Az első női partner egy ügyvédi irodában, az első női pártelnök, az első női miniszterelnök… De kik is ezek a nők, akiknek az elmúlt években a professzionális karrierjük mellett az identitásukért is küzdeniük kellett? Cikksorozatunk első részében három miniszterelnök asszony karrierjét foglaljuk össze.
Kaja Kallas
Észtország frissen beiktatott miniszterelnöke az első nő ebben a pozícióban. Sőt: Észtország jelenleg az egyetlen ország, ahol a választott állam- és kormányfő is nő. Kaja Kallas 2021. elején ezzel került be a világsajtóba, de mi előzte meg ezt a kétségkívül jelentős állomást a karrierjében?
A kezdeti érdeklődés a közügyek iránt valószínűleg a családjából ered, ugyanis édesapja, Siim Kallas volt Észtország 14. miniszterelnöke, apai dédnagyapja pedig az Észt Köztársaság egyik kikiáltója 1918-ban.
1999-ben szerezte meg jogi BA diplomáját a Tartui Egyetemen. Ugyanez év óta tagja az Estonian Bar Association-nek. 2007-ben az Estonian Bussiness School-ban kapott MBA (Master of Business Administration) diplomát közgazdaságtanból. Később ebben az intézményben, mint executive coach dolgozott.
E két végzettségével helyezkedett el partnerként a Luiga Mody Hääl Borenius és a Tark&Co ügyvédi irodákban, 2002. óta pedig gyakorló ügyvéd (attorney-at-law), európai és észt versenyjogra (competition law) szakosodott. Ezen kívül tagja a European Antitrust Alliance-nek, ami egy Unióra kiterjedő, ügyvédi irodákat összekötő szervezet.
Politikai karrierje 2010-ben kezdődött, amikor csatlakozott az Észt Reformpárthoz, és indult a 2011-es parlamenti választásokon. A következő négy évben képviselői munkája mellett a Gazdasági Bizottság elnöke volt.
2014-ben az Európai Parlamentbe választották, ahol a Liberálisok és Demokraták Szövetsége Európáért képviselőcsoport tagja volt. Egy megválasztása előtti interjúban kiemelte, hogy minél kevesebb korlátozást szeretne elérni az EU-n belüli kereskedelemben, emellett több ügyben is Európához közelítené Észtországot, mivel például a villamoshálózata Oroszországgal és Fehéroroszországgal összehangolt, valamint az orosz gáznak sincs valódi alternatívája.
Fontos szerepe volt az EU Ukrajnával való kapcsolatának menedzselésében is: alelnöke volt annak a bizottságnak, amely az ukrán parlament és az Európai Parlament közt közvetített, sőt az Euronest Parlamenti Közgyűlés delegációjának munkájában is részt vett. Ha mindez nem lenne elég, az Egyesült Államokkal kapcsolatot tartó delegációnak is tagja volt.
Eközben Észtországban a Reformpárt 1999. óta először ellenzéki szerepbe került. A párt vezetője lemondott a tisztségéről, majd az utána következő pártelnök belső konfliktusok miatt 2017. végére szintén távozott a párt éléről. Maga helyett Kaja Kallast javasolta, aki addigra már kifejezetten népszerű politikusnak számított. A tisztség elfogadásával ő lett a párt első női vezetője.
A 2019-es választásokon a Reformpárt szerepelt a legjobban, immár Kaja Kallas vezetésével (29%). Kormányt alakítani viszont a második legerősebb (23%) Centrum párt tudott a korábbi koalíciós partnereivel, mely azonban 2021. januárjában belebukott – a párt történelmében nem először előforduló – korrupciós ügyeibe, és lemondásra kényszerült.
Ezért is lepte meg a közvéleményt, mikor a kormányt alakító Reformpárt koalíciós partnerként a Centrum Pártot kérte fel, hiszen a vizsgálatok jelenleg is folynak. Az új kormány január 26-án kezdte meg munkáját jelenleg elsősorban a koronavírusra fókuszálva,
Kaja Kallas-szal, Észtország első női kormányfőjével az ország élén.
Helle Thorning-Schmidt
Második alanyunk egy politológus végzettségű miniszterelnök asszony. Bár talán az emberek többsége korábbi évszámra tippelne, Dániában is csak 2011-ben választottak először női kormányfőt.
Helle Thorning-Schmidt, Dánia jelenlegi kormányfője a Koppenhágai Egyetemen tanult politológiát, ahol 1994-ben diplomázott le, majd a burgesi Collège d’Europe intézményben szerezte mesterszakos végzettségét Európa-tanulmányokból. E Belgiumban töltött idő alatt csatlakozott a Szociáldemokrata Párthoz, 1993-ban.
1994-ben már a párt delegációjának titkárságivezetője volt az Európai Parlamentben. Emellett a dán kereskedelmi uniók legnagyobb (18 tagot összefogó) szervezetével 1999-ig, Európai Parlamenti képviselővé választásának évéig dolgozott nemzetközi tanácsadóként.
2005-ben visszatért a hazai politikához, és beválasztották a dán parlamentbe. A Szociáldemokrata Párt viszont elvesztette a választásokat, és mikor a pártelnök lemondott, Thorning-Schmidt megpályázta a pozíciót mérsékelt jelöltként. A 2007-es választásokon első női pártelnökként már ő vezette a pártot, ami immáron harmadjára kényszerült ellenzéki oldalra.
A kampány során a bevándorlókra és menedékkérőkre vonatkozó szabályok enyhítését, a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentését és Dánia zöldenergia-használatának növelését ígérte, valamint a vagyonosabb rétegek megadóztatását a magasabb szociális kiadások miatt. A választási sikertelenségek ellenére vezető szerepe nem kérdőjeleződött meg a legnagyobb ellenzéki párton belül, emiatt sokan az ellenzék vezetőjeként tekintettek rá.
A következő, 2011-es választásokra egy mérsékelt baloldali koalíciót szervezett, a Szociáldemokrata Párt vezetésével. A koalíció sikerrel járt, és többségbe került a kormánypárttal szemben, aminek következtében a miniszterelnök lemondott.
Thorning-Schmidtet mint az ellenzék vezérét 2011. októberében iktatták be és lett Dánia 26. miniszterelnöke; az első nő ebben a pozícióban.
A kampányhoz hűen nagyrészt tartotta a centrista politikát, kompromisszumokkal. Az ő miniszterelnöksége alatt tértek haza a dán csapatok Afganisztánból, ami lezárta Dánia vitatott, 12 éves beavatkozását a területen.
A 2015-ös választásokon – bár maga a párt relatíve jól szerepelt – a koalíciós partnerek veszítettek parlamenti helyeket, így nem tudták megőrizni a többséget, melyet részben a 2015-ös terroresemények nyomán felkorbácsolt bevándorlóellenes véleményütközések okoztak. A sikertelen választás után Thorning-Schmidt mind a miniszterelnöki, mind a pártelnöki pozíciójáról lemondott.
Ebben az évben Dánia őt ajánlotta az ENSZ Menekültügyi Főbiztosának tisztjére, melyet végül nem kapott meg. Azonban 2016-tól kezdődően három éven keresztül ő vezette a Save the Children Fund-ot. –, amelya gyermekek jogainak képviseletével, életkörülményeinek javításával foglalkozik. Elnöksége alatt indult el az Ambition for Children 2030program, ami a megelőzhető gyermekkori halálozások számának csökkentését, az alapfokú oktatásban részesülők körének kiterjesztését és a gyermekek elleni erőszak, gyermekbántalmazás megfékezését tűzte ki a következő tizenöt évre.
Julia Gillard
Ausztrália első női miniszterelnöke végigjárta a ranglétrát, mire kormányfő lett. Egyszerre szomorú, de lelkesítő módon minden pozícióban újra és újra beírta magát a történelembe, mivel csaknem mindenben, amit elvállalt, ő volt országában az első nő.
Felsőfokú tanulmányait az Adelaide-i Egyetemen kezdte bölcsész szakon, később a Melbourne-i Egyetemen szerzett jogi diplomát 1986-ban és bölcsész diplomát 1989-ben. A közösségi szerepvállalás már ekkor sem állt távol tőle: előbb az Adelaide University Union elnöke volt egy évig, és csatlakozott a Labor Club-hoz, hogy tiltakozzon az oktatásra fordított pénz csökkentése ellen, majd 1983-ban ő lett a második női vezetője az Australian Union of Students-nek. Ezenkívül titkárként is dolgozott a Socialist Forum-nál.
Diplomájának megszerzése után a Slater&Gordon ügyvédi irodában iparjogi kérdésekkel (industrial law) foglalkozott. 1990-ben partner lett; az első nő és 29 évesen a legfiatalabb.
1985-től 1989-ig az Ausztrál Munkapárt carltoni szervezetének elnöke volt. Politikai karrierje döcögősen indult: többször próbálkozott különböző választásokon, de sikertelenül. 1996-ban végül feladta ügyvédi állását, hogy a viktoriai ellenzék vezetőjének személyzeti főnöke lehessen.
1998-ban bekerült az ausztrál Képviselőházba, ahol 2007-ig tevékenykedett a Foglalkoztatás- Oktatás- és Munkaügyi bizottságban, valamint a Számvevőszék és Vizsgálat bizottságban.
A 2001-es választásokon a Munkapárt újra ellenzékbe került, és Julia Gillard ezúttal pozíciót kapott az árnyékkabinetben: népesség- és bevándorláspolitikával foglalkozott. Ekkor dolgozta ki a Munkapárt új bevándorláspolitikáját is. Két évvel később az árnyékkabinet egészségügyi minisztere és a Képviselőház vezetőjének helyettese lett.
A pályája folyamatosan felfelé ívelt, annak ellenére, hogy 2004-ben a Munkapárt ismét ellenzékbe kényszerült. Egy felmérés szerint a megkérdezettek 32%-a támogatta volna, hogy a következő választásokon ő vezesse a pártot (az akkori pártelnök 25%-on szerepelt). Ennek ellenére ekkor nem vállalta ezt a szerepet, helyette – a párt belső konfliktusai közepette – pártelnök-helyettes lett, valamint az ellenzék vezetőjének helyettese is.
Az új vezetéssel 2007-ben a Munkapárt kormányra került, Julia Gillard pedig Ausztrália első női miniszterelnök-helyettese lett. Ő vezette az Oktatás- Foglalkoztatás és Munkaügyi Osztályt, és a Gang of Four (SPBC) tagjaként fontos szerepe volt a gazdasági válság kezelésében.
A kormányzás alatt a miniszterelnök népszerűsége folyamatosan csökkent a kedvezőtlen intézkedések miatt. 2010-ben Gillard megpályázta a pártelnöki és egyúttal a miniszterelnöki szerepet. A miniszterelnök, fölismerve, hogy Gillard népszerűbb a párton belül, lemondott.
Beiktatásakor Ausztrália 27. miniszterelnöke lett, egyben az első és azóta is egyetlen női miniszterelnök az országban.
Az országot egészen 2013-ig vezette, amikor elveszített egy párton belüli szavazást. Ekkor lemondott a pozíciójáról, és visszavonult a politikától.
Azonban nem zárhatjuk le rövid ismertetőnket anélkül, hogy szót ejtenénk a nagy hatású misogyny speech-ről, melyet 2020-ban a The Guardian olvasói a legfeledhetetlenebb pillanatnak választottak az ausztrál tévében. A hivatalos ausztrál szótár a beszéd hatására megváltoztatta a misogyny szó jelentésének magyarázatát: nőgyűlölet helyett tartós előítélet a nők ellen.
Gillard-ot sokszor kritizálták azért, mert nem volt házas (elsőként az ausztrál miniszterelnökök közül!), nem voltak gyerekei és túl rámenős volt nő létére. A beszéd az ellenzék vezetőjéhez szólt, és kiemelte a viselkedésében megfigyelhető kettős mércét, illetve a nők professzionális és magánéletének összemosását.
A The Guardiannak később így nyilatkozott: „úgy érzem, hogy viseltem minden terhét, de a pozitívumai közül semmit sem” – ti. annak, hogy ő volt Ausztrália első női miniszterelnöke. Egy 2020-as interjúban pedig arról beszélt, hogy már a miniszterelnöksége első napjaiban szót kellett volna emelnie a nők hátrányos megkülönböztetése ellen.
“Miniszterelnökségem második napján a teljes sajtó arról cikkezett, hogy milyen kabátot viseltem…”
Jelenleg is a nők helyzetével, professzionális emancipációjával foglalkozik: legújabb könyve idén januárban jelent meg Women and Leadership: Real Lives, Real Lessons címmel.
Források: 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10, 11, 12
