Jogtörténész, akadémiai dolgozó, színház szervező és egyetemi oktató? Felkerestük Kisteleki Károly professzor urat a Római Jogi és Összehasonlító Jogtörténeti Tanszék adjunktusát, akiről kétrészes interjúsorozatunk első felében kiderül: miért választotta a tanári pályát, és mit gondol a Magyar Tudományos Akadémián végzett tevékenységéről.
Jurátus: Mi vagy ki volt az, ami/aki leginkább arra ösztönözte az életében, hogy jogtörténettel foglalkozzon?
Dr. Kisteleki Károly: Gyermekkorom óta érdekelt a történelem, mindig is a történelmi regényekben szereplő hősök izgatták a fantáziámat, a romantikus történelemszemléletnek voltam a szerelmese. Amikor megkérdezték tőlem, mi szeretnék lenni felnőttként, akkor sokáig azt feleltem, hogy: történész. Aztán amikor elérkeztem a gimnáziumban a pályaválasztáshoz, akkor érdekes módon úgy gondoltam, hogy ha a bölcsészkarra mennék, egzisztenciálisan nem járnék jól, így feltettem magamban a kérdést: Hol lehet még történelemmel felvételizni? Így esett a választásom a jogász szakra, de igazából akkor még azt sem tudtam, hogy eszik-e vagy isszák a jogot. A felvételimet követően a kezdetektől fogva a jogtörténet volt a kedvencem, ahol egy nagy hatású tanárom, későbbi mentorom, Rácz Lajos professzor, tanított.
Amikor az egyetem vége felé jártam, elgondolkodtam, hogy mivel szeretnék foglalkozni a jövőben. Akkor úgy éreztem, hogy nem akarok gyakorlati jogász lenni, emiatt más úton indultam el. Igazából a tanítás volt az, ami elsőként megragadott, hiszen nagyon szerettem volna tanítani az egyetemen. Ezenkívül korábban évekig versenytáncoltam, versenyeztem és ebből eredően a mai napig tanítok táncosokat, illetve coachingolom őket mentális trénerként. Összességében a tanári identitásom az, ami igen erős, és az egyetemen mindig is arra vágytam, hogy egyszer majd taníthassak.
Rácz Lajos tanár úrnak is elmondtam ezt a vágyamat, amikor hozzá írtam az évfolyamdolgozatomat és a szakdolgozatomat. A jelesre sikerült szakdolgozatvédésem után, a Tanár Úr azt mondta: „Jó lenne, ha nem veszne el a jogtörténet számára.” Azt válaszoltam neki, hogy „szívesen nem vesznék el, úgyhogy ha lenne valami lehetőség az egyetemen, szívesen foglalkoznék azzal.” Azt válaszolta, hogy mindenképpen szól, amikor aktuális lesz.
Gyakorlatilag másfél év múlva, amikor az Egyetemes Jogtörténeti Tanszéken egy nemzedékváltás történt és őt bízták meg a tanszék vezetésével, azonnal felkeresett. Az akkori oktatók a nulláról a mélyvíz közepébe vágtak, és onnantól kezdve hirtelenjében találkozott a gyermekkori álmom és a tanítás a jogtörténetben. Azóta pedig itt ragadtam.
A jogtörténeten belül melyik terület áll Önhöz legközelebb?
A tudományos kutatással való foglalkozásban többféle stratégia van. Az egyik módszer, hogy az ember egyet választ és aztán „ami a csövön kifér”, azzal foglalkozik élete végéig. A másik pedig,, hogy az ember foglalkozik egy témával egy darabig, aztán egy kicsit más kérdéskör kutatásába kezd. Én inkább olyan vagyok, hogy vannak olyan témák, amikkel régebb óta foglalkozom, és vannak, amik érdekelnek, és beleásom magamat: vándorló fókuszú vagyok.
A PhD-mat a nemzetfogalom és az állampolgárság történetéről írtam, összehasonlító jogtörténeti elemzés szempontjából. Azóta is ezzel foglalkozom. Mostanában például az Erdélyi Fejedelemség, mint államiságnak a léte, és az ezzel kapcsolatos kérdések, mint államfejlődési kérdések izgatnak. Jelenleg azt tervezem, hogy a habilitációmat is ebben a témában rakom össze, mivel már jó pár tanulmányt is publikáltam ebben a témakörben. Ezenkívül minden évben indítok kurzust „Fasiszta államkormányzatok Európában” címmel. Azt, hogy kizárólag egy témakört válasszak, nem tudnám megoldani, mert oktatási szinten gyakorlatilag 18 éve foglalkozom a jogtörténettel, azonban egyértelműen közjogi irányultságú vagyok.
A doktori értekezése „Az állampolgárság fogalmának és jogi szabályozásának történeti fejlődése” címmel íródott. Ha újraírhatná, akkor is ezt a témát választaná?
Nagyon jó kérdés. Valamilyen formában megmaradna a fókusz, mert azóta is izgat az a témakör, hogy a kollektív identitások között a nemzeti identitásnak milyen helye van a társadalmakban. Véleményem szerint nagyon érdekes téma, hogy hogyan tud kialakulni a nemzeti öntudat, és mik az összetevői. 2022-ben lehet látni, hogy az identitás korunk egyik leporolt hívószava, és ezek a kérdések búvópatakként törnek felszínre, dominálnak, aztán megint elbújnak, de sosem tűnnek el. Azt a disszertációt, amit írtam, azt most nyilván másként írnám meg, hiszen azóta is foglalkozom ezekkel a kérdésekkel. Szívesen fel is dolgoznám ezt a témát valamilyen formában mégegyszer.
Sokan gondolják úgy, hogy a jogtörténet témája nem releváns tudás, és csak az időt veszi el a többi tárgytól. Mit gondol, mi a célja manapság a jogtörténet oktatásának? Miért érdemes vele foglalkozni?
Azt gondolom, hogy nem lehet úgy létezni az életben, hogy gyökérzet nélkül vagyunk. Mint ahogy egy fának is mélyre nyúló gyökerei vannak, amelyek segítségével szép magasra nyúlhat, és szép kifejlett lehet, hiszen tartja valami belül.
Gyökérzet nélkül nem lehet érteni a fát.
A jogtörténet ebben a szemléletben éppen a gyökérzetet mutatja meg, és az organikus fejlődést. Amikor negatívan élik meg ezt a történeti szemléletmódot, az kicsit olyan, mintha a fát néznénk – maradjunk ennél a szimbolikánál – és az van, amit látunk, de a többi nincs, minek az? A modern megközelítések is valamiből kialakultak és azt gondolom, hogy a történelmi szemléletet nem szabad kihagyni a jog vizsgálatából. Mondok egy példát: európai uniós jogrendszer. Teljes mértékben érthető az, hogy miért alakult ki, miért jött egyáltalán létre, anélkül, hogy tudnánk, mi az a Code Civil, vagy mi az a Bürgerliches Gesetzbuch? Példaként most a francia és a német jogtörténet két csúcsalkotását hoztam, amit, ha mondjuk valaki nemzetközi jogi irodába akar menni dolgozni, és nem tudja, mi az, föl se veszik.
Még egy aspektust mondanék: Földi professzor úr, mondta egyszer – és én nagyon egyetértek a gondolatával – hogy azért kell egy joghallgatónak a jogtörténetet tudnia, mert a jog az nem egyenlő a mechanikus szabálygyűjtemények katalogizált tudásával, hanem egy kulturális termék. Ha egy jogásznak kulturális gyökérzete és kulturális tudása sokrétű, akkor azokkal a problémákkal, amikkel munkája során kapcsolatba kerül – például a bírói döntési folyamattal – sokkal árnyaltabban és mélyebben képes foglalkozni. Ehhez pedig olvasottság, történeti szemléletű ismeretek kellenek, és ebből áll össze a jogász, mint jogi kultúrember. Különben, ha ez nincs, akkor egy technicista szerelő csupán.
Amellett, hogy a Római Jogi és Összehasonlító Jogtörténeti Tanszék adjunktusa, a Magyar Tudományos Akadémia Titkársága Köztestületi Igazgatóság Szervezési Osztályának vezetője, továbbá a Karon működő Perjátszó Kör vezetője is. Melyik tevékenységét tartja a legfontosabbnak ezek közül, illetve melyik nélkül nem tudná elképzelni az életét és miért?
Fogós kérdés. Amint már említettem az előbb, többféle identitásom van: táncos, tanár, közigazgatási szakember. Azt gondolom, ezek együtt alkotnak engem. Most százalékos arányokat nem mondanék, inkább azt mondanám, melyek azok, amelyekhez nem racionálisan, hanem érzelmileg kötődöm mélyebb érzelmi szálakkal. Ezek a Perjátszó Kör, a tanári identitásom és az akadémiai közösséghez való tartozásom. Nem tudnám megmondani melyik a fontosabb, mindegyik mellett tudnék érvelni.
A karon kifejtett tevékenységemhez fűzném azt, hogy a Perjátszó Kör mellett – amit az egyik saját gyermekemnek tekintek – büszke vagyok a Mentorprogramból kinőtt társadalmi felelősségvállalás kurzusra is, aminek az alapjait Hoffmann István kollégámmal ketten raktuk össze. Jelenleg én vagyok a kurzusfelelőse, és fejlesztem tovább minden évben.
Nemrégiben az Magyar Tudományos Akadémián végzett tevékenységéért köztársasági elnöki kitüntetésben is részesült, amihez ezúton is szívből gratulálunk! Hogyan értékeli az ott eltöltött 20 éves pályafutását? Milyen érzés volt, amikor megkapta ezt a rangos kitüntetést?
Különleges hely az Akadémia, mindig is az volt, az ország legokosabb emberei között – akik a tudományban a legmagasabb polcon vannak – dolgozni nap, mint nap, megtiszteltetés. Az Akadémián az akadémikusokat tudományos osztályokba sorolják, s ezek közül a jogászok a Gazdaság- és Jogtudományok Osztályába tartoznak, ahol a tudományos titkári pozíciót én töltöm be, s emellett az MTA Titkárság szervezetében osztályvezető pozícióm is van. Egyszóval a magyar jogász-akadémikusi szcénák képviselőit is szolgálom mintegy húsz éve, és ez egy nagyon megtisztelő feladat, büszkeséggel tölt el.
Ráadásul az Akadémia egy különleges hely, mert nem olyan, mint a közszféra, hanem egy speciális közeg, aminek rendkívül családias légköre van, egy afféle bensőséges közösség ez. Mikor a legvadabb munkaügyi helyzetek voltak, még akkor is egy „béke szigete” maradt. Ilyen szempontból is örülök, hogy ott tudtam dolgozni, mert mellette mindig jöhettem az egyetemre tanítani. Sosem akadályoztak, mindig csinálhattam valami mást, sőt, támogattak ebben, úgyhogy nagyon örültem, hogy itt dolgozhattam ezalatt a húsz év alatt.
Az interjú második részében Tanár úr Perjátszó Körben betöltött szerepéről lesz szó.
A képeket Gelbmann Márta készítette.
Szívesen olvasnál még hasonló cikkeket: 1, 2
