„Edd meg szépen, Afrikában éheznek!” – hallhattuk kis korunkban, mikor nem akartuk megenni az ebédet, de hiába. A fejlettebb világ embere már nincsen rászorulva arra, hogy felelősségteljesen fogyasszon.
A letűnt korokban az étel mindig is értéknek számított, az ember kezdetektől fogva tisztában volt annak a fontosságával. Az étel – mint az élet legfőbb feltétele – összeköti az évezredeket. Az első szakácskönyvek már a Kr. e. 1700-as években megjelentek, és még ma is óriási ipar települ a gasztronómiára, továbbá a híres szakácsok (például Gordon Ramsay vagy Rácz Jenő) a közélet tagadhatatlan résztvevői. Az étel maga az élet, és ahol nem állt rendelkezésre belőle elegendő mennyiség, ott nem, vagy csak később, a kereskedelem kiteljesedésével tudott fejlett kultúra kialakulni. Járjunk a világ bármely szegletében, az ember az általa istenített felsőbb spirituális hatalom felé is étellel fejezte ki a tiszteletét. Beszéljünk az aztékokról vagy a zsidókról, a buddhistákról vagy a muszlimokról, az ételáldozat minden kultúrában fellelhető volt. Mégis mi változott meg napjainkban? Hová tűnt az ételt övező tisztelet?
A felvilágosodás következtében az élelmiszeripar korábban elképzelhetetlen magasságokba ívelt, majd az új találmányok és technológiák sokkal könnyebbé tették a táplálék előállítását. A mezőgazdaságban használt új eszközök ugyanis lehetővé tették a korábbi hozam többszörösének betakarítását. Ráadásul, miután a XX. század második felében a pusztító háborúk is elmaradtak, valamint a korábbi népességrobbanás is stagnálásba – máshol fogyásba – váltott, az európai és az észak-amerikai kontinensen jólét köszöntött be.
A másik ok a kapitalizmus térnyerése. Egy olyan világ alakult ki a fejlett régiókban, ahol a multik diktálnak, azok a világvállalatok, amelyek bevétele vetekszik a kisebb országok egyéves bruttó hazai össztermékével. Ezek azok a vállalatok, amelyek teljesen érdektelenek a globális problémákkal szemben, mivel számukra csak a bevétel számít.
Ezek a nagyvállalatok és az általuk képviselt „vegyél többet olcsóbban” elv az ok, ami miatt „túlfogyasztunk”, vagyis több élelmiszert vásárolunk, mint amennyire szükség van.
Végülis miért vennénk meg mondjuk 499 forintért egy 200 grammos terméket, ha 699 forintért 500 grammosat is kaphatunk? Nincs rá feltétlenül szükségünk, de megvásároljuk, hiszen „megéri”. A multik kihasználják azt az emberekben jelenlevő igényt, amely önmaguk „bebiztosítására” irányul. A reklámokkal felébresztik az emberben az ún. FOMO érzést (fear of missing out – félelem a kimaradástól), és létrejön a fogyasztásra alapuló társadalom. Aztán – mivel a szükségleteinket meghaladja a megvásárolt mennyiség – a maradékot kidobjuk.
Beszéljünk akár olcsó német diszkontláncról, akár népszerű amerikai gyorsétteremről, ugyanaz az alapelv: minél nagyobb tételben rendelni, minél többet eladni. Ezeknek a cégeknek a túlfogyasztás az érdeke. Felmerül a kérdés: mi ezzel a baj?
A probléma pedig abban rejlik, hogy az élelmiszeripar jelenlegi állapotában környezetszennyező, profitorientált és teljességgel etikátlan. Azzal, hogy a nagyobb eladások reményében a cégek próbálják minél vonzóbbá tenni a termékeik csomagolását, egyúttal sokkal több műanyagot használnak fel. Amennyiben pedig a csomagolás papírból készül, az sem környezettudatos 100 százalékban, hiszen a papír előállítása is rengeteg vizet – és értelemszerűen fát – igényel. A Dél-Amerikában megtermelt kakaó és kávé termesztés következtében jelentős erdőterületek esnek áldozatul, emellett az Európába való szállításuk is rendkívül energiaigényes. Megemlíthető még az M&M′s terméket gyártó vállalat körüli botrány, amikor is a gyár körül élő méhek színes mézet készítettek, ugyanis virágpor helyett a hulladékból származó színes cukrot használták.
Az élelmiszeripar profitorientáltságának már a posztszovjet országok is kárát látták, hiszen bevált nyugati gyakorlat volt, hogy a rendszerváltás után a multinacionális cégek felvásárolták a szabadpiaccal még épphogy csak ismerkedő hazai vállalatokat, csak azért, hogy megszüntessék a termelést és elárasszák a piacot a saját termékeikkel. Nem kell nemzeti radikálisnak lenni ahhoz, hogy belássuk: ez mind környezetvédelmi – ha messzebbről jön a termék, több üzemanyag fogy –, mind gazdaságpolitikai szempontból káros ezeknek az országoknak.
Az etikátlanság leginkább a globális nagyvállalatok fogyasztókhoz való viszonyulásában mutatkozik meg, a szóban forgó vállalatcsoportokat ugyanis nem érdekli, hogy milyen egészségkárosító hatása van az általuk forgalmazott termékeknek. Gondoljunk csak a fiatalok figyelmére káros, teamárkát egyedivé tevő szétpattanó golyócskákra, vagy a rákkeltő aszpartámra, ami az üdítőitalokban található meg. Mexikóban vízhiány alakult ki Chiapas tartományban azért, mert a Coca-Cola és Heineken elhasználja az ivóvizet a helyiek elől.
Joggal tehető fel a kérdés: miért a fogyasztókat ostorozzuk mindezért? Miért a fogyasztó éljen tudatosan, hogyha egyszer a „multik” okolhatók a túlfogyasztásért és a környezetszennyezésért? A válasz erre az, hogy azért, mert minden vásárlás szavazat.
A kapitalizmusban csak úgy lehet mérsékelni, befolyásolni egy multinacionális céget, ha csökkentjük a bevételeit. Ez nem azt jelenti, hogy ne vásároljunk soha többé „kólát”, vagy hogy ne menjünk „Mekibe” – ezt jelen cikk írója sem tudja megígérni. Ugyanakkor költsünk tudatosan: ahelyett, hogy „kólát” vennénk, vigyünk magunkkal vizet vagy szörpöt, „Meki” helyett csomagoljunk néha szendvicset, vagy főzzünk.
