2020. december 6., Mikulás ünnep – végre egy dolog, ami minimálisan elterelheti az ember gondolatait a jelenleg kaotikus mindennapok terheiről. Ennek apropóján látott az online médiában napvilágot egy olyan fénykép egy kórház újszülött osztályáról, ahol a jól ismert kiságyakban piros sapkába és rugdalózóba öltöztetett babák pihentek. A cikk megosztónak bizonyult, sokan fejezték ki nemtetszésüket az ötlettel kapcsolatban. De miért is? Egervári Hilda írása.
Sajnos a mai napig tabuként kezelt, sőt, sok esetben nemlétezőnek titulált probléma a szülészeti erőszak kérdésköre. Nehéz tudományos értékezéseket, vagy egyáltalán nagyobb spektrumon mozgó tanulmányokat találni a témában, főleg, ha az olvasás nyelve preferáltan magyar. Fontos azonban, hogy egyre több olyan alapítvány és szociális csoportosulás foglalkozik a szülészeti erőszakkal, amelyek képesek összehozni azokat az anyákat, akik elszenvedői a jelenségnek, lehetőséget adva ezzel arra, hogy minél transzparensebb legyen az ezt övező diskurzus.
A fogalmi definiálás tehát, minden kényes pontra kitérve, még így is nehézkes és egyáltalán nem célja ennek az írásnak. Szerencsére vannak a témában járatosabbak, akik ilyen esetben segítségül hívhatók. Garai Mixi szülésznő meghatározásában: „minden olyan beavatkozás és bánásmód, mely a szülő nő beleegyezése (gyakran tudta) nélkül, illetve akarata ellenére történik vele vagy újszülöttjével, a szülészeti ellátás bármely szakaszában, ideértve a várandósgondozást, a szülés folyamatát és a gyermekágyas időszakot is” kimeríti a szülészeti erőszak fogalmát. Természetesen minél jobban beleássa magát az érdeklődő az említettekbe, annál világosabbá válik, hogy
egy szövevényes rendszer szokásjogok által erősen átitatott, tagadáson és a kiszolgáltatottsággal visszaélő monopolizmuson nyugvó labirintusába keveredik, ahol a fogalmak elvesztik eredeti jelentésüket, és a valóság minden pillanata megkérdőjeleződik.
Visszatérve a nyitóképhez fel kell tennünk a kérdést: mégis hogyan válna egy ünnepi hangulatú kis kedvesség a szülészeti erőszak manifesztációjává? A legnagyobb leküzdendő akadály, amivel egy nőnek (és hozzátartozóinak) szembe kell néznie, amennyiben kitett a szülészeti erőszaknak, hogy a legtöbb esetben tudomása sincs róla. Továbbá, abban az esetben, ha sikerül detektálni a diszkomfortot a terhességgondozás vagy a szülési folyamat bármilyen szintjén, hiteltelennek, extrém módon érzékenynek, a helyzetet túlreagálónak bélyegzik az anyát.
Ez történt egyébként a már említett Mikulás apropójú poszt alatt is a szülészeti erőszakot említőkkel. A tájékozatlanság, mint oly’ sok esetben, itt is a kiindulópontja az ilyen jellegű megnyilvánulásoknak. Tisztában kell lennie legalább az anyának azzal, hogy milyen jogok illetik meg, amikor kórházi (legyen az köz, vagy magán) ellátásban részesül. Hasznos lehet az 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyről (Eütv.) ismerete, ami több ponton is rendezi ezt, de maradjon a szenárió reális: nem mindenki olvassa a jogszabályokat. Nyilvánvalóan, jogelméletileg itt is megállja a helyét az a kijelentés – a jelen helyzetre szabván az értelmezés köpönyegét –, hogy nem mentesíti a szabályok betartása alól az egyént az, ha a betartandó rendelkezésekkel nem volt tisztában. Vagyis igazán mindenki tájékozódhatna a jogairól, hiszen a jogszabályok elérhetők! Azonban a törvény szövege szerint az orvosokat és az egyéb egészségügyi dolgozókat tájékoztatási kötelesség is terheli a beteggel szemben.
Mivel ez önmagában egy külön vita alapja is lehetne, így megmaradva az eredeti felvetésnél: etikailag ugyanúgy elvárható a beteg informálása. Sajnos a gyakorlat azt mutatja, hogy különböző okokból kifolyólag, ez többször elmarad, így a kiszolgáltatottság még magasabb fokú az anya (és gyermeke) oldalán. Tehát egy szülés előtt álló nőnek fogalma sincs, hogy például törvényi szinten rögzített joga, hogy egy szobában helyezzék el a gyermekével, ahol máris visszacsatolhatóvá válik a Mikulásos történet. A képen nem az anyákkal egy szobában, melléjük fektetett babák vannak, akiket a szüleik körében megörökített ünnepi pillanatban fényképeztek le, hanem egy elkülönített kórteremben, hosszú sorokba rendezett kicsik pihennek az inkubátorszerű ágyaikban.
Persze fel lehetne címkézni a jelen témát úgy, hogy indokolatlan elégedetlenkedés és kötözködő attitűd az, ha szóba kerül a szülészeti erőszak, de vajon mindenki tisztában van a helyzet súlyával? Minden egyes olyan beavatkozás, ami a megfelelő tájékoztatás nélkül történik az anya akarata ellenére, minden külön töltött perc, minden lekezelő szó a szülészeti erőszak egy-egy megnyilvánulási formája, ezáltal jogsértés.
Az elképesztően komplex topiknak azonban mindez csak egy tűhegynyi része, amit a kényes, politikailag kényelmetlen kérdések tárgyalásakor felmerülő erős látencia még nehezebben tesz tetten érhetővé. Látni kell, hogy a baj nem azokkal a kórházi dolgozókkal és ápolókkal van, akik a jó szándék által vezérelve szerettek volna kedveskedni a gyermekeknek és szüleiknek, hanem azzal a rendszerrel, amiben a természetesség liberalizáló álcája mögé bújtatva tartanak alapvetésnek jogszabályellenes magatartásokat! Közvetetten, de megjelenik mindez a Mikulás témájú képekben is.
A különleges bizalmi pozíció, amiben az orvosok vannak egy beteg személlyel szemben, aki aggódik saját testi épségéért, már önmagában egyedi, de amikor egy egészséges, gyermeket váró nő kiszolgáltatottá válik, a kitettség mértéke ugrásszerűen növekedhet. Egészen addig azonban, amíg a társadalomszintű elfogadás a szülészeti erőszakkal kapcsolatban hiányos, addig még kevesebb eséllyel várható a jogalkotótól, hogy szigorúbb, vagy inkább humánusabb intézkedéseket hozzon. Hiszen a jelenlegi szabályozás is inkább érződik csupán enyhe irányelvnek, mint kötelező erejű törvénynek.
Minimális megkönnyebbülést jelent, hogy egyre több világszervezet detektálja a problémát. Az ENSZ, a WHO és az Európa Tanács, mind igyekeztek az utóbbi években irányított lépéseket tenni a jelenség felszámolására. Elsőként azonban a felismerés a kulcsfontosságú: az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 2289/2019 számú határozata felszólítja tagállamait, hogy – többek között – előzzék meg a szülészeti erőszak kialakulását, gyűjtsenek adatokat a már megtörtént visszaélésekről, illetve biztosítsák, hogy a kórházi ellátás az emberi alapvető jogokat és az emberi méltóságot tiszteletben tartó módon működjön!
Az itthoni jogrendszer nehezebben felkészíthető a szülészeti erőszakkal szembeni harcra mindaddig, amíg az Alaptörvényben elismert nemek közti egyenlőség elve nem képes minden társadalmi rétegbe eljutni és olyan, hermetikusan elzárt szakmai közösségek, már kialakult működési berendezkedését felülírni, amelyek éltetik ezt a toxikus jelenséget. Ebben a folyamatban, és a nőket ért hátrányos megkülönböztetés és erőszak elleni küzdelemben létfontosságú lépés volna az Isztambuli Egyezmény minél előbbi ratifikációja.
Szerző: Egervári Hilda
1997. évi CLIV. törvény az egészségügyről
