Merre is halad kis hazánk? – Elemzés és vélemény a 2022-es országgyűlési választásokról

Az idei év legfontosabb belpolitikai kérdése az április 3-i országgyűlési választás volt. A hosszú kampány alatt több kérdés is felmerült a társadalomban, és előzetesen is nagy volt a várakozás. A legtöbb vélemény egyetért abban, hogy egyfelől meglepő, másfelől viszont mégiscsak várható eredmény született három héttel ezelőtt. Ebben a cikkben elemző szemmel, ugyanakkor a szubjektivitást sem kirekesztve megpróbálom körüljárni a választásig vezető történéseket, a voksolást és a következményeit. Szerkesztőségünk egyik tagjának véleménycikke.

Több szempontból is parázs előzte meg az idei országgyűlési választásokat. Egyrészt ott voltak a 2019-es önkormányzati választások tapasztalatai, másfelől adott volt 2014 után ismét egy egyesült ellenzék, ráadásul egy olyan kormányfőjelölttel, akinek ezidáig a legnagyobb sikere az volt, hogy polgármesterré választották egy örökösen megosztott városban. Ezentúl pedig a világ történései, mint a koronavírus járvány, az orosz-ukrán konfliktus és az Európai Unió lépései is mind-mind valamilyen módon hatással voltak a magyar közéletre.

Kezdve a választásig vezető úttal, meglátásom szerint régen láthattunk ilyen korán kezdődő kampányt. Már 2021. nyarán megjelentek az első plakátok vagy épp internetes reklámok mind a kormánypárt, mind az ellenzék részéről. A narratívák egyértelműek voltak mindkét részről: „mivel a másik oldal rosszabb, ezért mi vagyunk a jobbak.” Ez tükröződött a kormánypárt által kezdetben „Stop Gyurcsány – Stop Karácsony”, majd „Stop Gyurcsány – Stop Márki-Zay” sodorvonallal meghatározott kampányból, de ugyanez volt leszűrhető Karácsony Gergely plakátjaiból, melyek tavaly szeptemberben azt hirdették: „legyőzöm Orbánt.” (Végül oda sem jutottunk el, hogy ennek a mondatnak esélyt adjanak a választók. Bár jó kérdés, hogy vajon 2019-ben erről döntött-e a főváros lakossága.) Ebben a kampánysodorban zajlott le az ellenzék fordulatos előválasztása, aminek a végén az egyesült ellenzék egy új vezérarccal állt elő. Ő volt Márki-Zay Péter, Hódmezővásárhely polgármestere, aki 2019-ben már másodszor mondhatta el, hogy: „mögcsináltam” – szűk pátriáján belül legyőzte a Fideszt. Ezen túl viszont a kampány hiába kezdődött hamar, itt ki is merült, mert nem kaptunk ismertetést a pártprogramokról, csak az „ekézést”.

A közvélemény joggal várhatott újdonságot a kormányoldaltól, miután kiderült, hogy ki lesz Orbán Viktor miniszterelnök 2022-es kihívója. A kormánypárt ellen egy olyan politikus indult, akit nem lehetett egyik párthoz sem kötni, aki maga is magáénak vallott néhány elemet a kormány által sulykolt nézőpontból (pl.: keresztény értékek, család), ezáltal megadva a feladatot a Fidesz számára, hogy a korábbi évek kommunikációjához képest valami újat lépjen. Azonban meglátásom szerint ezt nem tette meg. Egyszerűen lecserélte Karácsony Gergely nevét az új jelöltére, és folytatta a hergelő, lejárató kampányát. Közben viszont Márki-Zay sem hozta, amit egyesek vártak volna tőle, helyette inkább az maradt emlékezetes, ahogy újra és újra furcsa, nem egyszer vállalhatatlan nyilatkozatokat tett, amit persze a kormánypárt könnyen felhasznált. A várt megújulás helyett mindkét oldal megnevezte az irányt, némileg hasonlóan: egyikük előre tervezett menni, nem hátra, másikuk pedig csak felfelé.

Ezek után elérkezett április 3-a – az utolsó olyan választás napja, melyet a posztjáról leköszönő Áder János tűzött ki köztársasági elnökként. Egész nap folyt a szavazás, sokan keltek útra hajnalban, hogy egy másik településen vegyenek részt a szavazatszámlálásban, és még többen voltak, akik lakóhelyüktől távol, akár az országban másutt, akár külföldön adták le voksaikat. A közhangulaton mindenesetre érezhető volt, hogy sokan nyugtalanok. Az ellenzékiek bíztak benne, hogy ha 2014-ben nem sikerült egyesült erővel győzniük, akkor ezúttal, immár több pártot egybefogva sikerülhet. A kormánypártiak pedig joggal voltak idegesebbek pusztán a közéleti beszédtérben kialakult, mainstream-szólamok miatt. Ezek a szólamok pedig az elmúlt években nem kizárólag a fővárosban, és egyes vidéki nagyvárosokban voltak hangosak, ugyanis az internet adta lehetőségekkel mindenkihez eljutottak a különböző vlogok, blogok és podcastek üzenetei is.

A részvételi adatok magukért beszéltek szerintem. A választásra jogosultak közel 70%-a tette le voksát, ami az elmúlt évek növekvő tendenciájába illeszkedik, egyúttal az új Országgyűlés legitimitását is növeli. Majd még aznap éjfél előtt megjött az eredmény, aminek hatására egyesek felszabadultan örültek, mások értetlenül szomorkodtak és voltak, akik meglepődtek. A várakozások részben beigazolódtak, melyet röviden, de korrigálásra szorulón így lehetne összefoglalni: a vidék a kormánypártokat, a főváros az ellenzéket támogatta. (A pontossághoz hozzátartozik, hogy vidéken két egyéni választókerületben az ellenzék, a fővárosban pedig egy választókörzetben a kormányoldal győzött.) Rajtuk kívül egyetlen párt, a Mi hazánk tudta átlépni az 5%-os parlamenti küszöböt. Számomra egy nagyon elgondolkodtató kép volt azon az estén, amely sokat elárult az ellenzéki összefogásról. Miután a Fidesz vezetősége az eredményváró eseményén hamiskásan elénekelte a Kossuth-nótát, Márki-Zay az eredmények tudatában a családjával állt ki beszélni a „tömeg” elé. Egy politikus sem volt ott mögötte. Sem a listán közvetlenül utána következő Dobrev Klára, Jakab Péter, Fekete-Győr András, de még Gyurcsány Ferenc sem állt oda. Ebben a pillanatban egyedül hagyták MZP-t; nagyon egyedül. Később egyes források szerint a kormányfőjelölt kérése volt ez, mások szerint nem volt ott minden ellenzéki politikus a helyszínen, csupán Donáth Anna és Karácsony Gergely. Ha utóbbi történt, az meglátásom szerint nem változtat a helyzeten: ez a kép arról is elmondott pár dolgot, hogy hogyan tudott volna ez az összefogás kormányzó erőként együttműködni.

Néhány gondolat erejéig kitérnék azokra a pártokra és eredményeikre, akiket az átlagvélemény nem tartott a végső győzelemre esélyesnek. A Mi hazánk rétegpártként joggal örülhet az elért mandátumoknak, nem véletlenül nevezte az eredmények megérkezése utáni egyik első interjújában Toroczkai László pártelnök „csodával felérőnek” a párt teljesítményét. Velük ellentétben a másik rétegpártnak, a Magyar Kétfarkú Kutyapártnak nem sikerült megugrania a lécet, és ahogy három éve EP-mandátumot sem szereztek, úgy országgyűlési széket sem. Véleményem szerint a kettejük szereplése közötti különbség az ismertségre vezethető vissza. A magyar társadalomnak létezik egy olyan rétege, aki elkötelezett az olyan ideológia mellett, amit a Mi hazánk hirdet, és ők nem koncentrálódnak feltétlenül a fővárosba. (Ráadásul a korábbi Jobbik-szavazók egy része is ezt a pártot támogatta vidéken.)

Ezzel szemben az MKKP ismertsége vidéken a nullához közelít, és a fővárosban is megmutatkozott, hogy kevesen vannak, akik az abszurd humorra épülő kamupolitizálást komolyan vennék.

A maradék két párt (MEMO, NÉP) esetében a csodánál is nagyobb tett lett volna a parlamentbe jutás, kimondottan gyenge esélyekkel indultak.

Rátérve a két fő erőre, a listás szavazatok arányában a négy évvel ezelőtti eredményekhez képest a Fidesz-KDNP megerősödött, a 2018-as 42-43%-os eredményükhöz képest 53-54%-ot is megszereztek. Ezzel szemben az ellenzék visszaesett, aminek egyik fő oka szerintem a legismertebb arcaik nem egyszer visszatetsző megnyilvánulásai az utóbbi évekből. (Elég Hadházy Ákos káromkodásaira vagy Jakab Péter őrjöngéseire gondolnunk.) Sőt, 7 megyében egyetlen településen sem nyert egyáltalán az ellenzéki lista! További 5 megyében 1-1 településen (!) sikerült nyerniük, és egyetlen megyében, nevezetesen Veszprém megyében összesen 2 db településen. Ez összesen 7 db település 13 érintett megyében. De nézhetünk egy másik szempontot is: 3155 magyar településből 38 esetében nyert az ellenzék a listán – ez kb. 1%-os eredmény! Ilyen számok mellett már nem tűnik annyira meglepőnek a Fidesz sorozatban negyedik kétharmada. Ráadásul nem ez volt az első alkalom, mikor ilyen térképet láttunk a választások után. 2014-ben szintén csak két olyan vidéki választókerület volt, ahol az egyesült ellenzék nyert, csak akkor Csongrád(-Csanád) megye mellett nem Baranyában, hanem Borsod-Abaúj-Zemplén megyében volt a másik körzet. A főváros pedig az elmúlt ciklusokhoz hasonlóan alakult, ahol szinte megismétlődtek az önkormányzati választások eredményei, bár nem egy körzetben a Fidesz jelöltjei „megszorongatták” az ellenzék jelöltjeit, miközben maguk mögé utasították 4-5 párt jelöltjeit is.

Ennyit a számokról, mert úgy gondolom, fontosabb a társadalmi hatásokról szót ejteni. Ismét megmutatkozott az, amit az elmúlt években sokszor tapasztaltunk, „a vidék és a főváros ellentéte.” Ez a kontraszt nyilvánult meg az eredményekben. A választások másnapján sokan kezdtek el lamentálni a különböző fórumokon erről, ami egyáltalán nem új jelenség. (Elég csak a nyolc évvel ezelőtti eredményekre utalnom.) Viszont szerintem nem lehet kategorikusan kijelenteni, hogy „a vidék fideszes”, mert Budapesten is szép számmal támogatták szavazataikkal a kormánypártot, ahogyan vidéken is voltak, akik az ellenzékre szavaztak. A helyzetet meglátásom szerint nem ezzel az ellentétpárral kellene megragadnunk. Nem feltétlenül a propagandát kell okolni – mert az volt, ez nem kétség. De mellette volt még az utóbbi években vidékfejlesztés, családtámogatás, sportberuházás és bizonyos idegen emberek is távol maradtak a magyar településektől. Napjainkban vannak rétegek a magyarságban, amelyek elfogadják a fennálló rendet és az államtól származó – fentebb példálózva említett – juttatásokat. Ők nem fognak változni, mert már évtizedek óta egy módon cselekszenek. (Számukra a mai napig elengedhetetlen az, hogy például vasárnap elmenjenek a templomba, utána pedig vagy isznak egyet a helyi kocsmában, vagy ezt bepótolják délután valamilyen sportrendezvényen.) Azonban a másik oldal támogatói között is találunk ilyen csoportokat, de egyelőre az előbbiek vannak többségben. Ha változást szeretnénk, nem feltétlenül a társadalmi rétegeket kell átformálni – nem egy értelmiségi hang gondolja úgy, hogy egy esetleges kormányváltás előtt ellenzékváltásra lenne inkább szükség.

Zárásként azonban valamit nem hagyhatok szó nélkül. Az elkeseredett hangok mellett nem kevés indulatos, dühös megnyilvánulásnak lehettünk tanúi az elmúlt két hétben, ami szerintem elkeserítő. Sokan, akik eddig ideológiailag elfogadták a másságot, akik senkit sem ítéltek el bőrszíne, szexuális identitása vagy nemi hovatartozása miatt, kritikán aluli stílusban beszéltek a saját honfitársaikról, akik közül nem egy a nevezett emberek családtagja, ismerőse. Ha ez a tábor eddig az elfogadás és a tolerancia pártján állt, akkor igazán érthetetlen számomra, hogy miért illeti hirtelen a magyar társadalom egy jelentős részét sértő szavakkal? Csak hogy személyes gyűjtésemből egy még enyhe példát hozzak, miért kell emberek százezreit „birkának” nevezni? Miért kell a vidéket és a vidéki identitást kis híján a földbe tiporni? Ezeknek a „kritikusoknak” egy jelentős része mintha buborékban élne, a „városok falain belül”, és mintha nem is tudna arról, hogy mi és hogyan történik a falvakban. Ha valóban azt szeretné az emberek egy jelentős része, hogy „legyen Magyarország mindenkié”, akkor ezzel összeférhetetlen az a stílus, amellyel egy másik jelentős rész ellen fordul.

Április 3-án történt, ami történt. A következményeket részleteiben figyelhetjük majd négy éven keresztül. Az elsőnek már tanúi is lehettünk: az Európai Unió jogállamiság-eljárást indított hazánk ellen. (Vajon véletlen egybeesés, hogy ezt április 5-én jelentették be?) Az új kormány összetétele ugyancsak kiderül hamarosan – korántsem biztos, hogy ugyanazok a miniszterek ülnek majd a székekbe, akik egy hónapja még kormánytagok voltak. Kérdés, hogy meddig marad rendkívüli jogrend, amit már „rendesnek” élünk meg? És ezt a sort még folytathatnám, de sokkal fontosabb: számunkra, egyének számára segít ez valamit a nyitottságban, illetve az elfogadásban?

Jelen sorok a cikk szerzőjének meglátásait, nézőpontját tükrözi, melyekért vállalja a felelősséget. A cikk nem a Jurátus szerkesztőségének kollektív állásfoglalása.

Forrás: x


JURÁTUS HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS


A szerzőről Összes bejegyzés megtekintése

Gömbös-Pamper Zsolt

Vélemény, hozzászólás?

Hozzászólás írásához, kérjük jelentkezz be.