Mit tud egy átlagember Blaha Lujzáról? Azt, hogy ő a nemzet csalogánya, még teret is neveztek el róla, és ezek alapján azt is feltételezheti, hogy nagy színésznő lehetett. Ennél azonban jóval több van a történetben. Naplójából nemcsak személyes történetébe és érzéseibe kaphatunk bepillantást, hanem egy olyan korrajzot is a kezünkben tarthatunk, amiben időről időre megcsillan a boldog békeidők polgári miliője.
A mű először 1920-ban jelent meg, egész élete során írt naplójegyzeteit maga a művésznő rendezte össze egy könyvvé, hogy a nagyérdemű ezáltal jobban megismerje és megértse őt. Idén októberben a Szépmíves Kiadó gondozásában látott napvilágot a legújabb kiadás.
A napló Blaha Lujza tizenkét éves korától indul, aki már ekkor gyakorlott színésznőnek mondható, és állandó jelleggel szerepel a színpadon. Nehéz eldönteni, hogy mi játszott nagyobb szerepet abban, hogy szülei ragaszkodtak lányuk színészkarrierjéhez: vajon a tehetség, ami már ilyen korán meglátszott a fiatal Kölesi Lujzán, vagy a nehéz anyagi helyzet, melyben a művészcsalád volt. Feltehetően mindkettő, hiszen mikor tizenöt éves korában igent mondott a nála húsz évvel idősebb Blaha János karmesternek, így írt:
„»Hát hozzá megyek mama!« – mondám minden habozás nélkül és azt mondám volna, akárkiről is lett volna szó, hiszen ő titokban segélyezte mamát. Ha azért, hogy jót tett velünk azt kérte volna valaki, hogy levághassa a nyakamat, azt mondtam volna: »Hát levágják a nyakamat.« Ő pedig jó ember, derék, becsületes, és úgy szeret, mintha az apám volna, én meg a leánya volnék.”
Valóban jól jellemzi kapcsolatukat ez a leírás, hiszen Blaha János énekelni tanította Lujzát, és minden követ megmozgatott, hogy befusson.
Kölcsönösen tisztelték és szerették egymást, pedig mikor összeházasodtak, Lujza nem beszélt németül pár szónál többet, férje pedig magyarul nem tudott.
Korai halálakor felesége úgy siratta, mint legfőbb jóakaróját, aki nélkül már nem tudja, mihez fog kezdeni.
Az emlékirat további fejezeteiből kiderül, hogy Blaha Lujza ennek ellenére is feltalálta magát, és sikert sikerre halmozott. A hagyományos napló szerkezetétől eltérően a nem dátumokkal tagolt könyvben külön fejezetet szentelt annak, amikor a király és a királyné előtt játszott ezüstlakodalmuk alkalmából, ahogy annak is, amikor egy Budapesten tartózkodó sejknek annyira tetszett mesteri játéka és éneke, hogy elismerése jeléül a gyűrűjét akarta a színpadra dobni, ám a vele levő magyar urak ebben megakadályozták, mondván, nálunk ez nem szokás.
Ezt Blaha Lujza különösen sajnálta, mert szerette a különböző sikereire emlékeztető relikviákat megőrizni. Így tett a walesi hercegtől kapott csokor szalagjával is, amit a herceg akkor ajándékozott neki, amikor csodálatát ment kifejezni a művésznő öltözőjébe már az első felvonás után. A naplóban így ír Viktória királynő fiáról, a későbbi VII. Edward királyról: „Érdekes ember, szép férfiú és olyan elegáns, hogy a világ minden gavallérja mintát vehet róla.”
Blaha Lujza – aki mindvégig ezt a nevet használta színésznőként, pedig közben kétszer is férjhez ment – sikereinek és kalandjainak sora szinte soha véget nem érő. Hívták Bécsbe, ahonnan egyenes út vezetett volna a világhír felé, ám ő csak visszavágyott Debrecenbe, és hívták Amerikába, nagy tiszteletdíjat ígértek, de nem fogadta el, mert nem akart hajóra szállni.
Élete későbbi szakaszában balatoni nyaralója jelentette számára a legnagyobb örömöt, ahol előszeretettel vitorlázott, míg egy viharos szerencsétlenség örökre el nem vette a kedvét a hajókázástól.
Arról, hogy a bánatot mi jelentette számára, kevés szó esik. Csupán egy-egy megjegyzést ejt magánéletével kapcsolatban. Igaz, ír második házassága kudarcáról, de nem derül ki, hogy Sándor fiának és Sára lányának ki az édesapja, és nem cáfolja azt a legendát sem, hogy sosem volt szerelmes, csak a színházba. Személyes benyomásom, hogy harmadik férjét, gróf Splényi Ödönt igazán szerethette, nem gyermeki érzésekkel, mint Blaha Jánost, ám kifejezetten ez sem derül ki. Leírja, hogy súlyosan megbetegedett, és megműtötték (az akkoriban megszokott módon saját lakásában), de nem árulja el, mi is volt a baja.
Naplója a „jut is, marad is” filozófiát követve sok mindent elárul, főképp kulisszatitkokat arról, hogy hogyan tanult szerepet, vagy hogy állt a lámpalázzal, mégsem enged igazán bepillantást magánéletébe, ami talán a korabeli, szemérmes polgári erkölcsnek is betudható.
Az utolsó fejezetben kitér ugyan arra, hogy sok részletet azzal kapcsolatban, kit szeretett vagy kivel volt haragban, azért nem mond el, mert az első kiadás még életében jelent meg, így érthetően nem akart port kavarni, másokat megbántani, s kilátásba helyez egy következő kötetet, amit majd halála után adnának ki. Ezzel kapcsolatban így ír:
„Becsukom kis könyvecskémet, nem kap belőle több levelet a szedő. Ami még megmaradt belőle, az nem való még kandi szemekben, azt nem szabad még kidobolni, arról még nem jó tudni senkinek. Csak az én titkom, csak az én feljegyzésem maradjon az még egy időre, nehogy egyszerre csak hadakoznom kelljen azokkal, akik rám támadnának ekként: »Nini, ez a Blaháné nem hagy nyugtot az embernek, kiviszi a piacra azt, amit rólam, rólad, rólunk tud!« És ez a jobbik eset. De fölkerekednének azok is, akik ezt kiáltoznák: »No nézd, ez a Blaháné hogy leírja, ő így, meg amúgy; hogy mi jóba, mi rosszba volt sora: hogy kit szeretett, ki szerette őt… Hát mi közöm nékem ehhez?!«”
Változtak körülötte az emberek, pályatársak hunytak el, csalódott szerelmekben, vagy más színházhoz szerződött, ám egy valami állandó volt: a színház és a szereplés iránti imádata, ami annyira hajtotta, hogy saját elmondása szerint még a betegségekből is meggyógyult, ha játszhatott.
A Nemzeti Színház által 1901-ben alapított örökös tagságot neki adományozták először, és 1920-ban, hetvenedik születésnapja alkalmából teret neveztek el róla. Mindenki kedvence volt, a nemzet csalogánya.
képek: Wikimedia Commons és Hevesi Hírportál
