Van-e vajon politikai tartalma a pápalátogatás rövid idejének? Hogyan határozzuk meg, hogy ki igazán keresztény, és ki dönti ezt el? Van-e, és ha igen, milyen mértékű a politikai befolyásoltság a magyar egyházban? Miképp csapódott le a magyar közéletben a pápalátogatás? Ehhez hasonló kérdéseket boncolgatunk ebben a cikkben.
Magyarországon utoljára huszonöt éve, 1996-ban járt pápa (II. János Pál pápa). Idén, egészen pontosan 2021.09.12-én Ferenc pápa az Eucharisztikus Világkongresszus zárómiséjére érkezett. Ahogyan huszonöt éve, most is élénk diskurzus övezte az egyházfő érkezését.
„Napokon keresztül hallhattuk, olvashattuk az okosabbnál okosabb szakértéseket, megmondásokat, hogy Ferenc pápa csak néhány órát tölt Budapesten, ami üzenetértékű, mert »ezekben az országokban a püspöki kar számára fontosabb a politikai vezetőknek való megfelelés, mint a saját pápájuknak«, szólt az egyik okosság, amihez ugyanonnan társult még, hogy az egyházaknak mégiscsak állást kellene foglalniuk politikai kérdésekben. […] Ez pont olyan, mint az egyszeri, egyházhoz nem különösebben kötődő megmondóember megállapítása, miszerint Ferenc pápa tényleg a krisztusi utat követi. Értsd, elődei, mint például XVI. Benedek és Szent II. János Pál, nem volt »elég krisztusi«?! Vajon mi alapján vonta le ezt a következtetést?”
– olvashatjuk a Magyar Nemzet oldalán írt véleménycikket. Mint ilyen, természetesen fokozottan értéktelített, de ha ettől eltekintünk, a szöveg tulajdonképpen felveti azokat a kérdéseket, amik közbeszéd tárgyai voltak a látogatás kapcsán.
A látogatás rövidsége
Igen egyszerű okok is állhatnak Ferenc pápa rövid (hétórás) budapesti tartózkodása mögött. Tömören: a kongresszus fontos, ugyanakkor a pápák nem mindig vesznek részt rajta, így ez lehet egy gesztus a magyar nép felé; viszont nem lett belőle többnapos országlátogatás – ez esetleg egy másfajta jelzés a kormánynak.
Ferenc pápa már tavaly is világossá tette, hogy a magyarországi látogatása a világkongresszusnak köszönhető. Azonban érdemes több tényezőt is figyelembe venni. Egyrészt rögtön Magyarország után a pápa Szlovákiába utazott, ahol ráadásul országlátogatást tett, és három napig(!) maradt.
Egy vélekedés szerint ez annak kiváló példája, hogyan használja Ferenc pápa státuszának „puha hatalmát”. Esetleg Ferenc pápa előnyben részesíti ezzel a szlovák kormányfőt és politikáját, annak nagyobb legitimációt adva?
Érdekes megvilágításba helyezi ezt a nem hivatalos pápai állásfoglalást a magyar sajtó (indirekt) reagálása erre a hírre, illetve arra, hogy Ferenc pápa (akkori híresztelések szerint) nem akarna találkozni a magyar kormány tagjaival.
A 444.hu arról ír, hogy választások előtt „mekkora pofon” lenne Orbán Viktornak, ha nem fogadná őt a pápa, a kormányközeli médiumok pedig teljes tűzoltásba kezdtek, hátha mégsem bizonyul igaznak. Vagyis azonnali politikai reakciót generált. A véleményáramlatok innentől arról folytak, hogy mit gondolhat Ferenc pápa a magyar kormányfő politikájáról, illetve hogy a baloldali sajtó keresztényellenes-e, ha ilyen kérdéseket feszeget.
Az, hogy a pápa látogatásának rövidsége megzavarta az embereket, egyértelmű. Ellenzéki oldalakon a kommentek közt állandó téma, hogy Ferenc pápa nem akart találkozni a magyar vezetéssel, a kormányközeli sajtó pedig hosszú cikkben magyarázta, hogy az ellenzéki oldalak politikai értelmezése miért nem helytálló.
Politika és a pápai álláspont
Másrészt, amennyiben ez egy „puha” politikai állásfoglalásnak tekinthető, annyiban igen sikeres volt, hogy innentől kezdve mindenki arról beszélt, hogy a magyar kormány és Ferenc pápa álláspontja milyen (politikai!) ügyben tér el.
Ferenc pápa ugyanis határozottan képviselte a menekültek befogadását és integrálását a menekültválság idején, amit az Orbán-kormány akkor és most is élesen elutasít. Míg Magyarországon kerítés épült, Ferenc pápa befogadásra és védelmezésre szólította fel az európai katolikusokat. De a cikk szempontjából inkább maga a tény érdekes, hogy hogyan tematizálta ez a rövid „diplomáciai error” (találkozik-e az állam- és kormányfővel a pápa vagy sem) a közbeszédet.
A vallás szerepe a politikában („politikacsinálásban”) sok tekintetben kényes. Máté-Tóth András szerint: „A kereszténységnek van egy sajátos elképzelése a világról és a politikának is – ezek az elképzelések néha átfedésben vannak. A különbség az, hogy a politikusok általában kiemelik részeit a kereszténységnek, hogy saját céljaikra használják, míg az egyházaknak szélesebb, transzcendens céljai vannak.”
Nyilván a vallásosság és az egyház társadalomszervező jellemzője bizonyos mértékben a mai napig él. Ennél fogva nem meglepő, hogy az emberek egy része egyenesen elvárja a pápától, hogy megnyilvánuljon például a bevándorlás, vagy mondjuk az LMBTQ-közösségek kapcsán.
Ugyanakkor érdekes módon pont ez ver negatív visszhangot is. Például a Mandiner nem túl hízelgő kontextusban „politikus pápának” nevezte Ferenc pápát, aki „az általános nézet szerint liberalizálni szeretné az egyházat, és sokan ennek fő eszközeként a zavarkeltést látják, a sokféleképp értelmezhető, nem világos nyilatkozatokat.”
Viszont éppen azért, amit Máté-Tóth András is megfogalmazott: a kereszténység és a politika is létrehoz egy világkonstrukciót a sajátos alapszabályaival és alapjogaival (nem akarom azt implikálni, hogy ezek jelentősen eltérnének), jól felhasználható egyik a másikkal. Ha az ember a keresztény értékrenddel kampányol, ahhoz különösebb magyarázkodás nélkül rárakódik az egyház minden történelme és hagyománya, ami egy biztos politikai alapot képez.
Innentől kezdve pedig nem idegen a gondolat, hogy befolyhat-e a politika az egyházi elitbe, amint azt felvezetőm második kérdésében felvetettem, bár mértékének megítélésének talán nem itt lenne a helye.
Akkor most ki keresztény?
Néhány szóban a harmadik kérdésről. A keresztény-konzervatív(nak nevezett) irányzat megerősödésével felerősödött egy igen érdekes diskurzus arról, hogy ki keresztény, ki „álkeresztény”, és hogy ennek mi a mércéje. Ez szorosan összefügg azzal az igénnyel, hogy identitásokat kreáljunk, magunknak és a miénkkel „szemben” lévő álláspontnak is.
Így fordulhat elő, hogy a kormány és támogatói „álszentek” és „álkeresztények”, az ellenzék „vallásellenes”; akár a pápa sem elég keresztény, ha nem találkozik a magyar államfővel vagy nem folytat bevándorlásellenes politikát. Mivel a jelenlegi kormány hangsúlyosan keresztény alapelveket vall, természetes, hogy megméretnek – mindenkinek a maga szubjektív „kereszténység-mércéje” alapján. És ekkor aztán teljes a fogalomzavar.
Valahogy így idéződik elő az a szituáció is, amikor minden politikai szereplő bőszen keresi a céljainak megfelelő Ferenc pápa-idézetet, hogy megadhassa a maga Ferenc pápa-, kereszténység-, és végül is, politikai értelmezését.
Gondolataimat Fabiny Tamás megszólalásával zárnám:„[A protestánsellenességtől] nem tartok, de a világgal, a hitetlenekkel szembeni kiválasztottság tudatától igen. Ennek pedig annyiban van politikai aktualitása, hogy a kormány a kereszténységet természetes szövetségesének állítja be. Kétlem azonban, hogy ugyanazt értjük kereszténységen mi, teológusok, és ők, politikusok.”
Források: 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10, 11, 12, 13, 14
