A publikálás óriási felelősség – Interjú Dr. Siklósi Ivánnal

A Római Jogi és Összehasonlító Jogtörténeti Tanszék egyetemi docense, akit korábban többször is megválasztottak a hallgatók az első év legjobb előadójának, emellett a Tax&Roll zenekar szólógitárosa. Szeptemberben jelent meg nagyívű, kétkötetes munkája a római magánjogról. Dr. Siklósi Ivánnal beszélgettünk, aki az interjú készítését megelőzően felajánlotta, hogy tegeződjünk.

A jogi diploma megszerzése után miért választottad az oktatói és a kutatói pályát a gyakorlati praktizálás helyett?

Nem mondom, hogy könnyű döntés volt, mert egyetemi éveim alatt egyformán érdekelt a római jog és a hatályos polgári jog is, s több „klasszikus” jogászi pálya iránt is érdeklődtem. Ennek jegyében több ügyvéd keze alatt is voltam gyakornok, valamint végzésem után több ügyvédi irodában is megfordultam állásinterjúkon. Hamarosan azonban állásajánlatot kaptam a szegedi jogi karról, Jakab Éva professzor asszony részéről. Így 2004. március 1-től státuszba kerültem a szegedi római jogi tanszéken mint tudományos segédmunkatárs. Párhuzamosan elkezdtem római jogot tanítani az ELTE-n is (mint óraadó), továbbá a Mathias Corvinus Collegiumban is megkezdtem (ott polgári jogi tárgyú) oktatói munkámat (Deli Gergely barátom – most már professzor – jóvoltából), s belevetettem magam a már az egyetemi éveim alatt megkezdett római jogi kutatómunkába is. Mindez annyira lekötötte az időmet és az energiámat, hogy végül az elméleti jogászi pálya mellett döntöttem.

Beszélgetésünk apropója a nemrég megjelent Római magánjog című kétkötetes könyved. Mi indított e mű megírására, honnan eredt a kezdeményezés?

A szóban forgó projekt – bár előbb vagy utóbb mindenképpen szerettem volna írni egy összegző igényű, a legmodernebb kutatások eredményeire is figyelemmel lenni igyekvő könyvet a római magánjog tárgykörében – jórészt a Varga István professzor úrral (aki egyben – többek között – az ELTE Jogi Kari Tankönyvek sorozatszerkesztője is) folytatott beszélgetéseinkre vezethető vissza, melyek közül a 2017 októberében folytatott megbeszélésünk bizonyult döntő jelentőségűnek a könyv majdani megszületése szempontjából. Akkor már rendelkezésemre álltak bizonyos anyagok, és professzor úr ösztönzésére és bátorítására – Deák Péter kollégámmal és barátommal karöltve – novemberben fogtunk neki az érdemi munkának.

Melyek voltak ezek az anyagok, amiket Deák Péter segített feldolgozni?

Bizonyos értelemben most kulisszatitkokat árulok el (a mű közügy, az írás viszont magánügy!), de Péternek a könyv megírásában nyújtott hathatós segítségét amúgy is mindenképpen szerettem volna kihangsúlyozni.

2017-re már több könyvem is megjelent, és akkortájt több területen folytattam intenzív kutatómunkát. Akkoriban fejeződtek be a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj keretében végzett kutatásaim is, például a custodia-felelősség tárgykörében. A ius offerendiről írott monográfiám épp megjelenés előtt állt. S akkor már több éve írtam egy – főként a középkorra és az újkorra koncentráló, de a római jogi gyökerekre is kitérő – öröklési jogtörténeti anyagot. Számos – jórészt, bár nem kizárólag – római jogi tárgyú szakcikket is írtam akkoriban, amelyeket még nem publikáltam. Továbbá volt egy már akkor is meglehetősen terjedelmes, évek óta fejlesztett, kifejezetten egyetemi előadásokra szánt diasorom is. Ez képezte az elsődleges csíráját annak a matériának, ami a közelmúltban végül is a szóban forgó kétkötetes mű formájában látott napvilágot.

Az effektív munkának nem volt könnyű nekikezdeni, nehezen is szántam rá magam. Pétert kértem meg arra, hogy az előadásdiákat és az öröklési jogi anyagomnak a római jogi és részben középkori és újkori jogtörténeti részeit „gyúrja egybe”. Ebből állt össze egy olyan nyersanyag, amelybe bedolgoztam a többek között a jogügyleti érvénytelenség, a kontraktuális felelősség, a kincstalálás, valamint a zálogjog különféle témaköreiben végzett korábbi kutatásaim legfontosabb eredményeit. Ezzel párhuzamosan pedig megkezdtem a római magánjog azon területeinek a szisztematikus feldolgozását is, amelyeket az oktatásban fontosnak ítéltem.

A Karunkon oktató Deák Péter mellett ki volt még segítségedre ebben az alkotói folyamatban?

Egy könyv megszületése – illetve általában a tudományos kutatómunka végzésének lehetősége és eredményei – sohasem a szerző kizárólagos érdeme. Magának a szövegnek a gondozásában, javításában, a későbbi korrektúrafázisokban, a mutatók elkészítésében Péter állt folyamatosan segítségemre, idejét és energiáját nem kímélve, s mindezért ezúton is szeretném az ő irányában kifejezni soha nem múló hálámat. A könyv megírásának konkrét folyamatában tehát ő volt a segítségemre.

Kérdésed kifejezetten az alkotói folyamatban segítséget nyújtó kollégákra irányult, de ha megengeded, szeretnék mindenekelőtt köszönetet mondani Szüleimnek. Rájuk – Isten nyugosztalja őket – akkor már nem tudtam számítani, viszont mindenekelőtt Nekik tartozom köszönettel azért a rengeteg szépért és jóért, amelyet egész addigi életem során tőlük kaptam, s amelynek egyfajta eredménye ez a könyv is. Szintén megkülönböztetett köszönettel tartozom Páromnak, aki e művem megírása során is gondoskodott rólam, számos terhet levéve a vállamról, hogy minél több időt fordíthassak a kutatómunkámra. Természetesen köszönettel tartozom tanszéki professzoraimnak – Földi Andrásnak, Hamza Gábornak és Sándor Istvánnak – is az elmúlt két évtizedben nyújtott támogatásukért.

E könyv minden, a projektben ilyen vagy olyan formában részt vevő kolléga számára komoly kihívást jelentett. Varga professzor úr döntő jelentőségű szerepére már utaltam, de külön ki kell hangsúlyoznom, hogy az ő ösztönzése, folyamatos támogatása és szerteágazó szervezőmunkája nélkül ez a könyv biztos, hogy sohasem jelent volna meg. Szintén köszönettel tartozom fáradságos szöveggondozó munkájukért Borsos-Szabó Ágnesnek, nemkülönben Bérci Ildikónak, amint az ELTE Eötvös Kiadó munkatársainak is. Hasznos és bölcs tanácsokat kaptam az előzetes lektorálásra felkért professzorok közül elsősorban Harmathy Attila akadémikus úrtól, továbbá Hoffman István, Fuglinszky Ádám és Deli Gergely professzor uraktól is, amelyekért ezúton is szeretném hálámat kifejezni.

Szerinted a kétkötetes műved miben lehet más a korábbi római jogi tankönyvekhez képest?

Egyrészt – ami rögtön látszik – a terjedelmében. Egyébként a Magyarországon valaha megjelent eddigi legterjedelmesebb rendszeres mű a római jog tárgyköréből Személyi Kálmán nevéhez fűződik. Könyvem célkitűzéseit egyébként a leginkább Személyi művéhez tudnám hasonlítani a magyar szakirodalomra tekintve. Továbbá – az időtényező miatt – részben nyilván frissebb kutatási eredményekre támaszkodik, mint a jelenleg használatos hazai római tankönyvek túlnyomó része.

Különösen bizonyos jogintézmények vonatkozásában jóval részletesebb elemzést ad – nemzetközi viszonylatban is –, mint a legtöbb római jogi tankönyv. Számos olyan kérdés elemzésére is kiterjed, amelyre más tankönyvek nemigen szoktak kitérni.

Helyenként viszonylag részletes forráselemzéseket tartalmaz, illetve olykor csupán szakmonográfiák és szakcikkek szintjén felmerülő kérdéseket igyekszik feszegetni. Helyenként jóval részletesebben utal a középkori és újkori jogtörténetre, valamint bizonyos modern jogi megoldásokra is, mint más tankönyvek. Szerkezetét tekintve viszont jórészt őrzi a magyar tankönyvirodalmi hagyományokat – e tekintetben különösen a Brósz–Pólay-féle tankönyv alapulvételével készült Földi–Hamza-féle tankönyvre utalnék. Számos tekintetben „problémaközpontú” megközelítését tekintve viszont a hazai tankönyvek közül inkább Bessenyő András remekbe szabott tankönyve jelentette számomra a mintát.

A könyvemben persze nyilván külföldi tankönyvek, illetve kézikönyvek hatása is „tetten érhető” mind tartalmi, mind stiláris tekintetben, mind pedig szemléletmódját tekintve. Ez a könyv egyik hibája is egyébként, hiszen talán túlságosan is eklektikusra sikerült. Éppúgy erősen érezhető rajta a német dogmatika hatása, ahogy az olasz szakirodalom kicsit terjengősebb, szabadjára eresztett stílusa is, nemkülönben az angolszász hatást tükröző esetjogi megközelítés. Egyik kiváló kollégám, aki egy korábbi verzió előlektorálását végezte, a könyvemet leginkább az angolszász területeken megjelent casebookokhoz hasonlította, illetve kiemelte – egyebek mellett – a könyv exegézis-központú szemléletét. Ennek kapcsán szeretném kiemelni, hogy megpróbáltam mindent – amennyire csak lehetett – a primer forrásanyag alapján megközelíteni, s számos forrás tekintetében önálló elemzést is adni. A jelenlegi német tankönyvirodalom vezérmunkái között egyébként a Kaser–Knütel–Lohsse-féle tankönyv jelentette ebből a szempontból az elsődleges mintát számomra, viszont az egy sokkal rövidebb terjedelemben, egyben koncentráltabb stílusban kerít sort a római magánjog szempontjából centrális jelentőségűnek tekinthető forrásszövegeknek az elemzésére.

Azzal a lehetőséggel is számolva, hogy a könyvet – amely műfajilag egyébként valahol a tankönyv és a kézikönyv között áll, de egyiknek sem nevezhető igazán – joghallgatók is forgatni fogják, az volt a célkitűzésem, hogy a hallgatók minél többet olvassanak.

Ehhez kapcsolódva pedig személyes tapasztalatom, hogy egy nagyon tömör, kompakt stílusban megírt tankönyvet nehezebb megtanulni, mint egy elsőre talán terjengősnek, „bő lére” eresztettnek tűnő, de éppen a mélyebb megértést szolgáló, részletes magyarázatokat tartalmazó, egy-egy jogintézmény lényegét többféle aspektusból is megvilágító szöveget.

Az volt az elképzelésem, hogy a római magánjogi tanulmányait végző joghallgatónak ezen a könyvön kívül ne nagyon kelljen mást a kezébe vennie ahhoz, hogy – legalábbis majdnem – teljeskörűen megértse egy-egy alapvető jogintézmény szabályozási alapvonalának a lényegét, emellett pedig kapcsolódási pontokat találjon későbbi – hatályos jogi – tanulmányaihoz.

Meglátásod szerint ez a kétkötetes mű alkalmas lehet arra, hogy Karunk római jogi oktatásában valamikor tankönyvként használják?

Ebben a formában ez a könyv biztosan nem lehet tankönyv. Mostani terjedelmében – közel kétezer oldalban, amiben persze benne vannak az egyes fejezetekhez fűzött irodalomjegyzékek, valamint a mutatók is, továbbá igen sok az apró betűs rész és a lábjegyzet is – egy egyéves tárgy kereteit mindenképpen meghaladná, s minden bizonnyal túlmenne a hallgatók többségének tűréshatárán, bár bizonyos megoldásokban – például a kiemelésekre, az ábrákra, vagy éppen az appendixekre is utalhatok e vonatkozásban – kifejezetten didaktikai megfontolások öltenek testet.

Nagyobb reményeket fűzök hozzá egyébként – a jövőre nézve – a posztgraduális oktatás tekintetében. Ugyanakkor a graduális oktatásban szoktam rá utalni, mivel idén már felkerült az ajánlott olvasmányok közé.

De kötelező irodalomként jelenleg nem szerepel a tantervben. Hogy a jövője hogyan alakul, azt ebben a pillanatban nem merném megjósolni. Például, hogy valaha készülhet-e ebből a műből egy olyan tankönyv, ami az oktatásban érdemi szerepet játszhat, az még nagyon a jövő zenéje.

Mivel jár egy ekkora terjedelmű tudományos munka megírása?

Sok-sok lemondással és odaadással – úgy is fogalmazhatnék, hogy „vérrel, könnyel és verítékkel”. Kezdjük ott, hogy ilyen terjedelmű – pláne rendszeres – művek manapság egy szerző tollából nemigen készülnek. Napjainkban a handbookok, illetve Handbuchok írására induló projekteket általában teamek keretében szokták végezni. Ennek több oka is van. Egyrészt mai világunkban annyira bőségessé és összetetté vált az ismeretanyag, hogy a mai kutatók közül – hiszen általában „csak” tudományterületük bizonyos részeit művelik mélyebben, speciális részletkutatásokat végezve, s így saját tudományterületük egészére inkább csak rálátással rendelkeznek – nagyon kevesen vállalkoznak ilyen volumenű munkára, és éreznek magukban annyi bátorságot, hogy tudományterületüknek a maga egészében átfogó vizsgálatra törekedjenek. Ilyen jellegű enciklopédikus tudást – amilyenről az én esetemben például egyáltalán nem lehet beszélni – igénylő munkák, nyilván nem véletlenül inkább a korábbi évszázadokban készültek. Ma már senki sem gondolhatja úgy, hogy akár csak saját szűkebb értelemben vett tudományterületéről is akár csak megközelítően teljes körű ismeretanyaggal rendelkezik. Márpedig ennek hiányában elvileg nem szabadna még tankönyvet sem írni – pláne kézikönyvet. Nem véletlen tehát, hogy a modern rendszeres művek általában nemzetközi együttműködésben – jelentős anyagi és humán erőforrások bevonásával – készülnek.

A konkrét kérdésre visszatérve: a kutató folyamatosan karban kell, hogy tartsa a tudását, állandóan gondolkodnia kell az egyes tudományos problémákon. Folyamatosan követnie kell a szakirodalmat – e vonatkozásban mindig naprakésznek kell lenni, ha nem így járunk el, munkánk nem lehet eléggé megalapozott és komoly.

Eközben a régebbi, legalább a klasszikus, a „kánon” részévé vált irodalmat is ismernie kell, mindenekelőtt azonban a forrásokat. Emellett arra is törekednie kell, hogy – tudományterületének egyfajta tolmácsaként – érthető, az olvasó számára befogadható stílusban fogalmazzon. A sort még tovább folytathatnánk. Nem könnyű megfelelni ennyiféle követelménynek. A tudományos munka tekintetében – különösen pedig egy olyan mű megírását illetően, amelynek potenciális olvasóközönsége szélesebb – nem „babra” megy a játék. A publikálás óriási felelősség. Az ezzel tisztában lévő szerző sokszor igen hosszú időt tölthet el egyetlen mondat – például egy definíció – megalkotásával. Egy átlagos olvasó talán nem is tudja, mennyi fejtörésen és gyötrődésen mehet keresztül a tökéletességre törekvő szerző akár egyetlen bekezdés megírása során. Ugyanakkor ne felejtsük el: emberek vagyunk, s a művünk csak torzó lehet.

Egy ilyen könyv megírása félig-meddig „szerzetesi” életmódot követel, ami magába foglalja adott esetben a hétvégék, illetve az ünnepnapok teljes feláldozását is. Időnként 18-20 órás munkanapokat is jelentett az írás.

Olykor persze be kell iktatni pihenőket, szüneteket is – részben épp a munkaképesség megőrzése céljából. A kielégítőnek mondható színvonal eléréséhez viszont alsó hangon 10-15 év folyamatos munkájára lett volna szükség. Különböző okoknál fogva úgy alakult, hogy nekem erre a könyvre – pontosabban annak első kiadására – nem egész négy évem volt csupán. Egyetlen szerző ennyi idő alatt viszont legjobb esetben is csak egy félkész művet tud alkotni. S egy ilyen anyag gondozása valószínűleg az ember életének a végéig tart. Néhai Benedek Ferenc professzor, a pécsi egyetemi katedra birtokosa is élete végéig írta saját római jogi tankönyvét, és nem is tudta teljesen befejezni. Ez a könyv számomra is egy amolyan neverending storynak tűnik. Hátralévő éveim egy részét úgyszólván biztos ki fogja tölteni a megjelent kötetek alapjául szolgáló kézirat gondozása, illetve fejlesztése.

Milyen a kutatói életforma? Szobatudósnak érzed magad, ha nem állsz épp a katedrán?

Arra a kérdésre hadd ne nekem kelljen válaszolnom, hogy az én életkoromban tudós vagyok-e. Ha viszont arról van szó, akkor vállalom, hogy szobatudós vagyok, aki alapvetően könyvek között, a saját dolgozószobájában, kutatói magányában tud kiteljesedni. Jóllehet igen fontosak azok az inspirációk is, amelyeket az oktatói munkánkban és a kollégákkal való szakmai beszélgetések során kapunk. A teljes bezárkózottság tehát nem feltétlenül jó, időnként muszáj – külső forrásokból – ösztönzéseket kapnunk.

Többfajta tudósalkat létezik. Vannak az előadásokat nagy számban tartó, nemzetközi karriert befutó tudósok, akik nagyon okosan és ügyesen tudják megszervezni a saját tudományos életüket. Ők nálam sokkal aktívabban vesznek részt például konferenciákon. Vannak azonban mellettük olyan alkatúak is, akik inkább könyvtáruk magányában érzik jól magukat. Ha lehetek őszinte, én egy olyan típusú ember vagyok, aki nehezen mozdul ki a saját komfortzónájából. A személyiség meghatározza azt is, hogy ha valaki a tudományos pályát választja, milyen alkatú tudós lesz, lehet belőle.

Úgyhogy én magamat mindenképp a „szobatudósok” közé gondolnám besorolni – ennek az életformának minden előnyével és hátrányával.

A jövőben tervezel újabb kutatást?

Igen is, meg nem is. Ezzel a könyvvel párhuzamosan más munkáimon is dolgoztam. Idegen nyelvű cikkeket írtam, emellett tavaly habilitáltam itt, a Karon.

A custodia-felelősség témaköréhez kapcsolódó habilitációs értekezésem is éveken át készült, és ennek perfekcionalizálása egy időre esett ennek a könyvnek a megírásával. E tárgykörben írt dolgozatom várhatóan szintén idén fog megjelenni egy hatszáz oldalas könyv formájában.

Ami a korábbi kutatásaim folytatását illeti, terveim szerint a felelősségtannal többet nem foglalkoznék, mert már húsz évet szántam erre az életemből. Úgy érzem, ennyi elég volt belőle – bár lehetne említeni olyan romanistákat, például: Francesco M. De Robertis vagy Carlo A. Cannata, akiknek egész életét vagy legalábbis annak igen nagy részét végigkísérte a felelősség kutatása. Ugyanakkor a 2014-ben megjelent, érvénytelenségi témájú könyvem átdolgozása is folyamatban van, próbálom frissíteni a forrásanyagot, megfelelően gondozni a szakirodalmat. Hasonlóképpen gondolkodom a kincstalálás témakörében, 2016-ban megjelent monográfiám második kiadásán. Ezeken túl van még egy témám, amelyben eddig csak egyetlen szakcikket jelentettem meg, ez pedig a már említett öröklési jogtörténet. Ez egy olyan könyv lenne, amellyel – a „komfortzónámból” részben kilépve – az öröklési jog néhány fontos jogintézményét, illetve jogi konstrukcióját középkori, újkori és modern összehasonlító jogi kontextusban dolgoznám fel. Itt a római jogot illetően csak a legalapvetőbb információk rögzítésére törekednék.

Tehát vannak aktuális terveim. Többet szeretnék külföldre publikálni, több szakcikket írni, mert az elmúlt években erre kevesebb lehetőségem volt, elsősorban a most megjelent könyvem megírása miatt. Az ilyen jellegű terveim viszont mind olyan témákra épülnek, amikkel már foglalkoztam.

Teljesen új kutatási ötletem jelenleg nincsen, és nem is nagyon törekszem rá egy darabig, hogy legyen. Mestereimtől is azt tanultam, hogy időnként meg kell állni, és itt nem csak a pihenésre gondolok. Fontos az is, hogy az ember egyensúlyban lehessen önmagával és harmóniában a világgal, de tudományos értelemben is kell „töltekezni”. Időről időre kell(ene) egy kutató életében néhány olyan hónap, amikor nem ír, hanem csak olvas. Ilyenkor feltöltődik, inspirációkat kap, és ezek után valószínűleg úgyis jönni fognak a további kutatási tervek és projektek.

Mikor lesz legközelebb Tax&Roll koncert az egyetemen? Mire számítson az egyetemi polgárság?

Ez részben a járványhelyzet függvénye. Tavaly ismert okoknál fogva nem tudtunk fellépni, az utolsó fellépésünk még 2019 augusztusában volt Balatongyörökön, egy nyári szabadegyetem keretében. A zenekarunkkal most egy nagyobb szabású, jubileumi koncertre készülünk, ahol korábbi tagjaink is jelen lesznek. Emellett, ha lehetőség adódik és kapunk rá felkérést, akkor – bizonyára az egész zenekar nevében is mondhatom – örömmel veszünk részt az Egyetem rendezvényein is, úgyhogy várjuk és örömmel fogadjuk az egyetemi polgárság ilyen irányú szíves megkereséseit!

Köszönjük szépen az interjút Dr. Siklósi Ivánnak és további sikereket kívánunk kutatásaihoz!

Az interjúban megjelent képeket Gömbös-Pamper Zsolt készítette.


JURÁTUS HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS


A szerzőről Összes bejegyzés megtekintése

Gömbös-Pamper Zsolt

Vélemény, hozzászólás?

Hozzászólás írásához, kérjük jelentkezz be.