Szinte mindenkivel előfordult már, hogy egy stresszesebb helyzetben leblokkolt, hirtelen azt sem tudta, hogy fiú-e vagy lány. Mi történik akkor, ha ez éppen egy vizsgán esik meg velünk? A vizsgastressz lehetséges okairól, azok kezeléséről és a vizsgák sikertelenségét okozó egyéb eshetőségekről beszélgettünk dr. Grád András jogász-pszichológussal, az ELTE ÁJK Jog- és Társadalomelméleti Tanszékének oktatójával.
Mi okozhatja azt, hogy a hallgatók annak ellenére, hogy készültek, nem mennek át egy vizsgán? Milyen pszichológiai tényezői lehetnek ennek?
Eleve az emberiség, és így természetesen a joghallgatók is nagyjából két markánsan szétválasztható részre oszthatóak, úgymint a sikerorientáltak és a kudarckerülők. Azt kell erről tudni, hogy ez egy kétpúpú tevéhez hasonlítható eloszlás. Ahogyan mondani szokás, a normál Gauss-görbe egy általánosan jellemző eloszlás az emberiségre. Van néhány kivétel ez alól, ilyen az introverzió, illetve extraverzió, és többek között ilyen a sikerorientáltság és a kudarckerülés is.
Magyarul a stressz az emberek teljesítményét vagy erősen facilitálja vagy erősen debilizálja. A debilizálás alatt természetesen nem azt értem, hogy az illető értelmi fogyatékos lesz, hanem hogy lerontja a teljesítményét a stressz. Ebből az következik, hogy aki sikerorientált, egy olyan stresszhelyzetben, mint amilyen egy vizsga is, általában jobban teljesít; aki pedig kudarckerülő, az általában rosszabbul. Erre mondják azt, hogy még azt is elfelejtette, amit tudott.
Tehát a sikerorientáltságon vagy kudarckerülésen múlik a vizsgánk eredménye? Vagy az is közre játszhat, hogy milyen képet közvetítünk magunkról a testbeszédünkkel?
Nagyon sok minden ezen múlik. És igen, ugyanígy sok múlik a fellépésen is. Van ennek is egy pszichológiája. Én küzdősportokat űztem, ahol azt szokták mondani, hogy már a másik mozgásáról fel lehet ismerni, hogy mennyire veszélyes ellenfél. A bűnözők az utcán – természetesen tudattalanul – jellemzően az áldozat járása alapján azonosítják be, hogy ki a veszélytelen ellenfél.
Nyilván a hallgatót nem a járása fogja elárulni elsősorban, ez a példa inkább azt érzékelteti, hogy a testbeszéd és egyéb metakommunikációs viselkedésmódok külsődleges szemlélő számára detektálhatóak. Egy vizsgahelyzetben ilyen például az, hogy ki hogyan ad elő. Ha egy vizsgázó úgy kezd bele a feleletébe, hogy eleve erőteljesen makog – ennek ellenére az illető tudhatja nagyon jól az anyagot –, már ezzel is olyan benyomást ébreszthet, hogy ő egy bizonytalan valaki, aki nem tanult.
Fotó: Zareczky Tamara
Míg hogyha magabiztosan áll ki, akkor azt érzi a vizsgáztató rajta, hogy ez az illető készült és tud, hiszen magától értetődő, hogy ez ugyanúgy kihat a vizsgáztatóra. Azt ne felejtsük el, hogy az oktató is ember. Én ezekkel a pszichológiai ismeretekkel rendelkezem, de nem vagyok meggyőződve arról, hogy valamennyi kollégám ugyanígy van ezzel, és le tudja vonni a teljesítményből, vagy éppen hozzá tudja adni a teljesítményhez ezeket a metakommunikatív tényezőket.
Ezzel azt mondja, hogy ön tudatosan figyelmet fordít erre?
Többé-kevésbé igyekszem tudatosan odafigyelni, de ahogyan mondani szoktam: a benzinkutas sem tölt otthon benzint a kredencbe, így egy vizsgán én sem pszichológusként vagyok jelen, hanem alapvetően a jogi egyetem oktatójaként. Máskülönben szóban inkább csak záróvizsgáztatni szoktam, az egyéb vizsgákat írásban kérem. De a „face to face” helyzetekben azért átjönnek ezek a metakommunikációs jelzések.
Általában tudat alatt mikor kezdi el megfigyelni egy ember, jelen esetben a vizsgáztató, a vizsgázó magatartását, testbeszédét?
Ezek elsősorban nem tudatosak, így ez már akkor elkezdődik, amikor belép valaki a szobába. Ismertem egy háziorvost, aki azt mondta – már idősebb ember volt, több évtized praxissal –, hogy ha nem tudja, mi a beteg baja, mire az odaér az ajtótól az íróasztaláig, akkor aznap nem volt jó formában. Tehát mire odaér, addigra nyolcvan százalékos valószínűséggel tudja, hogy mi a panasza.
Kicsit a vizsgáztatás is ilyen, a tapasztalattal számos dolog könnyebben detektálható. Például amikor bíróként tevékenykedtem, nekem gyakorlatilag reggel fél kilenctől délután öt óráig folyamatosan hazudtak. Ezért kifinomodott a hallásom, könnyebben meg tudtam állapítani, hogy az illető hazudik-e vagy sem. Ugyanígy egy vizsgáztató is sok esetben már az illető fellépése alapján legalább sejti, hogy ténylegesen milyen tudással rendelkezik.
Az intuíció tehát nem más, mint a tapasztalatok összegződése.
Tudniillik, a tapasztalat sajnos az, hogy aki kudarckerülő, és a feszült helyzet debilizálja, az általában valóban rosszabbul szokott teljesíteni egy vizsgán. Ennek ellenére megeshet, hogy több van a fejében, és ha nagyon odafigyelek rá, akkor talán valamit ki tudok belőle húzni. Rendszerint meg is szoktam próbálni, de ez legtöbbször sikertelen eredménnyel zárul. A fején belül levő tudásra viszont nem tudok osztályzatot adni, csak arra, ami ki is jön belőle. Így hiába látom, hogy az illető valószínűleg tudja, de ha próbálok segíteni, rákérdezek, és akkor se jut eszébe, mert leblokkol, ezzel sajnos nem tudok mit kezdeni.
És ha ennek éppen az ellenkezője áll fenn a tanár részéről? Ismer olyan oktatót, aki eleve azzal a szándékkal kezd neki a vizsgáztatásnak, hogy x számú hallgatót megbuktasson, és már úgy méregeti a vizsgázót, hogy ennek az indokát keresi?
A saját egyetemi hallgatói éveimből mindenképpen, de nem szeretnék nevet mondani, mivel él még az illető, ha már nem is tanít az egyetemen. Én is már öregebb vagyok, nyilván az én egykori tanáraim már nem tanítanak. Viszont volt olyan – egyébként általam nagyra becsült oktató –, aki, amikor a vizsgázó elkezdett mondani egy felsorolást, már a fülén is számolta, és így mutatta, hogy hány tételt mondott el. Ezzel értelemszerűen frusztrálta a hallgatót. Én is vizsgáztam nála úgy, hogy az volt a benyomásom, hogy mindegy, mit mondok, mert ha a jogszabályt mondom, akkor az a baj, ha nem a jogszabályt, akkor pedig az. Vitathatatlanul van ilyen, de azért azt szeretném hinni, hogy nem ez a jellemző.
Ezzel kapcsolatban talán szóba jöhet a szimpátia kérdése. Befolyásolhat-e egy embert – és így a vizsgáztatót – az, hogy vannak előzetesen rossz tapasztalatai a hasonlóan kinéző emberekkel?
Elvben természetesen befolyásolhat, de azt gondolom, hogy egy oktatónak ezen felül kell tudni emelkedni. Azért az elég nagy baj, ha valaki az előítéletei mentén vizsgáztat, és nem is gondolom, hogy ez jellemző lenne. Elvben nyilván nem zárható ki, egy bolti eladó is viselkedhet gorombábban egy vevővel, mert hasonlít a férjére, akit nem kedvel.
Visszatérve a kiindulóponthoz: vannak a sikerorientáltak és a kudarckerülők. Determinál ez a beállítottság minket, vagy megtanulhatjuk kezelni a stresszhelyzeteket? Ha igen, milyen módszerek léteznek erre?
Természetesen mindenen lehet változtatni, azért ezek nem fátumok.
Az alapszemélyiség nem lecserélhető, de a vizsgastressz bizonyos eszközökkel oldható.
Nyilvánvalóan erre többféle pszichológiai módszer létezik. Ezek közül talán a legegyszerűbb az NLP (neuro-linguistic programming), ez a hatékony kommunikáció tana. Az NLP nagyon sok mindenre használható egyébként a politikától kezdve az ügynökösködésen át a parlagfű-allergiáról történő leszoktatásig – azaz deszenzitivizálásig –, így többek között a stresszoldásra is. Meg lehet tanulni kezelni ezeket a helyzeteket.
Példának okáért az autoriter személy kezelése egy klasszikus módszer arra, hogyha az illető szorong valamilyen élethelyzetben bizonyos személytől, akkor ezt megtanulja úgy kezelni, hogy ez a szorongás oldódjon.
Azt azért mindenképpen szeretném hozzáfűzni, hogy az oktatók alapvetően nem a vizsgázóknak a „megbüntetésére” vagy „elkaszálására” vágynak. Nem gondolom, hogy minden oktató egy született szadista, aki próbálja bebizonyítani a hallgatóról, hogy nem tudja az anyagot.
Természetesen, ahogyan a hallgatók különbözőek, úgy az oktatók is. Van, aki joviálisabb, van, aki szigorúbb.
Én mindig is nagyon joviális vizsgáztató voltam, egészen addig, amíg egyszer egy műegyetemi tanár el nem mesélt nekem egy esetet, ami vele történt.
Ő környezetépítészetet tanított, ami egy nem annyira szigorú tantárgy a Műegyetemen, ahogyan a pszichológia sem nálunk. Ennek okán mindig mindenkit átengedett. Egyszer egy várandós lány ment hozzá vizsgázni, aki nem készült, és azt kérte tőle, hogy engedje át őt, és ő megígéri, hogy még azt is letagadja, hogy vizsgázott nála, nemhogy ezzel a területtel foglalkozzon. Átengedte.
Évek teltek el, és az oktató már rég elfelejtette a történteket. Míg egy napon a felesége – aki ugyancsak építész – megkérte, hogy az egyik terve környezetépítészeti részének a számításait végezze el, amit ő rutinból meg is tett. Eltelt néhány hét, és a felesége felháborodva ment oda hozzá: „Te, aki ezt tanítod, nem szégyelled magad? Visszautasították a beadványt, mert rosszak a számításaid!” Persze az illető abszolút nem értette, ezért bement a hivatalba. És ki ült az íróasztal mögött? Az az egykori hallgató, akit ő kegyelemből átengedett.
Ugyanígy én is, amióta ügyvédkedem, és látom, hogy mennyire ártalmasak a „tárgyi tudás nem homályosítja el szárnyaló elméjüket” típusú ügyvédek és más szakemberek, időnként sajnos még bírók is, ez motivál arra, hogy ne engedjek át mindenkit automatikusan. Habár még így is csak azokat nem szoktam átengedni, akik nagyon feltűnően nem tudnak semmit.
Teszteket szoktam csinálni, amiket én állítok össze. A válaszoknál három vagy négy lehetőségből egy jó, a többi minimum egy iszonyú marhaságot is tartalmaz. Az iszonyú marhaságokat az emberek igen nagy hányada ennek ellenére beírja. Szerintem nem szabad rászabadítani a társadalomra ezeket az embereket.
Ugyanakkor kétségkívül van egy pár vizsgáztató, aki tényleg keményebb – én ezt nem is vonom kétségbe, én is találkoztam ilyennel –, de ahogyan az én tanáraim se egytől egyig kizárólag arra voltak kíváncsiak, hogy mit nem tudok, azt gondolom, hogy a mostaniak sem ilyenek.
Azt pedig nem árt, ha a hallgatók elfogadják, hogy ez valahol a társadalom védelme is. A miénk egy olyan szakma, vagy sokkal inkább hivatás, ahol emberek az életüket a kezünkbe teszik le.
Én zömmel családjogi pereket viszek, ahol sokszor egy embernek az egész további élete azon múlik, hogy milyen döntés születik az ügyében.
A gyerek hozzá kerül-e, ha nem, milyen kapcsolatot tarthat vele, mennyi tartásdíjat kell fizetnie, a vagyonból mennyit kap, benne maradhat-e a lakásban vagy sem? Az egész hátralevő életét meghatározza a döntés. És ezt olyan emberek kezébe adni, akiknek, mint mondtam a „tudás nem homályosítja el szárnyaló fantáziáját”, fogalmazzunk úgy, hogy nagyon veszélyes. Ezért szeretném kérni, hogy a hallgatók kicsit erről az oldalról is nézzék a kérdést.
Ez nem pusztán arról szól, hogy ők éppen milyen jegyet kapnak polgári jogból, vagy bármilyen más tantárgyból, hanem arról, hogy valamikor ki fognak lépni erről az egyetemről. Meglehet, még nagyon sokat fognak tanulni, mire ügyvédek, bírók, ügyészek vagy bármik lesznek, de azt a tudást valamire építeni kell. Ezek az alapok azok, amiket az ember az egyetemen megtanul, amire azután majd építkezni fog.
Ha ez nincs meg, a homokra nem lehet kastélyt építeni…
