A Művészsarok rovatunk most Vendégírónk egy hosszabb alkotásnak egyik kiemelkedő epizódjával kedveskedik nektek. Fogadjátok sok szeretettel!
[…] A felnövéssel aztán rájövünk: azok a márkák, amiket magunkon hordozunk mindig is befolyásoltak minket, ezt nagy részünk nem vette- vagy akarta- észre venni, mások mindig is tudták. H. pedig számos gyerekhez hasonlóan szimplán csóró volt. Ez kollektív tudat, persze félig hibásan: H. nem volt csóró, csak a szülei, ő saját maga önhibáján kívül abszolút zéró jövedelemmel rendelkezett, ezért szegénynek sem lehetne titulálni. Olyan, mintha halottnak titulálnánk azt, aki soha nem is élt. De mi éltünk, a szüleink pénzéből pedig márkát vettünk. Fontos megjegyeznem, hogy a használt ruha is márka volt, csak már előre hordva, betörve, szerencsésebbeknek még módosították is a ruhaneműt, például az ujjak letépésével, vagy a szára totális kikoptatásával. Zsé állítása szerint egyszer lefejelt valakit a motoros dzsekijéért egy bazárban. Ha az ember felteszi neki a kérdést, hogy miért, akkor mindig leveszi a kabátot, kifordítja és elbüszkélkedik a belső bélésben éktelenkedő vérfolttal. Ő nevezi csak vérfoltnak, mindenki más irigységből barna festéknek vagy spagettiszósznak titulálja azt. Kötelező a másik egyediségét kritizálni és pont. El lehet gondolkodni; ha Zsé tettlegességig megy egy szennyes kabátért, akkor az új cuccokkal mi a helyzet? Elég gyorsan megtaláljuk és szétküldjük egymást között az amcsi videókat, ahol hozzánk hasonló diákok ölik egymást a plazmatévéért vagy egy játékkonzolért. Megvetően mulatunk rajtuk, aztán ha eszünkbe jut Zsé példája- de nem jut eszünkbe. Mint ahogy az sem jut eszünkbe, hogy esetenként mi is az utolsó méretekért versenyzünk egy idegennel, s ha azt sikerül előbb lekapni a polcról, akkor a szembenállás néhány kínos másodpercét azzal zárjuk, hogy emelt fővel távozunk a kassza felé, miközben meg sem halljuk a vesztes fél trágár sértéseit. Civilizáltabbnak gondoljuk magunk, de ez egyrészt nincs így, másrészt mi is letörjük magunkról az úrizáló facade-ot, ha éppen egy dzsekiről van szó. Persze ez ma már nincs mindig így. Bizonyos boltoknál csak a fél cipő van a dobozában- biztonsági okokból.
Nézem a cipőt és gyönyörködöm benne. Vastag falú, erősített talpa van és mindennek tetejébe a lila és a bordó olyan árnyalatában játszadozik, ami egyetlen felső ruhámhoz se megy. Mondhatni a tökéletesség áll előttem cipőformába öntve. Évekkel később, amikor végre felnövünk, akkor realizáljuk, hogy a vásárlásnál érzett örömünk más. Nem csak az újdonság okozta mámor miatt mosolyogtunk, hanem azért is, mert ismerőst vettünk. Ismerőst vittünk a szatyrunkban, ismerőssel sétáltunk az iskolába, az ismerőssel rúgtuk be az ajtót, az ismerőst taposták és hányták le. Ez az ismerősség mindaddig húzóerőként köt minket az adott termékhez, amikor is végre megértjük: én nem is szeretem ennek a cipőnek a színét. Kétségbeesett keresés veszi kezdetét, feltúrjuk az egész ruhatárunk és listázunk: ki őszinte, ki bio, kinek a vezérigazgatója vélt-vagy valós nemzetszocialista, ki fenntartható, ki áll ki, ki nem áll ki, ki tiszteli a lázadókat és a másokat? Listázás közben felejtjük az alábbi szempontokat: dizájn, szín, minta, szövet minősége, fűzős-e, betét vastagsága, gumi csikorgása. Régen, ha nem csikorgott, nem is kellett, ellentétben most, ha csikorog, de nincs márkája, akkor egy kalappal kívánnak az illető lábbelijének.
-Marhák! – üvölti Té, miközben vadul tekergőzik A. és Zsé karjaiban. Nagy gonddal kell lehámozni róla vaníliaszínű surranóját, amit szedni alig lehet, szinte mállik az ember kezében. Húzás közben a sarokrész gumírozása halk szakadással leválik a szövetről. Mindannyian megdermedünk, Té kihasználva az alkalmat, kiesik a kezekből és a cipőjéért nyúl. Először látjuk bőgni, kötelezően odanyújtjuk a zsepit, de ő csak tovább szidalmaz; hol minket, hol a gyártót. Elárulták. Az ismerősét tartja a kezei között, aki szolgálatát beteljesítve, és ernyedten szarik az egészre. Egy csütörtöki testnevelés óra után érte a vég. Té a gyász klasszikus szakaszait felrúgva a könnyeit eltörölve felhúzza magára a tetemet, és ebből is sikerül viccet csinálnia. Megkönnyebbülten röhögünk. Másnap vadonatúj cipőben jelenik meg- természetesen a márka egyezik. Az ő esetében nem kérdőjelezzük a választást, hiszen ez az identitása; surranóban jár, amióta ismerjük, akkor őt csakis így lehetett elképzelni. Magasról tesz rá, hogy a gumi anyaga mérgező, és hogy ez a cipője is csupán egy évig húzza. Utána megveszi a következőt és pont.
Mire szeretnénk észbe kapni, már ott tartunk, hogy az egész ruhatárunk valamilyen márka martaléka lett; így vagy úgy elköteleztük magunkat az egyik, vagy másik mellett. Ez puszta politika, aki rádöbben erre a felismerésre, az idejekorán megtanulja a világ alapvető működését. F. például gyakorló lázadóként nem hord semmit, ami „nagymárkás” és azt hiszi, ezzel sikerült magát teljesen kivonnia azok köréből, akik vagy pipával, vagy vonalakkal ékesítik magukat.
-Az enyémen nincsenek ilyen baromságok! – teszi hozzá kevélyen. Büszkén mutogatja a szövetet, sarkában egy sas díszeleg.
Arra sajnos nem jön rá, hogy ezzel ugyanúgy elkötelezi magát, csak „kismárkásként”. Felhívjuk rá a figyelmét, hogy nem különleges, mire annyira kétségbe esik, hogy megfogadja; túltesz rajtunk. Pár év múlva már saját cipőket kezd varrni hobbiból, és míg ő elégedetten mosolyog amikor egy házibuliban valaki érdeklődik a lábbelijéről, addig mi csendben mosolygunk magunk elé: a lényeg ugyanis nem változott.
*
H. végül is sikeresen borítja az összes elképzelésünk, amikor egyszerre több márkában jelenik meg. Azonnal közfelháborodást vált ki köztünk, a leghangosabban Té üvölt:
-Ezt így nem lehet! Vegyél fel valamit!
H. nem hajlandó, lefaszfejez mindenkit és védekezőleg felemeli az öklét. Pedig még hozzá sem értünk. Utólag gyorsan beigazolódik a félelme; amikor többedmagunkkal lerángatjuk a földre. Az igazgatóiban való fejtágítás közben sem nagyon értjük, hogy miért nem ildomos pulóvert rángatni arra, aki nem fázik.
Kép forrása: 1
A művet Hegedüs M. Péter szerezte.