Immáron második éve küzdünk a Neptun rendszer (három keresztet vessen mindenki, aki kiejti száján e nevet!) rangsorolásos tárgyfelvételével. Az öreg rókák, akárcsak én, akik már sokadik éve koptatják az impozáns „A” épület ódon lépcsőfokait, sokat megélt bölcsek vagyunk már, és találkoztunk a versenyjelentkezéskor lefagyó és órákig vissza nem térő tanulmányi rendszerekkel, a soha véget nem érő töltést jelző szimbólummal. A pontosidő.com-ot is láttuk leállni a túlterheltség miatt, és igen, a 15 óra 58 perckor megnyitott kapuk látványa sem ismeretlen, amik miatt a hivatalos délután 4 órás időpontban már a remény se fért volna be bizonyos kurzusokra. Mi naivan azt hittük évekkel ezelőtt is, hogy mindent átéltünk, amit lehet, de nem. Megkaptuk a rangsorolásos tárgyfelvételt, ami ki tudja, milyen módszerrel, de kedvére szórja ki az azonos rangsorszámot kapott embereket az órákról.
A bevezetés indokaként ugye hallottuk, hogy ez más karokon kiválóan működik. (Elhiszem, hogy ahol három szemináriumot kell felvenni adott félévben, ez tök jól működik.) Nekem – és sok száz hallgatótársamnak is – ezzel szemben az a véleményem, hogy ez a rendszer semmivel sem jobb, mint a versenyjelentkezés, mert átláthatatlan, kiszámíthatatlan, és egyébként is szemétládát csinál mindenkiből, aki a vágás előtt két perccel átrakja valahova egy óráját (pedig lehet, hogy őt is csak sarokba szorították), és ezzel több tucat ember órarendjét is felborítja, akár a dominósort.
Mondhatnánk, hogy milyen szuper, hogy egy hétig lehet ügyeskedni az órák elhelyezésével és nem kell egy adott időpontban a számítógép előtt ülve idegbajosan kattintgatni a frissítés gombot és meredten nézni farkasszemet a Neptunnal, de ez nem igaz. Ugyanúgy ott ülünk délután egytől az íróasztalnál, és ugyanúgy idegesek vagyunk, mert szépen lassan mindenhonnan kitol minket a rendszer,
és már nem a „B” vagy a „C” órarendet alakítjuk ki, hanem az ipszilont.
Hat-nyolc kötelező szeminárium és a mintatantervben szereplő egy-két fakultatív vagy alternatív kurzus esetén nagyon is rossz, ha csak egyetlen egy órát is nem sikerül a tervezett helyre felvenni, és komolyan a hajunk kihullik mire végre lezár a rendszer.
Búcsúzz el az oktatódtól
Vannak órák, amelyeket az oktató személye miatt szeretnénk felvenni, mert a kurzusok egymásra épülnek, és ha az adott kurzus első két félévét egy oktatónál teljesítettem, akkor a harmadikat is szeretném nála befejezni, mert ismerjük egymást, ismerjük az elvárásokat, és mert így sokkal könnyebb lenne mindenkinek. A rangsorolásos tárgyfelvétel miatt ez azonban ritkán sikerül. (Nekem speciel egyszer sem jött össze annál folytatni valamit, akinél elkezdtem, pedig egy-két alkalommal jó lett volna.) Átjelentkezés pedig manapság már nem nagyon van, hiszen a rangsorolásos tárgyfelvétel egyik indoka is az volt, hogy mindenki úgy tudja felvenni az óráit, ahogy akarja. (Ahogy a Neptun akarja?) De ez nem így van! Semmi sem úgy van, ahogy azt elvárták volna.
Túl sok a konspiráció
Gondoljunk csak bele, hogy ha az utolsó percben kell egy órát áttennem valahova, ahol még esetleg helyzetben vagyok, előfordulhat, hogy egy idősávban két (egyébként nem ritka esetben három) tanóra is egy időpontban van, és Hermione Granger legyen a talpán, aki mindháromra képes bejárni egyszerre. Esetleg lehet reménykedni abban, hogy az adott oktatónak van még valamikor pénteken este nyolckor órája, ahova engedi az átjárást, és akkor nincs más óraütközés, de valljuk be, ezzel a régi átjelentkezős problémakör közel sem oldódott meg, sőt.
Megcsúsztál? Akkor beléd rúgok még egyet.
[Megcsúszni = egy tárgyat nem teljesíteni adott félévben, amelyre később épül egy másik tárgy, amire később egy másik tárgy épül, etc. Évveszteséget okoz. Szomorú dolog.]
A rangsorolásos tárgyfelvétel első félévében a rendszer előnyben részesítette azokat a hallgatókat, akik a felvételijük óta eltelt félévek számát tekintve előbb helyezkedtek el, mint az adott kurzusra vonatkozó ajánlott félév, így tehát egy hatodik szemeszterét taposó hallgató könnyen bejutott egy negyedik szemeszterre hirdetett tárgyra. Ez nem volt szép dolog azokkal szemben, akik nem csúsztak meg, de segítséget jelentett a csúszottaknak. Erre hamar rájött mindenki, és a következő félévtől kezdve a rendszer hátrányosabb helyzetbe kezdte hozni az említett kategóriába tartozó hallgatókat, ezért már a féléveik számának megfelelő ajánlott órákra sem férnek be (amelyek egy részére az egymásra épülő kurzusok rendszere miatt sem juthatnának be), és így nem tudnak felvenni például differenciált szakmai kurzusokat. (Szóval nem csak olyanokat nem, amik talán a szakterület miatt érdekelnék is őket, vagy a modul elvégzéséhez volnának fontosak, hanem egyáltalán nem tudnak bekerülni rájuk.)
Ez már egy éve komoly problémát jelent, de ha őszinték akarunk lenni, ez az úgynevezett „diffek” körüli gondhalmaz a versenyjelentkezéskor is fennállt, mikor nem volt elegendő meghirdetett hely az adott kurzusokra, amely elégséges lett volna az évfolyam létszámához viszonyítva.
A csúszókra visszatérve és visszagondolva az előbb említett ügyeskedésre, be kell lássuk azt is, hogy nem lehet máshogy bizonyos kötelezően teljesítendő, de szabadon választható kurzusokra bejutni, ha nem vagyunk szemfülesek és nincs kiépített kapcsolati hálónk. Tuti tipp, hogy valaki, aki helyzetben van, felvesz 8-10 órát is, és a havernak az éj leple alatt, mikor a város alszik, suttyomban átadja, vagy az igazán gyakorlottak már szerintem tudják, hogy időnként fel kell nézegetni a versenyjelentkezés vége előtti hajrában a kurzuslistára és néhány tűzoltásra alkalmas tárgyat össze lehet kukázni. „A szükség nagy úr” jeligére, hiszen ezek esetében ritkán mondható el, hogy a hallgató valóban az adott téma iránt érdeklődne, vagy azon kívül, hogy a kreditért küzd, lenne más motivációja, hogy felvegye a tárgyat, és úgy-ahogy teljesítse.
Konklúzió
A rendszer nem jó. A rendszert igazságosnak szánták, de nem az. A rendszer gonosz. Akinek plusz támogatásra lenne szüksége, hogy hamarabb végezzen, azt elgáncsolja, akinek nincs szüksége plusz támogatásra, azért azzal is szemét, mert nem kiszámítható.
Az eredeti célját biztos, hogy nem érte el, a versenyjelentkezés anomáliái nem múltak el,
és személy szerint (bár kiterjedt ismeretségi köröm van, igen én is „boltolok” néha órákat) senkit nem ismerek, aki elégedett, vagy csak kicsit is elégedettebb lenne vele, mint a korábbi rendszerrel.
Ami talán hasznos lehet, hogy valóban megtanít arra, hogy lehet úgy is boldogulni, hogy mindent az utolsó pillanatra hagyunk, hisz a tárgyakat sem érdemes az egy hét alatt felvenni, csak az utolsó napon. Megtanít arra, hogy ügyeskedni kell, és számítónak lenni, akárcsak a valós életben. Megtanít rá, hogy foggal-körömmel kell vért izzadva küzdeni egy-egy kurzusért, és még a lelkünket is eladhatjuk egy jó időpontban lévő différt. Szóval ez teljesen jó, köszi. Vagy mégsem?
Van megoldás?
A Hallgatói Önkormányzattal folytatott beszélgetéseim során nem sikerült megtalálni a jó megoldást, hiszen ami az egyik vélemény szerint igazságos lenne, az talán a másik szerint megint csak kitüntetne valakiket a tömegből. Talán a tanulmányi átlag alapján történő pontozás lenne a megfelelő, de azt ismét nem láthatja a rendszer, hogy egy-egy teljesítmény mögött mi áll, tehát ez sem lenne maradéktalanul jó megoldás. Másik probléma, hogy eléggé bebetonozott a mostani rendszer, hiszen a rangsorolás sajátos szempontrendszere minden karon, ahol ez van, így működik. Ahhoz, hogy bármit meg lehessen változtatni, meg kellene győzni minden kar vezetését, hogy egyáltalán egyeztetés kezdődhessen róla. Ez évekbe telhet, akár annyi időbe, hogy a teljes hallgatóság lecserélődik, mire elindulhatna csak az egyeztetés, az azonban bizonyos, hogy a probléma valós és a HÖK is folyamatosan napirendjén tartja, az Oktatási Bizottság egyik leginkább vitát gerjesztő kérdése.
Mindenesetre – akár vigasztalásként – be kell látnunk, hogy sokkal jobb, hogy nem a tanszékek előtt kell 400 fővel tolongani, hogy felvehessük az óráinkat, mint ahogyan azt pár évvel ezelőtt még kellett.
kép: Neptunusz isten szobra, USA, http://fineartamerica.com/featured/neptune-statue-gary-nicholls
