Amikor zenét hallgatunk, sokszor felfigyelhetünk arra, hogy nem az eredeti verziója szól az adott számnak. Vagy lehet, hogy az tűnik eredetinek, amit hallunk, holott már az is egy feldolgozás. A feldolgozások nem új keletű jelenségek a zeneiparban, de az utóbbi időben ezen a téren is változtak a bevett formák.
Sok esetben előfordul, hogy születik egy nagyszerű dal, amit a közönség megszeret. Akár ezt kihasználva, vagy csak mert neki is tetszik a dal, valaki feldolgozza a számot, újrahangszereli, és így adja el. A mai technikai adottságoknak köszönhetően elég csak egy remixet összeállítani egy komputeren, és ugyanúgy a slágerlistákra kerülhet az illető – eredetileg azonban a feldolgozás összetett és kreatív munkának számított.
A könnyűzenei feldolgozások története régebben kezdődik, mint gondolnánk. Itt szögezzük le, hogy feldolgozások (cover song) alatt nem – elsősorban – a félamatőr, rajongói zenekarok próbálkozásait értem, akik bulikban eljátsszák a mindenki által ismert slágereket, sem a hivatalos utánzózenekarok (tribute bandek) koncertjeit, hanem a hivatásos, profi zenészek által felvett dalokat.
Az első feldolgozások a rock and roll születésekor jöttek létre – érdekes, hogy nem is ismerjük az eredeti szerzőket. Például a széles körökben ismert spanyol dal, a La Bamba Ritchie Valens 1958-as előadásában vált világhírűvé, pedig eredetileg ez egy latin-amerikai népdal. Ugyanebből a korból példa az eredetileg szájhagyomány útján terjedő (traditional) amerikai melódia, a House of The Rising Sun, mely a The Animals együttes 1964-es verziójában számít klasszikusnak.
Korai éveiben a történelem sokak szerint legjobb zenekara, a The Beatles is Chuck Berry és Little Richard dalokat játszott a koncertjein saját számai mellett, természetesen a maguk hangzásán. Egyik első slágerük, a Twist and Shout is egy feldolgozás; eredetileg a The Top Notes zenekar adta ki egy évvel korábban.
A jogászoknak is releváns I fought The Law című dalt legtöbben a brit punk-rock irányzat egyik meghatározó zenekarával, a The Clashsel kötik össze, azonban a dalt mintegy húsz évvel azelőtt, 1958-ban írta Sonny Curtis a Buddy Hollyval felálló The Crickets számára. Ugyanez a helyzet a Több mint testőr című film betétdala, az I Will Always Love You esetében, mely Whitney Houston előadásában rekordokat döntött 1992-ben, pedig a dalt már sikerre vitte country-berkekben Dolly Parton a 70-es években.
A feldolgozások igazi ereje abban rejlik, ami már a The Beatlesnél is megmutatkozott: az adott előadó a saját szája íze szerint alakítja át az alapanyagot. Új hangszereléssel, más tempóval – esetleg minimális dalszöveg-módosítással – látja el az eredeti művet. Ezt mutatja be a talán legjobb példája ennek a sajátos alkotómunkának: az All Along The Watchtower.
Ezt a dalt a Nobel-díjas Bob Dylan írta 1967-ben, és abban az évben ki is adta folk-beat hangzásban. Egy évvel később Jimi Hendrix feldolgozta, és a Jimi Hendrix Experience második albumán jelent meg, keményebb blues-rock verzióban, torzítós gitárszólóval. Hendrix, aki nagyra tartotta és elismerte kortársát, így vélekedett a dalról:
„Az All Along The Watchtowerrel az volt az érzésem, hogy ezt a számot tulajdonképpen én írtam, csak nem tudtam rendesen összerakni. Gyakran érzem ezt Dylannel kapcsolatban.”
Azóta számtalan híres művész játszotta el a dalt különböző koncerteken, van azonban egy zenekar, amelynek a repertoárjába is bekerült. A Dave Matthews Band a 90-es évek során egy „harmadik verziót” adott Dylan versének, egy két részből álló, improvizatív nótát, mely egy akusztikus és lassú első fél után egy gyors és keményebb résszel ér véget. Ők sosem vették fel lemezre a dalt, de évek óta játsszák koncerteken a közönség legnagyobb örömére.
Ugyanígy új hangzást adott Billy Idol az LA Woman című Doors-szerzeménynek, mikor egyfajta tisztelgésként közeli kortársai előtt megjelentette róla feldolgozását 1990-ben. Sőt, a Duran Duran egy egész albumot adott ki 1995-ben Thank You címen azon 50-es és 60-as évekbeli dalok feldolgozásaival, melyek rájuk komoly hatással voltak. Meg kell említeni még Eric Claptont, aki 1974-ben lemezre vette az I Shot The Sheriff című Bob Marley-nótát, aminek köszönhetően a brit zenehallgatók is megismerték Marley nevét és a reggae-kultúrát.
A XXI. században a technikai fejlődéssel, a zenei piac átalakulásával megjelentek a remixek. A feldolgozásokkal ellentétben a remix általában nem ad alapvetően új külsőt az adott dalnak, csak minimálisan nyúl hozzá. Az elektronikus zenében figyelhető meg ez leginkább. A DJ egyszerűen más dropot állít be, vagy játszik kicsit a hangszínszabályozókkal, és – képletesen szólva – kész is a remix. Itt sem a bulikban egymásba csúsztatott, átkevert verziókról beszélek, hanem azokról az átiratokról, amik maguk is tartalmazzák címükben a Remix megjelölést. Meggyőződésem szerint remixet – ahogy 2010-es évekbeli elektronikus zenét – sokkal könnyebb csinálni, mint feldolgozást.
Mivel számítógépeken zajlik az egész folyamat, remixet rövidebb idő alatt és kevesebb ember segítségével is létre lehet hozni úgy, hogy közben nem igazán született új mű. Remixet bárki készíthet, akinek jó felszerelése van, és tudja, mi kell pontosan a bulira vágyóknak. A feldolgozások ezzel szemben komoly alkotói munkák, melyhez igenis kell zenei érzék – nem értékelem le napjaink zenei producereit és vezető DJ-it, de véleményem szerint a feldolgozások komolyabb hatást tudnak elérni.
Változnak a trendek és az igények is, azonban mindig szükség van jó zenére. Nem gond, ha valaki újragondol egy már megírt művet, ez mindenkinek csak a fantáziáján múlik. Sokszor ezeknek az új verzióknak köszönhetően ismerhető meg egy dal másik oldala, újabb jelentéstartalma. Érdekes is hallgatni az új megoldásokat, melyek nem egyszer jobban is elnyerik a tetszésünket. Hiszen a zene örök, és valamilyen formában mindenki szereti.
források: X X X, Jimi Hendrix: Nulláról indulva (Fordította: Pritz Péter; Helikon kiadó, 2014)
