Számos egyetemhez hasonlóan az ELTE is hibrid oktatási rendszerben tervezte a félévet. November 11. napjától azonban ismét teljesen át kellett térnünk az online térbe. Bár a tavaszi félévben erre már sor került, és talán váratlanul sem ért minket az intézkedés, sokunknak újra hozzá kellett szoknia a képernyőhöz és a mikrofonhoz.
Néhány egyetem rektora már a 2020/21-es őszi félév megkezdése előtt kihirdette, hogy bele sem kezdenek a személyes jelenléten alapuló tanórák megtartásába, ám az ELTE vezetősége amellett a megoldás mellett döntött, hogy amíg lehetséges, a hallgatók a kiscsoportos foglalkozásokon, szemináriumokon személyesen – a kötelező és szükséges járványügyi intézkedések betartása mellett – vegyenek részt. Az előadásokat az oktatók már jóval a félév kezdete előtt, a nyári szünetben felvették, és a legtöbb fakultatív kurzus is szintén online formában kezdődött.
Első észrevételünk abban állt, hogy sokkal bonyolultabbnak bizonyult összeállítani az órarendünket, hiszen figyelemmel kellett lennünk mind a személyes jelenléti órák, mind a digitálisan zajló kurzusok időpontjára. Az ingázók számára különösen az jelentett nehézséget, hogy online órákat többnyire csak azokra a napokra tudtak felvenni, melyeken személyes megjelenésüket igénylő szeminárium nem volt, hiszen nem értek volna időben haza a képernyő elé. Más esetben ugyanis a tömegközlekedési eszközökön, fülhallgatóval kényszerültek volna követni a tanórák menetét. Néhány oktató erre figyelemmel felajánlotta hallgatói számára, hogy nyugodtan üljenek be adott időben az éppen üres tantermekbe, kérjék ki nevükben azok kulcsait. Így ők onnan követhették az online foglalkozást, nem pedig a villamoson, metrón ülve kellett bekapcsolódniuk.
Az előre felvett előadások vonatkozásában azonban pozitívumként sorolhatjuk fel, hogy azok anyaga bármikor visszanézhető, ami rugalmasabb időbeosztást engedélyezett a hallgatók számára. Sokan így vélekedtek erről: „Majd ha lesz időm hétvégén, meghallgatom az előadásokat. Hogyha nem értek meg elsőre valamit, legalább visszatekerhetem. A hét folyamán így csakis a szemináriumokra, házi feladatokra, zárthelyikre tudok koncentrálni. Egyébként amúgy sem szerettem akkora tömegben ülni, főleg, hogy általában mire odaértem, csak a leghátsó sorokban volt már hely.”
Sokan az online vizsgáztatásban rejlő, még kiaknázatlan előnyöket és lehetőséget várják türelmetlenül – a hallgatók háromnegyede ezért az idei félévben jobban várja a vizsgaidőszakot, mint a korábbiakban!
A félév elején szinte kivétel nélkül minden oktató lelkesen kezdte meg az oktatást azzal a szándékkal, hogy jelenléti formában fog végig tanítani – egyesek első óráikat az ELTE ÁJK épületéhez közel található Károlyi-kertben szervezték meg, ez a megoldás azonban a rosszabb időjárás megérkezésével nem volt tartható. Páran már azonban a félév legelején is otthonukból kezdtek oktatni a bevett Microsoft Teams felületén egészségügyi okokra és elővigyázatosságra hivatkozva. Ennek különösképpen az ingázók örülhettek, azonban volt, akiknek már akkor hiányzott társai közelsége, a régi beszélgetések az egyetem épülete előtt, egyáltalán a társasági élet: „Sajnos nagyon keveset találkozunk az egyetemi szaktársainkkal, barátainkkal, gyakorlatilag már nem is tudjuk, mi van velük! Akkor is csak a tananyag a téma, hogyha esetleg beszélgetésre kerül sor. Távolságtartóbb lett általánosságban szinte minden társunk.”
Személyes találkozásaink, közös programjaink hiányában egyre többen kényszerülünk arra, hogy az időnk nagy részét otthon töltsük, azt is főleg tanulással. Amikor pedig ismerőseinkkel, szintén egyetemista barátainkkal nagy nehezen szóba elegyedünk, mindannyian hajlamosak vagyunk panaszkodni, mivel ugyanazok a dolgok járnak a fejünkben:
„Tankönyvek, online teszt, tanulás, tanulás és tanulás!” Minden más megszűnt az idei félévben, ami eddig hétköznapjaink része volt. Egyesek csak azért várták az oktatás kezdetét, hogy végre – már az sem számít, hogy maszkban – láthassák a többieket.
Azon hallgatók számára, akik éppen szakdolgozatukat vagy évfolyamdolgozatukat írják, a fentieken kívül további nehézséget jelentett a könyvtár hiánya. Egyrészt azért, mert az elérhető szakirodalom kutatásának lehetőségei így bonyolultabbá váltak és szűkültek. Másrészt pedig, akik máshol nem tudnak nyugodt és csendes körülmények között dolgozni, most új tanulósarok keresésére szorultak.
Az első szemináriumi órák elején a szemináriumvezetők szinte kivétel nélkül – gyakran bemutatkozással összekötött – körkérdés formájában voltak kíváncsiak a csoporttagok véleményére, benyomásaira és tapasztalataira a tavaszi félévvel kapcsolatban. Azt kérdezték, akkor milyen volt a teljes online átállás, örülünk-e, hogy újra személyesen találkozhatunk. A legtöbb hallgató számára egyértelmű volt a válasz: alapvetően negatív érzésekkel járt számukra az online oktatás. Kivételt ez alól csupán ismét az ingázók képeztek: ők örültek, és jelenleg is örülnek, hogy nem kell naponta bejárniuk. Sokkal kényelmesebb így számukra. A tanárok túlnyomó többsége ezúttal már az első foglalkozáson – kissé szomorú arckifejezés kíséretében – kijelentette, hogy sajnos már az elején fennállnak arra vonatkozóan kilátások, hogy nem sokáig lehetünk együtt a tantermekben.
Az oktatók oldalát vizsgálva szinte kilencvenöt százalék nem örült sem a hibrid rendszernek, sem az ismételt teljes online átállásnak. Különösen feszélyezi őket, hogy az eddig aktívan dolgozó, azonnali válaszreakciót és verbális visszacsatolást nyújtó hallgatóik helyett csak monogramokat, jobb esetben portréfotókat és lenémított mikrofonokat látnak a képernyőn.
Néhányan az első online formában tartott kurzuson megjegyezték, hogy rendkívül hálásan fogadják, hogyha bárki bekapcsolja kameráját is, mert így ők sem éreznék magukat olyan feszélyezetten és kiszolgáltatottan. Kötelezővé azonban csak nagyon kevesen tették a kamera bekapcsolását.
Tapasztalatainkat összegezve a hibrid oktatásnak, majd a teljes online átállásnak pozitív oldalait elsősorban a messzebbi településekről bejáró hallgatók látták, míg mások nagy mértékben szenvedtek társaik hiányától és attól, hogy az egyetem épületeiben csak maszkos arcokat láthattak maguk körül, néhány esetben fel sem ismerték egymást, vagy emelt hangon kellett lefolytatni az egymás közötti beszélgetéseket. A nehezebb kommunikációt, a barátok hiányát, az enyhe elveszettség érzetét azonban mostanra már szinte mindannyian átvészeltük.
Reméljük, a közeljövőben – már akár maszk nélkül – újra személyesen találkozhatunk mindenkivel az egyetem épületeiben, végre nem csak a tananyagról csevegve, és az oktatók – olykor vicces, de mindenképpen aranyos – technikai bakijain nevetve!
