Menni vagy nem menni?

5d192dfa2400003500faa067

Az Egyesült Királyság életében mindig is kiemelt ügy volt Észak-Írország, Skócia és Wales függetlenedésének a kérdése. Jelenleg is aktuális kérdésről beszélünk, de ez még nem feltétlenül jelenti azt, hogy reális az elszakadás. Viszont mi van akkor, ha a Brexitnek köszönhetően nagyobb esélyekkel léphetnek fel a jövőben ezek a területek a szuverenitásuk megszerzésének érdekében?

2020. január 31-én Anglia hivatalosan is kilépett az Európai Unióból. Ez az esemény (köznapi nevén a Brexit) egy teljesen új korszakot kezdett a szigetország történetében. Nemcsak gazdaságilag hozott nagy változásokat, de politikailag is komoly hatással volt az Egyesült Királyságra.

Amíg hivatalosan ki nem váltak az Európai Unióból a britek, komoly csatákon kellett keresztülmenniük, melyeket mind külföldön, mind belföldön meg kellett vívniuk. Végül 2016-ban egy nagyon szoros népszavazás keretében döntöttek úgy, hogy elhagyják az Uniót. Viszont érdekes, hogy az ezzel a szavazással szintén érintett területek, Wales, Skócia és Észak-Írország miképpen adták le a voksukat.

Bár korántsem volt egyértelmű a helyzet a szoros eredményeket nézve, Skóciával és Észak-Írországgal ellenben Wales a kiválás mellett döntött. Ez némileg meglepő, ugyanis a walesi területek is már régóta érlelik magukban az Egyesült Királyságtól való függetlenedés gondolatát, ennek ellenére ezügyben a britek mellé álltak.

Viszont szakértők szerint a Brexit okozta nézeteltérések a nacionalizmus és a nemzeti identitás megerősödésében óriási szerepet játszottak. Már korábban is lehetett látni, hogy az Egyesült Királyság egységét a skót és észak-ír területeken belül erősödő nacionalizmus fenyegeti leginkább. Éppen ezért is fontos a briteknek, hogy miután elhagyták az Európai Uniót, ne engedjék széthullani a szigetországon belüli „uniót”.

Skócia

A fenti kérdésben a skótokkal akad a legkevesebb a problémája a brit parlamentnek (Skócia függetlenségének a kérdésében egyedül ez az intézmény kompetens). 2014-ben függetlenségi népszavazást tartottak Skóciában, ami kudarcba fulladt, így 2020-ban a Brexit körüli zűrzavar láttán már nem írhattak ki újabb népszavazást, habár azt kezdeményezték.

imgID152907562.jpg.gallery.jpg.gallery.jpg.gallery.jpg.gallery.jpg.gallery

Boris Johnson a referendum visszautasítást követően többek között arra is hivatkozott, hogy Nicola Sturgeon, Skócia első minisztere a 2014-es szavazás alatt megígérte, hogy „ez a nemzedékre nézve egyszeri szavazás lesz”, így nem kell második próbálkozást tartani. Természetesen nem a legdemokratikusabb eljárás, ha az a fél dönt a függetlenedés kérdésében, akitől szeretne a másik fél függetlenedni, de a jelenlegi törvények szerint így Skóciának egyelőre meg van kötve a keze.

Észak-Írország

Észak-Írország esetében a múltba visszatekintve láthatjuk, hogy a korona ellen 1916-ban indított dublini felkelés csúcspontján, 1921-ben Írország nagyobb részének sikerült függetlenítenie magát az Egyesült Királyság fennhatósága alól. Viszont nem arattak teljes győzelmet az írek, ugyanis az Angol–Ír Egyezmény értelmében az érintett területeket felosztották, és így jött létre Észak-Írország, amely továbbra is a britekhez tartozott és tartozik ma is.

Ezen megállapodás miatt hosszú ideig komplikált volt megközelíteni a szeparatizmus kérdését, ráadásul az elmúlt időszakban nagy számban kerültek be a parlamentbe nacionalisták, akik az északi terület Írországgal való újraegyesítését támogatják. Ennek alapján itt nem csupán függetlenedésről lenne szó, ahol saját különálló országot hoznának létre, hanem függetlenedés esetén újraegyesítés jönne létre a korábban már sikeresen függetlenedett területekkel.

TELEMMGLPICT000224529865_trans_NvBQzQNjv4BqP4pV-m6laGcMQMbuKYgJGRQ6uD2cVhFSMVWodf3KFNg

A kérdés már csak az, hogy mekkora esély van a szóban forgó elszakadás megvalósulására. Most közel egy évszázaddal később úgy tűnik, hogy komoly lehetőségek tűntek fel a láthatáron az újraegyesítés ügyében. A Sinn Féin ír republikánus pártnak ez az egyik fő célja. Ez az egyetlen jelentős párt, amelyik Észak-Írországban és Írországban is aktív, ráadásul a legutóbbi ír parlamenti választásokon több mint duplaannyi széket tudtak szerezni az országgyűlésben, mint az azt megelőző választásokon. A pártprogramjukban bejelentették, hogy 2025-re népszavazást akarnak kezdeményezni az újraegyesítésről, ennek támogatását pedig előfeltételként szabták annak, hogy más párttal koalícióra lépjenek.

Látván a Sinn Féin növekvő támogatottságát, nem irreális elképzelés, hogy a következő választásokon vezető pozíciót érnek el, ebben az esetben pedig nincs akadálya annak, hogy végigvigyék az akaratukat. Egy ilyen népszavazást már nem annyira könnyű ellehetetleníteni, mint ahogyan azt tették a britek a skótok esetében. Az írek korábban nem túl demokratikus eszközökhöz is készek voltak nyúlni a szabadságuk érdekében. Maga Írország is egy felkelés következtében vált függetlenné, az észak-ír területeken élők pedig szintén fegyveres konfliktusok árán tudták kiharcolni maguknak a kettős állampolgárságot.

Ebben az esetben némileg a vallási ellentétek is megnyilatkoztak, ugyanis Észak-Írországban gyakorlatilag a katolikusok és a protestánsok közötti, nemzeti identitással kapcsolatos kérdések határozzák meg a politikai életet.

A protestánsok, akik a lakosság körülbelül háromötödét alkotják, ragaszkodnak a brit motívumokhoz és a korona fennhatóságához, a katolikus népesség egy része azonban 1969-ben létrehozta az illegális Ír Köztársasági Hadsereget (IRA), amely segítségével fegyveres megmozdulásokat vezettek Észak-Írország elszakítására – erre válaszul természetesen a protestánsok is létrehozták a nem kevésbé illegális katonai alakulataikat.

Az így kialakult félig-meddig vallásháború következtében az Észak-Írország függetlenedéséért harcolók azt el tudták érni azt, hogy rendelkezhessenek mind brit, mind ír állampolgársággal.

A britek is tisztában vannak azzal, hogy egyszer már sikerült az íreknek függetlenedniük tőlük, és ha nem figyelnek oda, akkor az észak-ír területek felett is elveszíthetik a fennhatóságukat. A szeparatista észak-írekkel szemben lényegében egy valódi ütőkártyájuk lehet: az ott lévő protestáns lakosság, akik ráadásul többségben vannak. Ha a britek megfelelő támogatottságot nyújtanak ennek a rétegnek politikailag, akkor nem ők lesznek azok, akik megakadályozzák a függetlenedést, hanem maga az észak-írek közötti nézeteltérés blokkolja majd az újraegyesítést. Ez a régi jól bevált „oszd meg és uralkodj” elv.

Wales 

Az Egyesült Királyságnak van egy negyedik fontos területe is: Wales. Wales a XVI. században lett a monarchia szerves része, és különlegessége az az ősi nyelv, melyet sok helyen még a mai napig használnak. Ez már csak azért is érdekes, mert a történelem során már előfordult, hogy betiltották a walesi nyelv használatát az angolok, ezzel is igyekezve elfojtani az erős nacionalista lelkületet a helyiekben. Ha Wales esetében a függetlenedés kérdéséről beszélünk, akkor egyfajta gyenge láncszemként tekinthetünk rá, ugyanis ez az a terület, amelynek lakosai legkevésbé szeretnének kiválni a koronából, ellenben Skóciával és Észak-Írországgal.

Egy a közelmúltban készített közvélemény-kutatás szerint a megkérdezettek 21 százaléka szavazna az elszakadás mellett, míg 56 százalék egyértelműen a maradás mellett tenné le a voksát, a maradék pedig vagy nem tudja, vagy nem szavazna.

Habár ez a szám még mindig azt mutatja, hogy nem fog egyik napról a másikra radikális szeparatista területté válni Wales, egy másik értelmezés szerint már csak az a tény és tudat is, hogy napirendi ponton van a kérdés, jelzésértékű. Carwyn Jones, Wales első minisztere úgy nyilatkozott a BBC-nek, hogy „az unió jelenlegi formájában nem működik”. Szerinte ez egyértelműen a briteknek az Egyesült Királyságon belüli kisebb nemzetekhez való hozzáállásából fakad.

A Brexit-szavazáson Wales egyértelműen kiállt az Egyesült Királyság mellett, és ez is mutatja, hogy nagy valószínűséggel a közeljövőt még a britek mellett képzelik el. Az, hogy Wales kevésbé függetlenségorientált, mint Skócia vagy Észak-Írország, valószínűleg Tony Blair egykori brit miniszterelnök devolúciós politikájának is köszönhető. Tony Blair kormánya ugyanis pont azért dolgozott ki egy törvényjavaslatot, hogy visszaszorítsák a szeparatista indulatokat. 1964 óta Walest (hasonlóan Skóciához) egy külön Walesért felelős miniszter kormányozta. Ezen is változtatott a devolúciós törvényjavaslat, melynek következtében egyes közigazgatási jogköröket megkapott Wales választott nemzetgyűlése.

20140913_brp502

Még ekkor is volt némi megosztottság a walesiek között, ami tükröződött az 1997-es népszavazás eredményében is, ugyanis sokan attól tartottak, hogy a nagyobb hatásköröket a Plaid Cymru párt a walesi nyelv erősítésére fogja felhasználni. Ez azért volt aggályos, mert a lakosság nagy része nem beszéli az ősi nyelvet, és ezért az a veszély fenyegette őket, hogy hátrányba kerülhetnek a walesi nyelvet ismerők csoportjával szemben. Végül úgy tűnik, hogy mégis sikerült egy általános elégedettséget elérni Walesben a devolúció következtében, és emiatt kevésbé törekednek a függetlenségre ezeken a területeken.

Tökéletes választ és bizonyítékot nem fogunk kapni arra, hogy valóban lesz-e függetlenedés az Egyesült Királyságban a közeljövőben, spekulációkba pedig nem érdemes belemenni. Az viszont egyértelműen látható, hogy az évszázadok óta elő-előkerülő függetlenedési kérdés egyre jobban foglalkoztatja a szigetország lakosait, Észak-Írország, Skócia és Wales pedig továbbra is kiemelt napirendi pontként tartja számon a szeparatizmus kérdését. Ez alapján pedig nem zárhatjuk ki annak a lehetőségét, hogy szemtanúi leszünk egy sikeres függetlenedésnek a közeljövőben.

Források: 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9,

Gabriel A. Almond – G. B. Powell – K. Strom – R.J. Dalton: Összehasonlító Politológia. Osiris kiadó. 2006. (p. 230-233)

Képek forrása: 1, 2, 3


JURÁTUS HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS



A szerzőről Összes bejegyzés megtekintése

Tietze Bátor

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Hozzászólás írásához, kérjük jelentkezz be.