Édes Anna pere címmel tartotta legújabb bemutató előadását április 27-én az ELTE ÁJK hivatalos hallgatói színjátszó társulata, a Perjátszó Kör. A Kosztolányi eredeti művét sajátos hangsúllyal átdolgozó adaptáción meglátszik a belefektetett munka, azonban az előadás hiányosságai a választott forma nehézségeire, a kockázatkerülő színészi játék problémájára és az amatőr színházi társulatok alapvető dilemmájára hívják fel a figyelmet. Kritika következik.
Fél év után újabb bemutatóra érkezett el az idő a jogi kar A épületének Aula Magnájában: a Rebecca feldolgozása után a Dr. Kisteleki Károly által vezetett Perjátszó Kör újra egy két világháború közötti irodalmi művet választott színpadra vitelre, méghozzá a gimis irodalomórákon is tárgyalt Kosztolányi-regényt, az Édes Annát. A sokak által ismert történethez megfelelően az előadást jelentős érdeklődés övezte, a meghirdetett férőhelyek – mintegy 100 főnyi – viszonylag hamar, fél órán belül megteltek, így teltház kísérhette figyelemmel a kétórás feldolgozást. A színdarab során Édes Anna történetét hagyományos, kosztümös-realista módon, az eredeti cselekményhez hűen, ugyanakkor a középpontba a címszereplő pertárgyalását emelve mesélték el.
Kosztümös-realista módon, így az előadás során a történet kereteként a korabeli pesti nagypolgárság mindennapi szalonéletébe nyerhetünk betekintést, az ezzel járó öltönyökkel, ruhákkal, apró-cseprő dolgaikat kitárgyaló pletykakörökkel és elfogyasztott italmennyiséggel. A színdarab során feltűnő első elem, hogy ennek a hangulatnak a megidézésében mennyire az alkotók segítségére van az Aula Magna eredeti kialakítása. Díszítettségével és hivatalosságával mind, mint a Vizy-lakás fényűző szalonja, később pedig mint múlt századi tárgyalóterem is, viszonylag kis átalakításokkal jól működik. A Perjátszó Kör ennek megfelelően – és helyesen – megelégedett az adott helyszíneknek mindössze pár bútordarabbal történő megidézésével. Ez egyben a jelenetek közötti átállások egyszerűségét is jelenthette volna, azonban – meglepő módon – nem így történt. Az előadást ugyanis végig jelenetek közötti „fullsötét” megszakítások szabdalták, amelyek teljes sötétségbe burkolózó színt, és némi bejátszott átvezető zenét jelentettek. Modern popszámok, mint például a White Stripes Seven Nation Army-jának, vintage átdolgozásai hangzottak el – ami legalábbis érdekes választás – esetenként akár másfél percen át, miközben egy-egy szélsőségesebb alkalommal az így elválasztott részek mindössze pár percig tartottak. Hogy mindennek a pontos oka mi lehetett, rejtély. A jelenetek között a színen jelentős váltás rendre nem történt, még a karakterek is sokszor ugyanott tartózkodtak jelenet kezdetén, ahol a váltás előtt láthattuk őket, a megszakítások viszont eközben megakasztották az előadás ütemét, és mind a nézői, mind a színészi átélhetőség gátjává váltak.
Látszólag azonban nemcsak a túl sűrűre – és fölöslegesre – sikerült váltások, hanem a rendelkezésre álló tér nagysága és a történet elmesélésének választott módja közötti ellentétek is megnehezítették az előadók dolgát. A karaktereket ugyan többségében jól elkülöníthetően, kiérezhető szerep- és viszonyrendszerben formálták meg – itt érdemes kiemelni az Anna szerepében mindig megszeppent és alázatos Bani Nórát, vagy Ficsor karakterét, aki a színpadot élettel bemozogva minden megjelenésénél üde színfoltnak bizonyult –, de ez a viszonyrendszer az Aula Magna nagy terében elvész. Emiatt pedig hiába a jól kigondolt karakterek, energiájuk az erőteljesebb színészi jelenlét, illetve alternatív, nem feltétlen realista játék, színházi eszközök híján nem kerül felerősítésre. A teret az előadók sajnos nem mozogják be, sokszor olyan érzése van az embernek, hogy nem igazán van mit játszaniuk, vagy hiányzik a karakterek “belső monológja”, vagy annak kifejezésére nem kapnak kellő eszközöket, így a színpad tere, dacára az ottani történéseknek, üresen marad. Hasonlóan hiányzik az előadásból a szerepekkel való játék, az azokkal való kísérletezés, a karakterek lehetőségeinek színészi felfedezése. A játszók végig szigorúan figyelnek a lepontozott mozgások, a szövegkönyvi megkötöttségek betartására, és ez látszik is. Viszont igyekezetük sokszor a játék rovására megy, túl feszessé teszi azt, nem hagyva teret a karakterek lélegzésének, lehetőségeik, bizonytalanságaik, hirtelenségeik megmutatására. A színészi játék ezáltal biztossá, kiszámíthatóvá válik, mintha gondosan megtervezett pályákon vontatnák a cselekményt. Miközben amikor enged egy picit ezen a lepontozottság szorossága, és teret nyerhet a karakterekkel való játékosság – mint például a Bai Márton által megformált Jancsi úrfi „az a nő va-la-mi gyönyörű” pillanatában – azaz amikor némi kockázatot, némi bizonytalanságot engedtek meg maguknak az előadók, kifejezetten szórakoztató momentumok születtek meg a színpadon, és a megmutatni kívánt érzelmek is elkezdtek a helyükre kerülni.
Ugyan ezen menetrendszerűség és kiszámíthatóság az előadás második felét alkotó tárgyalás folyamán még igazoltságot is nyerhet, épp itt jelenik meg a történetnek és a választott, realistának szánt előadásmódnak az Aula Magna terében való nehézsége, sőt, szerintem szinte -lehetetlensége. A játék viszonylagos kezdeti statikussága ugyanis a bírósági tárgyalás hiteles színpadra vitelének kísérletével a második felvonásra ugrásszerűen megnövekszik, ahogy az addig legalább a fotelek, díványok és tálalóasztalok közötti játékot felváltja a bírósági tárgyaló tartós egyhelyben ülése. A játék szándéka a hitelesség marad, miközben a bírósági tárgyalások kötöttségét nem kívánja megbontani, és a tér – már megint az a fránya nagy tér! – olyan könnyen elnyeli az általában egy-egy felszólalóra korlátozódó eseményeket, hogy azt mozgás híján egy képzett színésznek is nehéz lenne feltöltenie jelenléttel egy két óra hosszú előadás folyamán. A történet és az előadás helyszíne szintúgy adott, így a megoldást vélhetően csak a díszlet- és térhasználat megbontása, szabadabb használata, illetve az eredeti mű dramaturgiájától való eltérés nyújthatná.
Itt el is érünk az előadás legfőbb problémájához, ami nem más, mint Kosztolányi Édes Annájának perjátékként való adaptálása. Perjátéknak megfelelően, az alkotók az eredetit némileg megvariálva vitték a színpadra: előtérbe került Édes Anna tárgyalása, amely gyakorlatilag az eredetiben fellelhető minden információt megőrizve, az egész második felvonást felölelve, míg a történetnek az azt előkészítő, egyébként az eredeti magját alkotó része jelentősen meghúzva, inkább csak az alkotók által fontosabbnak tartott részleteket megtartva került elmesélésre. Ennek az eredménye azonban egyrészt az lett, hogy látszólag következetlen módon kerültek be, illetve maradtak ki egyes történetelemek. Miért fontos Druma Szilárd Anna alkalmazásáért való közbenjárása, és miért nem az a szolgálóleány sorsában fontos szerepet betöltő kéményseprő, Báthory feltűnése, miért csak az Annának feltett házassági ajánlatával kerül be a képbe? Azonban ennél súlyosabb probléma, hogy ezzel megbomlott a történet eredeti dramaturgiája, súlypontjából, fókuszából kikerült a címszereplőnek az általa elkövetett gyilkosságig vezető útja, és a helyére bekerülő tárgyalást, annak körülményeivel és kimenetelével az új ív nem töltötte fel az előadásban elfoglalt helyéhez méltó mennyiségű és mélységű tartalommal. Nem kaptunk extra rálátást a tárgyalás menetére, nem bontották ki a résztvevők drámáját, kiváltképp Édes Annáét nem, aki az eredeti dramaturgia meghagyásával ekkorra már rég túljutott az érzelmi csúcspontján, és nagyrészt a háttérbe vonulva várja a tanúvallomások végét, majd az ítéletet. Azonban nélküle a per – és így a történet – súlya, jelentősége nem érződik, enélkül pedig feszültség sincs, amely a terhelő és felmentő vallomásokkal egymásra rakódva felhalmozódhatna, a végső beszédekkel, illetve az azt követő ítélettel felszabadulást nyerhetne. Mindennek híján a nézőnek meg kell elégednie a meglehetősen antagonisztikus esküdtszék által behívott tanúkkal, a védelem és az ügyész viaskodásaival, amely pont a tét éreztetése nélkül a gyilkosság után már kissé lényegtelenül hat. Nem könnyít a helyzeten az sem, hogy az ügyész megformálásakor látszólag az alkotók valamiféle „főgonosz”, vagy legalábbis mindenképpen egy egyértelműen ellenszenves karakter megjelenítése mellett döntöttek. Ebben a realizmust célzó játékban talán szerencsésebb lett volna egy ambivalensebb, akár rokonszenves ügyész, aki jogos, de a szimpátiánkat már elnyert Anna elleni törekvéseivel elbizonytalaníthatta volna a nézőt, némi feszültséget csempészve az utolsó jelenetekbe is.
Korábban utaltam arra, hogy a darab több problémájának megoldását is az eredeti dramaturgiától való eltérésben láttam volna. A tárgyalást a történet fókuszába állítva az alkotók érdekes, izgalmas alaphelyzetet hoztak létre, amely több, eddig nagyon nem – és sajnos igazán most sem – vizsgált szempontra adott lehetőséget. Milyen érzelmi kálváriát jár be Anna a tanúk vallomásai, vagy éppen egy-egy tanú távolmaradásának hatására? Milyen reményeket táplálhatott egy-egy ismerős kapcsán? Milyen a tárgyalás hivatalos szereplőinek érintettsége, vannak-e az üggyel kapcsolatban belső dilemmáik, vagy esetleg teljes közönnyel szemlélik Annának a kezük alatt eldőlő sorsát? Milyen a hétköznapi életben is elveszni hajlamos Annának a büntetőeljárás útvesztőjében? Ezekre a kérdésekre, amelyek az előadás egyediségét jelenthették volna, nem kapunk választ. Ami kár, hiszen egy másfajta formában, a dramaturgiai ívet kissé átvariálva, mondjuk az elkövetéshez vezető út lineáris bemutatása helyett annak egy-egy fontosabb aspektusát, pillanatát egy-egy tanúvallomáshoz, a per fordulópontjaihoz kötve, akár gyors visszaemlékezések formájában, az előadás képes lett volna ezeknek a kérdéseknek a feltevésére. Ráadásul, egy ilyen mértékű változtatás meg tudta volna oldani a jelen kritikában megfogalmazott problémák jelentős részét is. A különböző történetelemeknek a perbe való beemelése, és az így megszülető érzelmi és dramaturgiai kapcsolódási pontok esetleg meg tudták volna teremteni a tárgyalási helyzetben lakozó feszültséget, miközben csökkenthető lett volna a színészeket is megterhelő kétórás játékidő is.
Ez persze jó eséllyel az előadásban megjelenő karakterek, így egyúttal a szerepeltethető résztvevők számának jelentős csökkenésével járt volna, amire egy amatőr társulat esetében nem mindig van lehetőség. Ez, a próbákra szabadidejükben járó egyetemi hallgatók szűkös beosztásával együtt a Perjátszó Körhöz hasonló társulatok alkotói szabadságát jelentősen korlátozó tényező, amelyet az értékelésükkor nem szabad elfelejteni. Becsülni kell azt a rengeteg odafigyelést és energiát, amelyet az alkotók egy-egy ilyen előadásra fordítanak, márpedig egy kétórás előadás összerakása nem kis feladat. Azonban épp a – mind pénzbeli és mind időbeli – források szűkössége, és más korlátozó tényezők miatt fontos az is, hogy az az odafigyelés és energia egy jobban átgondolt, célravezetőbb formában kerüljön befektetésre az alkotófolyamat minden szintjén, hogy abból végül egy, az alkotóknak és a nézőknek is nagyobb örömmel – talán még katarzissal is – szolgáló előadás születhessen meg.
A képek forrása: X
