készült Meryl Streep főszereplésével.
