Egyetemi életünk során rengeteg elvárásnak kell megfelelnünk, egyre komolyabb teljesítményt kell produkálnunk, állandóan egyre többet és egyre jobban kell teljesítenünk – és sokszor ez sem elég. Ilyen környezetben könnyen kerülhet az ember a beteges tökéletességre törekvés hálójába, ami rendkívül destruktív hatással lehet életünkre. Cikkünkben mindent bemutatjuk a perfekcionizmus természetét, okait, és azt, hogy hogyan lehet felvenni a kesztyűt vele szemben.
Az emberi természet velejárója a megfelelés iránti vágy; szükségünk van a külső elismerésre és belülről is hajt minket a folyamatos jobbra törekvés, fejlődni akarás. Ezek a motivációk mindaddig egészségesek és fontosak is, ameddig nem alakulnak görcsös megfelelési kényszerré. Már egészen kisgyermek korunktól fogva a környezetünk – szüleink, óvodapedagógusok, tanárok – elvárásokat támasztanak felénk. A tanulmányaink előrehaladtával pedig egyre inkább nehezednek ránk a növekvő elvárások, megsokszorozódnak a teljesítendő feladatok és gyarapodnak az olyan szituációk, amelyekben nehéz helytállni. Ilyen közegben könnyen keveredhetünk a perfekcionizmus sötét oldalára, ahol az egészséges többre törekvés beteges maximalizmussá alakul át és már nem érjük be a tökéletesnél kevesebbel.
A jó, a rossz és csúf perfekcionizmus
Széles körben elterjedt a perfekcionista, vagy maximalista jelzők használata, gyakran pozitív személyiségjegyként feltüntetve, a precíz munkára, jó teljesítményre asszociálva, azonban ritkán találkozunk e kifejezésekkel komplex pszichológiai jelenségként. A szakértők megkülönböztetnek egészséges (adaptív) és neurotikus (maladaptív vagy negatív) perfekcionizmust mint személyiségvonást. Az adaptív perfekcionizmussal rendelkező személyiség típusra jellemző a magas elvárások támasztása, az erős megfelelési igény, viszont megengedett a hibázás, a többszöri próbálkozás lehetősége, valamint motiváltság, és önfegyelem társul a megfelelési igényhez. Ezzel szemben a neurotikus perfekcionizmust az irreálisan magas személyes elvárások kitűzése, a hibákra való aránytalan fókusz, rugalmatlanság és a kudarckerülés jellemzi. Az adaptív perfekcionizmus ösztönző energiát ad a munkavégzéshez, hatására örömöt élünk át, amikor egy nehéz feladatot jól megoldunk. Ezzel szemben a maladaptív perfekcionizmus esetén az egyén siker esetén sem képes örömöt átélni, mivel úgy érzi, hogy teljesítménye sosem elég jó.
Mind a pozitív, mind a negatív perfekcionizmusra igaz, hogy ez a tulajdonság késztet minket arra, hogy kihozzuk magunkból a maximumot és motivál a kitűzött feladat tökéletes kivitelezésére. Nem mindegy azonban, milyen célt tűzünk ki magunk elé és az sem, hogy mi az oka a maximális eredmény elvárásának: a siker megélése vagy a kudarc elkerülése. A maladaptív perfekcionista ugyanis megugorhatatlan célokat tűz ki maga elé, ami folyamatos kudarcélményt eredményez, ez pedig szorongást hoz létre. Úgy érzi, hogy nem adott bele mindent, a hibáira fókuszál és ebben az ördögi körben válik a tökéletesség elvárásának legfőbb motivációjává az újabb kudarc elkerülése. Ezzel párhuzamosan a hibázástól való félelem és a támasztott elvárásoknak való megfelelés kudarca komoly önértékelési problémákhoz vezet. Mivel azoknál, akiknél a teljesítményük összefonódik az önmagukról alkotott képpel, amikor valami nem sikerül, nem csak egyszerűen csalódottak lesznek, hanem szégyellik magukat.
A perfekcionizmus valójában egy védekezési taktikává válik a szégyenérzet távoltartására: ha tökéletes vagy, ha soha nem szenvedsz el kudarcot, akkor nincs szégyen.
Ugyanakkor olyan, hogy tökéletes, nincsen – ezzel be is zárul a kör és a tökéletességre törekvés eleve kudarcra lesz ítélve, szégyent vagy az attól való örökös félelmet hagyva maga után. Sarah Egan, a terület specialistája szerint „minél perfekcionistább valaki, annál több pszichológiai zavartól szenved”. Számos kutatás támasztja alá, hogy a perfekcionizmus gyakran játszik szerepet depresszió, személyiség- és evészavarok, kényszerbetegségek kialakulásában, sőt, az ilyen karakterisztikummal rendelkező személyek körében nagyobb a szuicid hajlam kockázata is.
A perfekcionizmus gyökerei
Thomas Curran és Andrew Hill metaanalízise, amely a perfekcionizmus megjelenésének arányát vizsgálta az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és Kanada területén az 1989 és 2016 közötti időszakban, jelentős növekedést állapított meg az egyetemisták körében, azaz az idő előrehaladtával egyre több tanulónál jelentkezett a perfekcionista hajlam. Sarah Egan szakpszichológus pedig a klinika praxisa során egyre fiatalabb, akár 7-8 éves perfekcionistákkal is találkozik. Szerinte „mindegyik generáció egyre perfekcionistábbá válik”. De vajon mi lehet ennek a növekvő tendenciának az oka?
A generációról generációra növekvő perfekcionizmus egyik fő forrása, hogy a fiatalok és felnőttek egyre több követelménnyel találják magukat szemben. Szem előtt tartva azt, hogy a perfekcionizmus gyökere az önmagunk teljesítményünkkel való azonosítása, közelebb kerülünk a válaszhoz. Gyakran kell ugyanis azzal szembenéznünk, hogy a társadalomban a személyünket a teljesítményünkkel azonosítják; kezdve az általános iskolai ötös tanuló – jó gyerek párhuzammal, az érettségi eredmény továbbtanulást meghatározó jelentőségén át, egészen a számunkra kívánatos állásra való bekerülési esélyeinkig.
„Egy piacszemléletű társadalomban a kudarcélmény súlyosabb tud lenni” – mondja Curran. A verseny már az élet legkorábbi szakaszaiban jelen van, melynek következtében a szülők egyre nagyobb nyomást éreznek és gyakorolnak gyermekeikre is, hogy minél többet érjenek el.
A szülői elvárások jelentősen befolyásolhatják, hogy gyermekeik a későbbiekben milyen standardokat tartanak követendőnek. Habár bizonyos szintig hozzátartozik a neveléshez az elvárások támasztása, fontos figyelmet fordítani arra, hogy ezek ne váljanak irreálissá, ne tűnjenek a gyermek számára teljesíthetetlennek, valamint arra is, hogy megfelelő módon történjen ezek kommunikációja a gyermek felé. Hiszen a negatív perfekcionizmus kialakulásának rendkívül kedvez, ha a szülők pozitív érzelemkifejezése kizárólag valamilyen kimagasló – például tanulmányi vagy sport – teljesítményhez köthető. Ha a hangsúly a teljesítményen van, a gyerekek egyre jobban félnek a hibázástól. Tovább súlyosbít a helyzeten, ha a teljesítményorientáltság mellett a gyermek nem kap szeretetteljes légkört, hanem a szülők a kívánt eredmény elérésének érdekében folyamatos negatív visszajelzéseket, szeretetmegvonást, akár megszégyenítést is alkalmaznak. A perfekcionizmus tulajdonképpen ott válik neurotikussá, amikor a gyerek magáévá teszi azt az elképzelést, hogy ő a teljesítményével azonos és a céljainak elérésére csupán a csalódás és a büntetés elkerülése érdekében törekszik.
Van kiút?
Mit lehet azonban tenni annak érdekében, hogy leküzdje az ember a perfekcionizmus maladaptív jellegét? Hill állítása szerint „A perfekcionizmus nem egy viselkedés, hanem egy önmagunkról való gondolkodásmód”. Eszerint ahhoz, hogy kimásszunk a negatív perfekcionizmus hálójából, a nézőpontunkon kell elsősorban változtatni, tudjuk értékelni az erőfeszítést az eredmény helyett.
Rendkívül fontos tudatosítani, hogy a tökéletlenség emberi, olykor mindannyian hibázunk az élet bizonyos területein. Ha nem sikerül teljesíteni az elvárásainkat, nem azt jelenti, hogy az egész munkánk eredménytelen volt, hiszen sokat küzdöttünk a célunk elérése érdekében, útközben fejlődtünk és tanultunk magunkról. Próbáljuk meg elfogadni a kudarcot és értékelni a próbálkozást, az erőfeszítést, a kitartást és a szorgalmat. A hibázás nem a vég, hanem lehetőség a tapasztalatszerzésre és a fejlődésre.
Tisztázzuk a motivációinkat; az elérni kívánt cél vajon saját motivációból fakad, én akarom igazán vagy pedig a környezetemnek, másoknak való megfelelés, esetleg félelem ösztönöz?
Gyakran nem is tudatosítjuk, hogy mit miért teszünk, ugyanakkor rendkívül fontos tisztán látni, hogy mi áll egy-egy cselekedetünk hátterében, mi ösztönöz minket a feladataink elvégzésében. Ugyanis akkor tudunk igazán kiteljesedni a tevékenységünkben, ha sajátunkénak érezzük azt, mivelhogy ilyenkor a belső motiváltság által a tevékenység végzése önmagában jutalmazóvá válik, nem csupán a kitűzött eredmény elérése által.
Legyenek reális céljaink
A belső motiváltság mellett rendkívül fontos, hogy reális célokat tűzzünk ki magunk elé, amelyek összhangban vannak a képességeinkkel és körülményeinkkel. Mielőtt belevágnánk egy projektbe, térképezzük fel, hogy megvannak-e egyáltalán a megfelelő adottságaink a feladat elvégzéséhez, továbbá azt is, hogy mennyi időnk, kapacitásunk van az elérni kívánt eredmény megvalósítására. Ne akarjunk egyszerre túl sokat vállalni, készítsünk ütemtervet és haladjunk lépésről lépésre.
Önkritika helyett elfogadás
Ne hagyjuk, hogy a teljesítményünk teljes mértékben befolyásolja a magunkról kialakított képet. Természetesen fontos, hogy tudjuk kritikus szemmel megvizsgálni a munkánkat, viszont hibázás esetén ezt nem vetíthetjük ki az egész személyünkre. Ha valamit nem sikerül teljesíteni az elvártak szerint, ne kezdjük el minden áron önmagunkban keresni a hibát és semmiképpen se vesszünk el az önhibáztatás vagy önmarcangolás útvesztőjében, hanem próbáljunk meg – a tökéletlenségünket elfogadva – arra fókuszálni, hogy mit csinálhatnánk legközelebb másképp, milyen más stratégiával állhatnánk neki ismét a feladatnak a siker érdekében.
Hagyjunk időt az ünneplésre
Fontos, hogy tudjunk örülni a sikereinknek, de akár az elért részeredményeknek is. Ahelyett, hogy megelégednénk a feladatunk kipipálásával a listánkon, adjunk időt magunknak arra is, hogy átéljük a feladat megoldásában rejlő sikerélményt és adjunk egy kis teret az önjutalmazásnak.
A perfekcionizmus maladaptív jellegének leküzdésében már az is fontos előrelépést jelent, ha magát a jelenséget megismeri és megérti az ember; tudatosítja az egészséges és a neurotikus perfekcionizmus közötti különbséget és ha magára ismerve úgy érzi, képtelen egyedül kikecmeregni a kóros tökéletességre törekvés csapdájából, mer segítséget kérni.
„Tudom, hogy nincs tökéletesség a földön. És elfogadni bizonyos értelemben a tökéletlent, ami mindennek ellenére a tökéletesség felé visz minket; ez a maximum.” – Pilinszky János
