Koltai Róbert Jászai Mari-díjas magyar színművész, filmrendező, érdemes művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja hamarosan betölti nyolcvanadik életévét, melynek alkalmából beszélgettünk vele színházról, filmről, egészségről.
Jurátus: Mi volt az az intuíció, ami miatt a színészet mellett döntött, mi az ősélménye a színészettel?
Koltai Róbert: Észrevettem, hogy fölvettek a főiskolára, de komolyra fordítva a szót, azt hiszem minden a versmondással kezdődött. Mindezt édesapámnak köszönhetem, aki ugyan sportvezetőként dolgozott, de nagy barátja volt a verseknek, a költőknek, és főleg a magyar költészetnek. Én magam ebben a szellemiségben cseperedtem fel. Otthon mindig vers volt. Olykor még a klubban is, ahol édesapám a focicsapat szakvezetője volt. Természetesen nem azt mondom, hogy adott esetben nem mulattak a fiúk, de a szórakozás egy gyakori formájának számított, hogy: „Pista bácsi mondjon el egy Petőfit vagy egy Adyt”. Ezek a versek és élmények vezettek engem többek között a színészethez.
Jurátus: Az első 75 című, Gaál Ildikóval közösen írt könyvükben Ön úgy emlékezik vissza, hogy nem mindig akart színész lenni.
K.R.: Az első próbálkozásom alkalmával nem is nyertem rögtön felvételt az akkor még Színművészeti Főiskolának nevezett intézménybe, amely ma már a Színház- és Filmművészeti Egyetem névre hallgat. Ezért úgy döntöttem, szerencsét próbálok a Kereskedelmi- és Vendéglátóipari Főiskolán. Onnan másfél év után kiestem, hiszen nem kifejezetten érdekelt a kereskedelem, sem a vendéglátóipar.
Jurátus: Akkoriban nem is gondolkodott más alternatívában, például egy másik színészképzésben?
K.R.: Nem mondhatnám. Annyira el voltam keseredve a sikertelen felvételim miatt, hogy egy ideig eszembe sem jutott. Persze, mint életerős fiatalember, folytattam az életem. Biztatást adott az, hogy 1963-ban a „Ki mit tud?”-ban komoly közönségsikerem volt egy Heltai-verssel. Szerencsémre ezt követően jól alakultak a dolgok, hiszen mikor másodszorra próbálkoztam, már felvettek.
Jurátus: Milyen emlékei vannak az ott töltött éveiből?
K.R.: Innen visszanézve minden csodálatos volt, mert egy elmondhatatlanul tehetséges és összetartó osztályba kerültem, és egy olyan osztályfőnökünk lett Pártos Géza tanár úr személyében, aki egy kiváló rendező és egyben közösségformáló is volt. Igazi színházi- és rendezőóriások tanítottak akkoriban a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, és szemen szedett hazugság, amit mostanában állítanak, hogy szocialista ideológiával tömték a fejünket.
Jurátus: Hogyan alakult a színészi karrierje a tanulmányait követően?
K.R.: Abban az időben, mikor megszereztem a diplomámat, a kaposvári, illetve a békéscsabai színházak voltak a legrosszabb lehetőségek egy fiatal színész karrierjének beindítására. Én Kaposvárra kerültem. A legnagyobb csodának az bizonyult, hogy minden kezdeti nehézség ellenére ott született meg az ország egyik legjobb színháza. Mindez persze évek, ha nem egy teljes évtized vagy még több alázatos munkája volt, de végül is egy olyan csapat jött össze, akik ma a színészetben a Kossuth-díjasok nagy hányadát adják. A színház sikeréhez és az én sikeremhez a főiskolai éveim adták meg az alaphangot. És természetesen mindazon kiemelkedő szakemberek, akiktől tanulhattam. Szakmailag volt nagyon erős a képzés, nem ideológiailag.
Jurátus: Mi lehetett az oka annak, hogy akkoriban Kaposvár számított az egyik rossz példának?
K.R.: Amennyiben egy várost, vagy esetünkben színházat olyan emberek irányítanak, akik méltóak és erős elképzelésük van a jövőről, akkor ott születhet valami kimagasló. Azonban ahol csak az aznapot akarják valamilyen módon olcsón megúszni, és nincsenek tehetséges rendezők – hiszen főleg az ő munkájuktól leszünk jobbak, vagy rosszabbak – nos, ott nehéz maradandót létrehozni.
Nagyon sok vidéki színház ilyen volt, mint Kaposvár. Aztán egyszer csak csoda történt. Azt vettük észre – szerencsére a közönség is –, hogy az egyik legrosszabb színház elkezdett ragyogni. Itthon, ha Budapesten vendégszerepeltünk és ennek híre ment az országban, akkor egész tömegek jelentek meg például a Vígszínház előtt. Korábban hasonlóról álmodni sem lehetett. Egy igazi csoda, egy igazi meglepetés volt, és mindennek csak egyetlen apró titka van: a kitartó munka, a tehetséges szakemberek és az elszántság.
Jurátus: A jelenlegi színházi világban, melyik intézmény ér fel a régi Kaposvári Színház fényéhez? Esetleg egy budapesti színház?
K.R.: A legkevésbé sem a város neve vagy nagysága dönti el ezt a kérdést. Minden eredményhez tehetség kell, szorgalom és szerencse is. Egy olyan csapat, amelynek tagjai képesek egymásnak hasznos tanácsokat adni, egymást jobbá tenni. Kaposváron volt néhány olyan legendás rendező, mint például Ascher Tamás, Zsámbéki Gábor, Szőke István, Ács János, Gazdag Gyula, akiktől csak jobb lettél, feltéve, hogy bekerültél egy darabjukba. Ugyanakkor nem csak nagy titkokat kell várni, hanem a kis csodák születését is.
Magam is egy kisebb csodának éltem meg azt, amikor egy hosszúhajú ipari tanuló srác az egyik kaposvári előadásunkat követően az utcán felismert, leszólított, és ezt mondta: „Voltunk legutóbb a színházban, te vagy az a színész, nem? Egész jó volt az előadás, ja meg te is!”. Ez volt a gratuláció. Nem tudta, hogyan fejezze ki magát. Mégis ez volt az az apró csoda, amikor észrevette a rosszalkodó srácközönség, hogy itt valami történt, megszelídítette őket az előadás, és akár színházrajongóvá is váltak. Talán a színész egyik legnagyobb kudarca az érdektelen, balhés közönség. Mi is rettegtünk attól, hogy beleviccelnek az előadásba, vagy végigbeszélik azt. Ám a fentiek szerint sikerült valami olyat nyújtanunk számukra, ami lekötötte őket, elkezdett működni a színház, elkezdett működni az előadás, aminek az igazi titka, hogy a nézők megérezték, hogy közük van hozzá, róluk is szól, és ezt a kritikusok is lassacskán észrevették.
Nemrég látogattam el a Miskolci Nemzeti Színházba és azt kell mondjam, szenzációs előadásokat csinálnak. Emlékeztettek engem a kezdeti kaposvári évekre, mert csapatot láttam a színpadon, jól működő csapatot.
Az interjú ezen részénél megérkezett körünkbe Koltai Róbert párja, Gaál Ildikó rendező, a Klubrádió műsorvezetője és szerkesztője.
Jurátus: A Művész Úr filmezéshez való viszonya váratlanul alakult ki, még Ön sem gondolta volna, hogy valaha filmszínész lesz, azt pedig végképp nem, hogy egyszer majd játszik is a saját maga által rendezett filmben. Ha jól érzem, Ön inkább gondol magára színházi színészként, semmint filmszínészként.
K.R.: A filmszínész is csak egy színész, tehát ugyanúgy a színészetből indulunk ki. Hogyha jó rendező rendez – akár színházban, akár filmen –, akkor eleve már úgy osztja a szerepet, hogy nem egy vadidegen karaktert kell eljátszani. Arról nem is beszélve, ha az élet ad egy olyan ritka lehetőséget, hogy a saját családomról, családtagomról eszembe jutó történetfoszlányokból alkothatok egy filmet, melyet még harminc év múlva is szeretnek (ahogy az a „Sose halunk meg” című film esetében történt), azt én egy valóságos csodához sorolom.
Jurátus: A mai napig szakmai vita tárgya mind a színészi, mind a filmes közegben, hogy szükség van-e egy, a már megegyező színészképzéstől elkülönült filmszínészképzésre. Önnek mi a véleménye?
K.R.: Nekem sosem volt ilyen jellegű problémám. Amikor az ember egy filmszerepnek nekiáll, pláne, ha jó rendezővel – vagy ha ne adj Isten, ő maga rendező –, az egy nem mindennapi lehetőség, éppen ezért az ember mindent meg fog tenni, hogy kiválóan teljesítsen. Továbbá Magyarországon úgy alakult, hogy a két képzés nem vált külön.
Gaál Ildikó: Az a tapasztalat, hogy noha elméletileg mindenki többféle képzést kap az egyetemeken, gyakorlatilag nem feltétlenül van ez már így. Egy jó ideje elmúlnak akár teljes évfolyamok, sőt akár teljes, ötéves képzési időtartamok anélkül, hogy valaki megkapna egy speciálisabb színészi képzést. Ez előfordul Kaposváron és Pesten egyaránt. Sok függ attól, hogy ki, miben jó, vagy hogy éppen ki, mire kap lehetőséget. Vannak olyan zseniális színészek, akik filmen csodálatosak, elképesztően piciket játszanak, pici rezdülésekkel megmutatnak hatalmas dolgokat, nagy mélységeket, és valamiért a színpad és az a fajta távolság, az a fajta hatóerő az nem a sajátjuk, az már nem megy nekik valamiért. És fordítva is elképzelhető. Olyan is van, aki a színpadon remek, nagyon jól be tudja lakni erővel, térerővel az teret, akárhány száz embert lenyűgöz, de azt a picit visszahozni, amit a kamera mutat kizárólag arcközeliben, arra képtelen. Vagy például eltúlozza, mert nincs hozzá eszköze, mert mindez tanulandó és tanulható. Idővel ki szokta forrni magát, hogy kinek, melyik feladat a testközelibb.
Jurátus: A filmjeivel többször járt Amerikában, például New Yorkban is. Volt valaha olyan ambíciója, hogy Hollywood felé veszi az irányt?
K.R.: Amikor a repülőgép arrafelé tartott, legfeljebb akkor. Esett már meg, hogy John Malkovich nézte a filmem, és mesélte a produceremnek, hogy nagyon tetszett neki, illetve Michael York is megjegyezte a fiamnak, hogy szeretett volna velem forgatni egy komédiát. Egy másik alkalommal pedig a produceremet, Bunyik Bélát megkereste egy nagy amerikai filmstúdió, azzal a kérdéssel, hogy „Mr. Koltai beszél angolul?”, amire Bunyik Béla válasza röviden és tömören annyi volt, mint az én angoltudásom, hogy „No.”. A választ a filmstúdió meg is köszönte, nagyjából ennyi volt a hollywoodi karrierem.
K.R.: Hamarosan megjelenik az új könyvünk, immár a negyedik, mint szubjektív monográfia, amit Ildi írt és a Koltai 80 – Filmeskönyv címet viseli. Megtalálhatóak lesznek benne azok az interjúk, amelyeket Ildi csinált számos olyan kiváló művésszel és szakemberrel, akikkel volt szerencsém együtt dolgozni.
Jurátus: Egy nagyon aktív és tartalmas színészi karrier és élet van Ön mögött, hogy érzi magát manapság?
G.I.: Másfél éve történt, hogy Robi nem érezte túl jól magát, a mozgáskoordinációja sem volt tökéletes, ezért felkerestünk egy ideggyógyászt, aki egy rövid vizsgálat után kijelentette, hogy kialakuló Parkinson a tünetek okozója. A vizsgálat és a gyors diagnózis után nyolc hónapig szedett egy dopaminalapú gyógyszert annak a reményében, hogy a szedést követő bizonyos idő után elmúlnak a tünetek. Azonban nem múltak el, hanem lassan, de biztosan rosszabbodtak. Kétségeink támadtak, hogy valóban Parkinson-e a betegség, de az orvos nagyon magabiztos volt, fel is írt még nagyobb dózist a gyógyszerből. Mindez addig ment így, amíg egyszer – mint ma már tudjuk – egy dopamin-túladagolás okán volt egy súlyos rosszullét és eszméletvesztés. Úgy döntöttünk, keresünk egy másik ideggyógyászt, aki meg is állapította, szó sincs Parkinsonról, hanem egy agyvízkeringési zavar alakult ki, és a felgyülemlett agyvíz nyomta az agyának bizonyos pontjait, ami Parkinson-szerű tüneteket is produkált. Egy műtét során be is helyeztek Robi fejébe egy ún. shuntot annak érdekében, hogy szelepszerű tulajdonságával megszüntesse a túlnyomást. Azóta szerencsére minden rendben van.
Források: 1
A borítókép Stekovics Gáspár felvétele.
Köszönjük az interjút Koltai Róbert Művész Úrnak! További jó egészséget, illetve még sok szerepet kívánunk!
