Ki ne találkozott volna azzal az ikonikus mondással, miszerint: „külföldön sincs kolbászból a kerítés”? De mégis milyen életmódbeli, esetleg világnézeti eltérések lehetnek az országok között? Vagy minden csak nézőpont kérdése lenne, ha adottak a képességeink? Jelen interjúban ezekre kívánunk választ adni, elsősorban nem az anyagi aspektusokra fókuszálva.
A világban zajló különböző gazdasági-társadalmi folyamatok könnyűszerrel elültethetik az emberekben a kivándorlás gondolati magját. Egy ilyen nagy lépés előtt azonban célszerűnek tűnhet meghallgatni olyan személyeket, akik saját élettapasztalataikkal hozhatják közelebb hozzánk a külhoni valóságot. Ebből kifolyólag született meg ez az interjú is, amely egy hosszabb ideje Ausztriában élő személy véleményét és élményeit kívánja megosztani.
Jurátus: Ön hogyan látja az osztrák munkakörnyezetet, illetve mit tapasztal, milyen terület és munkakör iránt érdeklődnek leginkább a kivándorlók?
B. Zs.: Ausztriáról tudni kell, hogy nem kifejezetten egy ipari ország, sokkal inkább a turizmusra rendezkedett be. Ennek köszönhetően elsősorban a vendéglátás lesz az a terület, amely iránt érdeklődnek a külföldi munkakeresők, továbbá képesek is benne elhelyezkedni. Hangsúlyozni kell azonban, hogy ennek a szektornak az alja az, ami leginkább megcélozható számukra, például egy szobalány vagy egy konyhai kisegítő pozíció. Azt tapasztalom, hogy Ausztriában nagy igény van a munkavállalókra, hiszen pörgetni kell a gazdaságot. Számos lehetőség adott arra, hogy akár állást is váltson valaki, főként annak tudatában, hogy itt az számít dicsőségnek, ha az önéletrajzodban kilenc-tíz munkahely is fel van tüntetve (az ajánlásokkal egybekapcsolva). Jelenlegi munkahelyem óriási kiszolgáló személyzettel rendelkezik, Európából szinte nem is nagyon tudnék olyan országot megnevezni, ahonnan ne érkeztek volna foglalkoztatottak hozzánk.
Személy szerint Ausztriát az Amerikai Egyesült Államokhoz tudnám hasonlítani, egyszerűen azért, mert a lehetőségek tárházával találkozhat itt az ember.
Noha, diplomásként a legtöbb esetben kénytelen vagy alább adni az elvárásaidat, én mégis azt gondolom, reális esély van – főként fiatalon – arra, hogy kellő türelem mellett feljebb léphess a ranglétrán.
Erre a legjobb példa, amit hozni tudok, egy volt csehországi kolléganőm esete. Ő a végzettsége szerint közgazdász, illetve akként is dolgozott korábban Prágában, amit feladott azért, hogy a párja után tudjon jönni Ausztriába. Szobalányként alkalmazta őt a szálloda, ahol folyamatosan fejlődött az angol mellett a német nyelvtudása is. Majd viszonylag rövid idő után a Red Bull által meghirdetett Salzburg-Prága közti kereskedelmi képviselő munkakörre beérkezett önéletrajza mindent megváltoztatott, ugyanis felvételt nyert a pozícióra.
Jurátus: Ha jól tudom, Ausztria előtt dolgozott Kínában is tolmácsként. Mesélne arról a mentalitásról is, amit ott tapasztalt?
B. Zs.: Igen, egy évet (2002-ben) dolgoztam kint tolmácsként. Kína egy teljesen más világ, mint amit mi Európában megszokhattunk. Ha jellemeznem kellene, leginkább egy rendkívül gazdag országként tudnám leírni, amelyet zömében szegények laknak. A mai napig a szemem előtt van Kína kettőssége, hiszen már akkor hatszintes autópálya-gyűrűn utaztunk Shanghai egyik részéből a másikba. Ugyanakkor arra is emlékszem, hogy az egyik kisebb faluban egy három év körüli kisgyerek leguggolva ette a kenyeret, miközben tőle félméterre ott hevert egy patkány teteme – ez ugyancsak Kína.
Az is érdekes volt számomra, amikor egyik alkalommal látogatást tettünk egy részben hongkongi, részben kínai tulajdonú gyárban, ahol lehetőségünk nyílt beszélgetni az egyik vezetővel. Ő megosztotta velünk azt az információt, hogy az első dolog, amit meg kellett tanítani a kínai alkalmazottaknak, az az volt, hogyan dolgozzanak. Ugyanakkor egyértelmű, a jogi keretek és a nyugati értékek ott egészen más megítélésben részesülnek: láttam például tizennégyéves gyermekeket mint családfenntartókat a gyárakban tízen-órákat dolgozni. Egy valamiben azonban teljesen biztos vagyok; a hatalomnak megvolt az elrettentő ereje.
Jurátus: Melyek azok a készségek és tulajdonságok, amelyekre szüksége lehet az embernek, ha külföldön szeretne érvényesülni?
B. Zs.: A kitartás, illetve a szorgalom mellett sok más jellemzőt is lényegesnek találok. Én ugyanis azt tapasztalom, hogy nagyon sok emberből hiányzik az alázat. Ezalatt véletlenül sem arra gondolok, hogy meg kellene alázkodni, csupán szeretném hangsúlyozni: tiszteletben kell tartani azt, hogy egy idegen országban vállaltál munkát. Meg kell legyen benned az az alázat, hogy ha téged kijavítanak, akkor te ne megpróbáld azt kimagyarázni, hanem igyekezz kijavítani a hibát, és tanulj belőle.
Másrészt, a nyelvismeret fontosságát hangsúlyoznám. Nem csak a munkád elvégzéséhez és megtartásához szükséges ezen készség fejlesztése, hanem a hivatalos ügyek intézéséhez is fontos lehet, ugyanis be kell jelentened a lakcímedet, biztosítási kártyát kell igényelned és sorolhatnám. Persze van olyan is, aki a telefonjának a fordítójával oldja meg a felmerülő kihívásokat, de akkor is azt gondolom, hogy az alázatnak a befogadó állam irányába egy ilyen kérdésben is meg kell jelennie. Továbbá, engem például sosem értek még komolyabb atrocitások, amely hátterében meggyőződésem szerint az áll, hogy jól és sok nyelvet beszélek, így bármikor ki tudok állni magamért.
Jurátus: Ha ki kellene emelni néhány olyan tényezőt Ausztriában, amely éles ellentétben áll a hazai sajátosságokkal, melyek lennének azok?
B. Zs.: Az általánosan ismert jellegzetességek – például az életszínvonal – mellett az, amit mindenképp aláhúznék, az emberek empátiája lenne, tehát a befogadóképesség, a segítőkészség, az emberségesség. Az egy tévhit nekünk magyaroknak, hogy a germánok elutasítóak és zárkózottak lennének. Mondok is erre egy példát: a korábbi szálloda-igazgatónőnk a terhességét követően már nem állt vissza a munkába, viszont odaadta a telefonszámát nekem arra az esetre, hogyha segítségre szorulnék, nyugodtan keressem fel. Ez jól mutatja, mi olyanok vagyunk a szállodában, mint egy kis család, bármit meg tudunk beszélni a másikkal, és támogatjuk is egymást.
Jurátus: Ön szerint mivel lehetne hazacsábítani az aktív keresői rétegeket? (Gazdasági és társadalmi szinten egyaránt.)
B. Zs.: Én ezt az egész kérdést európai vonatkozásban közelíteném meg. A megkülönböztetést nem értem, és nem is tudom megmagyarázni magamnak, miért lehet az, hogy egyre-másra kiemeljük az egyenlőség kulcsszerepét, miközben azt tapasztalhatjuk, hogy vannak köztünk egyenlőbbek is. Amennyiben lenne egy egységes szint az Unióban, amely alatt nem lehetne senkit sem alacsonyabb bérezésben részesíteni, megoldódna a probléma egyik szegmense. Mindemellett ugyancsak fontos lenne, hogy minden tagállamban ugyanolyan szociális hálót tartsanak fenn, mint akár Ausztriában is, ahol ha beteg vagy, akkor tízből nyolc orvos nem a tünetet kezeli, hanem megkeresi az okot.
Meggyőződésem, hogyha az emberek elégedettek a sorsukkal, valamint adott a lehetőségük a fejlődésre, akkor nem azzal lesznek elfoglalva, hogy ki mit lopott, vagy épp kivel jött össze, hanem céltudatosan élik az életüket.
Tehát úgy gondolom, végső soron minden a jólétre vezethető vissza.
Jurátus: Mennyiben másabb egy magyar közösség külföldön? Tapasztalható ott is a velünk kapcsolatban – már-már sztereotípiaként – élő rosszindulatúság?
B. Zs.: Sokszor hallottam már azt a mondást, miszerint magyar magyarnak farkasa, azonban miután kikerültem, megfogadtam, hogy össze fogom hozni ezt a közösséget, így például minden hónapban egyszer leülünk közösen vacsorázni. Meglátásom szerint nem azt kell keresni, hogy hogyan rúgj bele a másikba, hanem azt, hogy miben tudsz neki segíteni. Nekem a nagyapám ugyanis a következőt tanította: amennyiben valakinek nem tudsz segíteni, legalább rosszat ne tegyél, mert azt az élet úgyis ad. Azt látom itt kint is, hogy mindenki életében előfordulnak mélypontok – főleg a szezon vége felé –, nekünk azért kell ott lennünk ilyenkor, hogy az illető másnap már mosolyogjon. Egyszóval a tény, hogy ott vagyunk egymásnak, nagyon sokat jelent számunkra.
