Amennyiben híres írókat és költőket irodalmi vagy közéleti munkásságuk nyomán bűncselekményekkel vádolnak, az mindig komoly visszhangot kelt. Így a magyar „irodalmi pereket” – amelyek közül a legfontosabbak a két világháború között zajlottak – az alkotók szemszögéből már sokan feldolgozták. Cikksorozatomban azonban arra koncentrálok, hogy a bíróság számára milyen jogalkalmazási kérdések merültek fel, továbbá milyen döntések születtek a büntetéskiszabás szempontjából.
Ezeken keresztül olyan bűncselekményi alakzatokkal lehet megismerkedni, amelyek már régóta a jogtörténet részei, azonban a hatályos jogunkban már nem találhatóak meg. Feltárulnak egyúttal a jogalkalmazói dilemmák azzal kapcsolatban, hogy hol ér véget a szólásszabadság, amelynek történelmi korszakokon átívelően mindig van büntetőjogi vetülete. Az első részben négy szerző istenkáromlási ügyeibe nyerhet betekintést az olvasó.
Mit mondott a korabeli tételes jog?
Az alábbiakban bemutatásra kerülő istenkáromlási perek két különböző jogalapon nyugodtak: egyes esetekben a vád a Btk. (1878:V. tc.) 190. §-án, más esetekben a Kbtk. (1879:XL. tc.) 51. §-án alapult. A két bűncselekmény elnevezésével kapcsolatban – ahogy a cikkben szereplő összes egyéb ismerettel kapcsolatban is, ami a korabeli büntetőjogi dogmatikára és gyakorlatra vonatkozik – Angyal Pál professzornak a büntetőjog különös részéről szóló kézikönyvsorozatára hagyatkozom.
Istenkáromlás (Btk. 190. §)
„A ki (…) Isten ellen intézett gyalázó kifejezések által közbotrányt okoz, a ki az állam által elismert vallás szertartását erőszakkal megakadályozza, vagy megzavarja: vétséget követ el (…).”
Vallás elleni kihágás (Kbtk. 51. §)
„A ki az állam által elismert valamely hitfelekezet vallásos tiszteletének tárgyát, a vallásos szertartásra rendelt helyiségen kivül és nem a vallásos szertartás alkalmával nyilvánosan meggyalázza és ez által közbotrányt okoz:” kihágást követ el.
Bár bizonyos európai országokban még ma is léteznek ezekhez hasonló bűncselekmények, már a Csemegi-kódex kodifikálása idején sem volt teljesen egyértelmű, hogy indokolt-e ezeknek a cselekményeknek a büntetendővé nyilvánítása. A szigorú és a megengedő álláspontok közötti vita egy köztes megoldást szült. A káromlásos jellegű bűncselekményeket megőrizték a jogszabályok, ugyanakkor a tényállás felpuhításának szándékával a közbotrányokozást a vétségi és a kihágási alakzatban is követelménnyé tették. Így jött létre a káromlási tényállások modern változata.
Mi éri el a gyalázás szintjét? – József Attila és Radnóti Miklós perei
A két legalaposabban feltárt irodalmi istenkáromlási perben legfontosabb jogi kérdésként a gyalázás mint elkövetési magatartás pontos tartalmának meghatározása állt. József Attilát végül azért mentette fel a Kúria, mert úgy ítélte meg, hogy a vád tárgyává tett versben szereplő kitételek nem merítik ki a gyalázás fogalmát. Ezzel összevetve érdemes vizsgálni azokat az érveket, amelyek mentén viszont Radnótit ítélték el.
József Attila ellen 1924-ben emeltek vádat istengyalázás vétsége alapon a Lázadó Krisztus című vers egésze, de különösen az alábbi három versszak miatt:
„S munkámban, Uram, érek annyit, mint Te
Nagy passziódban; és a lelkem is
Részed lesz nemsokára s a legszebb fényt
Hintve:
A szemed lesz, hogy mindent láss meg itten.
Bizony mondom, még nincsen is szemed,
Most nem látsz. Lennél immár igazságos,
Isten!
Fáradt baromként reszket lelke, teste,
Félmunkát végző társak röhögik
S feszül, mert tudja – reá korábban jön
Este.”
A per elsőfokon a Budapesti Büntetőtörvényszéken folyt, és az ítéletben kifejezetten eltúlzott mértékű szankciók szerepeltek: a költőt a büntetési tétel maximumához közeli 8 hónapos fogházra, valamint 200 ezer korona pénzbüntetésre ítélték. Egy friss értékindex adataival számolva ez az összeg mai árakon – tekintettel a 20-as évek elejének jelentős inflációjára – kb. 18 ezer forintot jelentene. Így feltehetően nem a pénzbeli szankció nagysága, hanem a kiszabott szabadságvesztés hossza miatt élt fellebbezéssel József Attila és védője, Vámbéry Rusztem, azonban felmentést másodfokon sem tudtak kieszközölni. Az ítélőtábla a törvényszék jogi indokolásával egyetértett, viszont a büntetést megváltoztatta, és a szabadságvesztést 1 hónapra mérsékelte.
Az ügyet az 1925-ös kúriai ítélet zárta le, amely a korábbi döntéseket megsemmisítette, és a költőt felmentette. A Kúria az alsóbb fokú bíróságok értelemzését megváltoztatva leszögezte, hogy a gyalázás mint elkövetési magatartás nem valósul meg bármely – Isten ellen tett – ízléstelen és tiszteletlen közléssel. A Kúria ezzel lényegében egy, a későbbi gyakorlatot meghatározó elvi tételt fektetett le. Legalábbis erre enged következtetni, hogy Angyal erre az ügyre hivatkozik, amikor a gyalázásnak a puszta ízléstelenségtől és tiszteletlenségtől való elhatárolásáról ír. Az ítélet emellett azt is kiemelte, hogy a minősítést a költemény alapgondolatának megértésével célszerű elvégezni.
Hat évvel később egy hasonló esetben Radnóti Miklós ült a vádlottak padján, bár a vádat ezúttal az enyhébb vallás elleni kihágás képezte. Az ügyészség a költő két versét kifogásolta ezen az alapon:
„Huszonkét éves vagyok. Így
nézhetett ki ősszel Krisztus is
ennyi idősen; még nem volt
szakálla, szőke volt és lányok
álmodtak véle éjjelenként!”
[Arckép]
„Szőke, pogány lány a szeretőm, engem
hisz egyedül és ha papot lát
rettenve suttog: csak fű van és fa;
nap, hold, csillagok s állatok vannak
a tarka mezőkön. És elszalad. Por
boldogan porzik a lábanyomán.
Pedig fönn a kertek felé
feszület is látja a csókját és
örömmel hull elé a búzavirág,
mert mindig hiába megcsudálja őt
egy szerelmetes, szakállas férfiszentség. (…)”
[Pirul a naptól már az őszi bogyó]
Az elsőfokon eljárt Budapesti Büntetőtörvényszék a költőt nyolc napi elzárásra – tehát a Kbtk. szerinti maximumra – ítélte. A minősítés során arra helyezte a hangsúlyt a törvényszék, hogy a vádlott „az emberré lett Üdvözítőt a maga szeretkezéseivel kapcsolatba hozza”, így a műrészlettel megvalósította Krisztusnak és az őt jelképező feszületnek a meggyalázását. Az értékeléssel a Radnóti fellebbezése nyomán eljárt ítélőtábla is egyetértett, viszont a másodfokú bíróság a büntetést annak egy év próbaidőre történő felfüggesztésével enyhítette.
Radnóti mindkét tárgyaláson kérte, hogy szakértőként hallgassák meg mentorát, a szegedi egyetem professzorát, Sík Sándort, de ezt a bíróság mindkét alkalommal elutasította. Sík egy levelet is írt, amelyben – a Lázadó Krisztus-ügy szóhasználatát megidézve – kifejtette, hogy a műveket paptársaival egybehangzóan ízléstelennek tartja, de gyalázkodónak nem. A bíróság azonban másképp ítélte meg az ügyet.
Radnóti ügye ennek következtében azért minősült eltérően, mint József Attiláé, mert ő a verseiben a vallási tisztelet tárgyát bizonyos mértékig összekapcsolta a testi szerelemmel. Angyal könyvéből úgy tűnik, hogy a gyakorlat a gyalázás szintjének meghúzásánál viszonylag következetesnek mondható, hiszen az ilyen jellegű cselekményt tilalmazottnak tekintette.
Ki és mi a gyalázás tárgya? – Illyés Gyula a bíróság előtt
1938-ban ítélték elsőfokon 100 pengő pénzbüntetésre Illyés Gyulát Megjelenik című verse miatt. Ez mai árakra átszámítva egy meglehetősen nagy összeget, kb. 135 ezer forintot tenne ki. Az ítéletet később mind az ítélőtábla, mind a Kúria helybenhagyta. A versből az alábbi versszak valósította meg a bíróság szerint a bűncselekményt:
„S megjelenik Mária véle
kis cselédkönyvével kezébe
szégyenül valaki beírta
hogy gyermeke van hogy nem tiszta
helyet keres de helyet nem kap
mindenütt ortodoxok laknak.”
Ez az ügy jogi megközelítésben a minősítés szempontjából érdekes. Ebben az esetben ugyanis a gyalázkodás – ha elfogadjuk, hogy annak tartalmi feltételei fennállnak – nem Istent vagy Krisztust, hanem Máriát érte. Tehát az istenkáromlásként való minősítés nem állta meg a helyét, hiszen annak tényállási eleme az Istennel szembeni gyalázkodás. A vallás elleni kihágás tárgya ezzel szemben a vallásos tisztelet tárgya. Így Illyés perében a megfejtendő jogi rejtélyek spektrumát az olyan kérdéskörökről történő állásfoglalás jelentette, mint hogy mit jelent a vallásos tisztelet tárgya, illetve a vallási tanítás által kitüntetett szereppel felruházott személyek is ebbe a fogalmi körbe vonhatók-e.
Az ilyen jellegű esetek eldöntéséhez jelentett útmutatót a Kúriának az az 1930-ból származó döntése, amelyben kimondta, hogy vallásos tisztelet tárgya „éppúgy lehet valamely szentnek személyisége, mint valamely kegyszer”. Ez az értelmezés alapozta meg azt, hogy Illyés ügyében is helytállónak bizonyult a vallás elleni kihágás vádja.
Gyalázás lehet-e a paródia? – A vádlott Karinthy Frigyes
Karinthyra két alkalommal is lecsapott az ügyészség állítólagosan vallásellenes tárgyú írásai miatt, és az írót az sem mentette meg az elmarasztaló ítéletektől, hogy valójában mindkét esetben egyértelműen mások szövegeit figurázta ki. Karinthyt mindkétszer kisebb összegű pénzbüntetésekre ítélték.
Ezek a perek kevésbé jól dokumentáltak, mint az előbbiekben bemutatásra kerültek, így nehéz megállapítani, hogy a bíróság mennyire ismerte fel azt a jogi problémát, hogy a paródia milyen mértékben minősülhet gyalázásnak. Az ugyanakkor egyértelmű, hogy Karinthy valamennyi esetben a humor eszközével élt. Az első per tárgya az Így írtok ti sorozat egyik darabja volt, amelyben Karinthy a korszak egyik népszerű regényét, Arcübasev orosz anarchista író Szanyin című művét gúnyolta ki. Karinthy méltatlankodását kifejező nyílt levelet írt a Nyugatba 1909-ben, amikor megtudta, hogy vádat emeltek ellene. „Én vallásellenes cselekedetet követtem el, amiért kigúnyoltam a vallásellenes tendenciát” – érzékeltette az ügyészség álláspontjának ellentmondásosságát. Az író szerint nem kultúrállam az, ahol írás közben arra kell gondolnia, hogy a rendőrség hogyan fogja félremagyarázni a szavait.
Legközelebb jó 15 évvel később állt Karinthy a bíróság előtt vallás elleni kihágás vádjával. Ezúttal a Fekete mise című abszurd novelláját tette vád tárgyává az ügyészség, amely egy sátánista templomi orgia humorosan túlzó leírása. A tárgyaláson az író azzal érvelt, hogy a démoni erotikus stílust kívánta nevetségessé tenni, ráadásul felszólalt védelmében tanúként Herczeg Ferenc is, aki kiemelte, hogy akárcsak Karinthy minden sorának, úgy ennek a novellának is van irodalmi értéke. Ám ezek a védekezési kísérletek hatástalanok maradtak, és az íróra ismét lesújtott a büntetőjog szigora.
A bemutatott esetek alapján megállapítást nyer, hogy a vallás elleni bűncselekmények tényállásai a korszak irodalmára jelentős hatást gyakoroltak és a művészi szabadság korlátját jelentették. Az eljárással érintett művek ugyanakkor politikai értelemben nem tűnnek különösebben kényesnek. A politizáló irodalom sokkal inkább más jogszabályi alapon került a hatóságok figyelmébe. Erről lesz szó a következő részben.
Irodalomjegyzék:
Angyal Pál: A magyar büntetőjog kézikönyve. 9. kötet (1931). (elérés)
Jász-Nagykun-Szolnok Vármegyei Levéltár, „Káromkodással az fölséges Istent bántani nem irtózott” (elérés)
Budapest Főváros Levéltára, A vádlott József Attila – A költő perei. (elérés)
Varga Katalin: „…Üsse laposra őket az istennyila” – Radnóti Miklós sajtópere (2009). (elérés)
Markovits Györgyi: Üldözött költészet – Kitiltott, elkobzott, perbe fogott verseskötetek a Horthy-korszakban (1960) [Illyés Gyula vonatkozó peréről l.: 223-224. o.]. (elérés)
NLC, Sátánista pornónovellát írt Karinthy Frigyes, bíróságra is került miatta (elérés)
A borítókép forrása: X
