Számtalan legenda övezi a kalózéletet. A törvényenkívüliség mámora, a fosztogatások és a mesés kincsek. A kalózkodás aranykora a 17-18. századra esik. Ebben a cikkben megismerhetjük a legrettegettebb kalózokat, hogy milyen szabályok érvényesültek egy-egy kalózhajón, továbbá, hogy kik voltak I. Erzsébet „tengeri kutyái”. Mindezek mellett lehetséges, hogy néhány legendáról is lehull a lepel, hiszen már a saját korukban is népszerűek voltak a kalózok kalandjairól szóló mendemondák, amelyek igen gyakran túlzásokba estek.
Kalóz – ‘tengeri rabló’; ‘‹korábban› útonálló’
A szó török eredetű, és a „kalauz” kifejezésből származik. Az ‘útonálló’ jelentés onnan ered, hogy az elhagyatott vidéken felfogadott vezetők gyakran kifosztották megbízóikat. A mai értelemben vett jelentése csak a 19. században alakult ki.
Egyrészt előre le kell szögezzem, mesés kincsről általánosságban véve nem beszélhetünk, és a kalózok jellemzően nem ástak el semmit. Másrészt valóban, a Karib -tenger kalózai a leghírhedtebbek, de az Atlanti-óceánon, Észak-Amerika, Dél-Amerika és Nyugat-Afrika partjainál és az Indiai – óceán mentén is jellemzőek voltak a kalóztámadások.
Egy kis történelem
A nemzetközi jogi meghatározás szerint a kalózkodás a magánérdekű hajóeltérítés vagy annak hatalomba kerítése egy idegen hajó legénysége által.
Az államok közötti nemzetközi együttműködések kora előtt a kalózkodást szinte minden államban másképpen definiálhatták. Alapjaiban mindenhol ugyanaz a gondolat vált elfogadottá, miszerint a kalózok a tengerek és óceánok rablói, fosztogatói. Ezen tény viszont nem minden esetben jelentett törvénytelenséget. A klasszikus kalózkodás kialakulásának időszaka a 16. századra tehető. Ez a földrajzi felfedezések kora, és az Oszmán Birodalom is ekkor érte el a legnagyobb kiterjedését.
Vallásháborúk pusztítottak, emellett Rettegett Iván ült az orosz trónon. Mindezekkel egyidejűleg a brit trón várományosa I. Erzsébet volt, aki apja halálát követően 1558-ban trónra is lépett.
A privatérokról
I. Erzsébet uralkodása során megszilárdította Anglia hatalmát, hajóhada pedig legyőzte a spanyol armadát. De mi segíthette a brit flottát ebben?
Fontos kiemelni, hogy ebben az időszakban minden nagyhatalom területek, gyarmatok megszerzését tűzte ki céljául, és ezért bármilyen cselszövésre képesek voltak az uralkodók. Így tett a királynő is, és egy igen hatékony megoldáshoz folyamodott: segítségül hívta privatérjait.
A privatérok is kalózok, részben miattuk említettem az elején, hogy a kalózélet nem számított minden esetben törvénytelennek. A privatérokat az különböztette meg más kalózoktól, hogy uralkodói felhatalmazással rendelkeztek arra nézve, hogy háború idején az ellenséges hajókat fosztogassák. Az uralkodó nevében kiállított kalózlevéllel pedig igazolhatták „törvényes működésüket.”
Azaz, a saját országukban ők törvényesen voltak törvénytelen rablók egy másik állam hajóin. A törvényesség itt inkább úgy értendő, hogy szemet hunyt tevékenységük felett az uralkodó.
Egyetlen hátulütője volt ennek az „egyezségnek,” mégpedig, hogy aki elszegődött az uralkodó mellé, az a zsákmány egy részéről le kellett mondjon, hiszen ez a kincstár tulajdonává vált. A törvényenkívüliséget ugyanakkor erősíti, hogy alapvetően nem érvényesültek felsőbb szabályok, amelyeket bármelyik kalózlevél tartalmazott volna. Háború idején általában nem is nagyon számított, rendelkezik-e valaki ilyesmivel, hiszen minden kalózkodás az uralkodó számára is előnnyel szolgált. A korszak leghíresebb kalózkapitánya Sir Francis Drake altengernagy volt, aki a királynő flottájában szolgált.
Ahhoz, hogy valaki engedélyt kapjon, és így privatér lehessen, saját hajóra volt szüksége. Ez elvezet egy másik félreértéshez: a kalózok, főleg a kapitányok, legtöbbször nem szegénysorból kerültek ki, nem a megélhetésük múlt a kalózkodáson.
A mindennapokban leggyakrabban a hajóroncsok kirablása jelentette a kalózok megélhetését, meglehet, legtöbbször ők maguk okozták az adott hajó vesztét. Emiatt fontos kitérnünk egy kicsit a privatér – kalóz különbség mibenlétére.
A privatér definíciója így hangzik:
„Olyan magánszemélyek, akiket egy adott állam által kibocsátott engedély felhatalmazott, hogy háborús időkben a kibocsátó nemzet számára ellenséges hajókat megtámadhassák.”
Ezzel szemben a kalózkodás tényállása a következőképpen fogalmazható meg:
„A kalózkodás olyan tengeri rablás, melynek lényege az erőszakos támadás és mások vagyontárgyainak elvétele, illetve az emberrablás és gyilkosság.”
Jelentős eltérés látható a két meghatározás között, és a korabeli megítélés is igencsak eltérő volt. Míg a privatérok háború idején törvényesen az ellenséges hajókat fosztogatták, addig a kalózok a háborúra és felségjelzésre tekintet nélkül raboltak és fosztogattak.
Amennyiben az ellenséges flotta egy olyan hajót – beleértve annak legénységét is – fogott el, mely rendelkezett kalózlevéllel, bár minden állam hadihajója elfoghatta őket, elkobozhattak bármit, de büntetésük enyhe volt, ”csak” hadifogságba kerülhettek. Jogi szempontból nézve, a hajó kalózkodás céljára történő felhasználása bűncselekménynek számított, de a legénységet nem vonhatták felelősségre emiatt.
Azonban, ha egy olyan hajó elfogásáról volt szó, amely nem rendelkezett kalózlevéllel, a legénységet elítélték kalózkodás miatt. Angliában egy 1536-ban hozott rendelet a kalózkodást bűntettnek minősítette. Ennek büntetési neme legtöbbször halálbüntetés volt. Az elítélt kalózokat felakasztották, aztán lógva hagyták őket.
Kalózjog és kalózkódexek
Szerencsés esetben a kalózhajók nagy vagyonnal távoztak egy-egy kifosztott területről, hiszen nem csak hajókat, hanem part menti városokat is feldúltak. De mi történt azzal a vagyonnal, amelyet a legénység megszerzett? Létezett bármilyen törvény, amely szerint egy kalóznak élnie kellett? Kötötte őket bármiféle szabály kalandozásaik során?
Több forrás maradt fenn arról, hogy a hajókon amolyan „házszabály” volt érvényben. Úgy is fogalmazhatunk, hogy ezek az előírások a legénység számára írott jogként funkcionáltak, hiszen erősen orientáló szabályokról van szó. Emellett a rend fenntartásának fontos eszközeiként szolgáltak, amelyeknek megszegéséhez komoly szankciók fűződtek. Természetesen ezeket a normaszövegeket nem az állam törvényhozói alkották meg, hanem a hajó kapitánya. Így véleményem szerint a hajó fedélzetén, a végtelen tengeri utak során, mindentől távol kizárólag ezek a törvények tudtak uralkodni, hiszen csak a kapitány és a legénység többi része lehetett kikényszerítőjük.
Az említett források szabályozták továbbá a matrózok jogait és kötelezettségeit is. Tartalmi szempontból szemlélve változatos, egyezményes jellegű szabályzatok voltak, amelyet a legénység elfogadott.
Ilyen szabályzatokban rögzítették többek között azt, hogy hogyan osztják fel a zsákmányt, a kihágásokért milyen büntetések járnak, hogyan látják el azt az illetőt, aki a kötelezettségei teljesítése során sebesül meg. Felfoghatjuk ezt valamiféle szerződésnek is, amelyet mindenki elfogadott, aki a fedélzeten kezdett el dolgozni és élni.
Az egyik ilyen fennmaradt hajószabályzat John Phillips kapitány Revenge nevű hajójáról származik 1724-ből. (Habár a szabályzat ellenére a kapitányt megölte a legénysége egy zendülés során.)
A dokumentum kilenc szakaszban állapította meg a legénységre vonatkozó legfontosabb szabályokat. Külön figyelmet érdemel, hogy büntetőszankciókat is kilátásba helyezett azokra nézve, akik valamilyen okból a legénység vagy a zsákmány ellen vétettek. Mai szemmel nézve ezek a retorziók brutálisnak és kegyetlennek mondhatóak:
„Aki szökni próbál vagy bármit elhallgat társai elől, annak büntetése, hogy kivetettként egy lakatlan szigeten hagyjuk egy üveg vízzel, egy szaru lőporral és egy kisebb lőfegyverrel, némi lőszerrel.”
De a hajószabályzat büntette a lopást és a nagy tételben zajló szerencsejátékot is. Büntetésként az érintett matrózt szintén egy lakatlan területen hagyták, vagy lelőtték.
Ennek ellenére egy olyan szakasz is szerepelt a szabályzatban, hogy mi a teendő, ha a hajó felvesz egy olyan matrózt, akit valamilyen kihágás elkövetése miatt éppen saját hajója hagyott hátra. Ebben az esetben szigorúan érvényesült az a szokás, mely szerint bármely személy, aki a hajó fedélzetére lép, az ott érvényesülő szabályok hatálya alá kerül. Ennek megtartása mindenki számára kötelező volt, többé nem hivatkozhatott arra, hogy a hajón, ahol korábban szolgált, más szabályok vonatkoztak rá. Ha valaki ennek ellenére mégis így tett, a kapitány és a legénység közösen döntött a büntetés neméről és mértékéről.
Mindezek mellett a szabályzat igyekezett magának a hajónak az épségét is megóvni. Bizonyos cselekményeket büntethetővé tett, amelyekkel megelőzték az esetleges katasztrófák bekövetkeztét. Így tilos volt szikrát csiholni vagy dohányozni a raktérben és égő lámpást hordozni búra nélkül. Aki mégis így tett, megkorbácsolták.
Jelentősnek tartották azt is, hogy a legénység mindig készen álljon arra, ha valamilyen váratlan összetűzésbe keverednének más hajókkal. Ennélfogva kötelező volt a fegyvereket tisztán, harcra készen tartani. Aki bármilyen kötelezettségét elhanyagolta, attól elvették részesedését az adott zsákmányból, és a büntetéskiszabást illetően a kapitány és a legénység itt is dönthetett közösen.
Figyelemre méltó szabály a kilencedik szakasz. E szerint, ha bármelyik matróz egy erényes nőhöz akar közeledni, annak ellenére, hogy ebbe a hölgy nem egyezik bele, azt azonnali halállal büntetik. Ennek alapja a kalózok életében nem az egyenjogúság és a tisztelet mutatása volt, hanem az, hogy úgy tartották, az ilyesmi bajt, rossz szerencsét hoz a legénységre.
(Amellett, hogy ezeknek a szakaszoknak egy része erkölcsösnek tűnik, a Revenge egyébként egy lopott hajó volt.)
Egy másik szabályzat Bartholomew Roberts hajójának fedélzetén nyert érvényesülést, ennek tartalma azt bizonyítja, hogy a kalózok nem voltak teljesen tisztességtelenek, ugyanis a demokrácia bizonyos elemei is képviseltették magukat a szabályokban. Minden matróz egyenlő és minden kérdésben egy szavazat illetett meg mindenkit. Emellett ugyanúgy részesülhetett a friss gyümölcsökből és a szeszes italokból egy új matróz, mint a régi tengeri medvék. A legénység mindezekkel összhangban a kapitányt is szavazással választotta meg, abban az esetben, ha egy ütközet során a korábbi életét vesztette volna.
A hajókon nem volt megengedett a viták verekedéssel való rendezése. Ilyenkor csak a parton kerülhetett sor a konfliktus karddal vagy pisztollyal történő elsimítására. Tehát ilyen, és ezekhez hasonló törvények alapozták meg a kalózok életét.
A kalóz viselet és egyéb sztereotípiák
A kalózókat gyakran szemfedővel, falábbal és papagájjal ábrázolják. Újabb tévhitről kell lerántanom a leplet, hiszen nem minden kalóznak volt szemfedője és falába. Sőt, ezek inkább megnehezítették a kalózéletet és csak néhány kapitányról maradt fenn információ, hogy falába lett volna.
Közülük a leghíresebb Edward Teach (Thatch), kalóznevén Feketeszakáll volt. A faláb mellett úgy tartják, hogy minél félelmetesebbnek akart látszani, így lassú égésű kanócokat tett szakállába, hogy ezzel rémisztgessen másokat.
Mindezeken felül arra sincs semmiféle bizonyíték, hogy a kalózok kedvelték volna a papagájokat.
Emellett nemcsak a férfiak lehettek rettegett kalózok. Anne Bonny & Mary Read a leghíresebb női kalózok, annak ellenére, hogy mint említettem, a balszerencse forrásaként tekintettek a hajó fedélzetén tartózkodó nőkre. Ám ezek a hölgyek még a hajó irányítását is megszerezték.
Zárszó
A kalózok kora nem zárult le a kalózkodás aranykorának végével, hiszen napjainkban is léteznek kalózok. A nemzetközi jog szabályai szerint minden államnak joga van arra, hogy a nyílt tengeren fellépjen a kalózkodás ellen. A kalózkodásra használt hajók lefoglalhatóak, a legénység letartóztatható, a fedélzeten talált javak pedig elkobozhatóak.
A kalózkodás emellett nagy mértékben veszélyezteti a tengeri kereskedelmet. Napjainkban Szomália és Jemen térsége a legveszélyeztetettebb ilyen szempontból. Mindebből látszik, hogy a kalózkodás az egész történelem folyamán jelen volt, és a vízi közlekedés és kereskedelem működéséig valószínűleg nem is fog megszűnni.
Felhasznált irodalom: 1; 2; 3; 4; 5; 6; 7; továbbá National Geographic – Kalózok – az óceánok martalócainak históriája különszám 2022 és Nemzetközi jog – Szerk.: Kende Tamás – Nagy Boldizsár – Sonnevend Pál – Valki László, Wolters kluwer, Budapest 2018 371-372. o.
A borítókép forrása: X
