Mit teszünk, ha stresszelünk vagy bizonytalanok vagyunk? Ha félünk, vagy egyszerűen „nincs kedvünk” foglalkozni valamilyen frusztráló problémával, vagy éppen egy kellemetlenebbnek ítélt feladat elvégzésével, kötelezettséggel?
A stressz teljesen természetes, és bizonyos mértékig még szükséges része is az emberi életnek. Stressz nélkül az őseink nem élték volna túl a mindennapos veszélyhelyzeteket, és napjainkban is az ehhez hasonló válaszreakcióknak köszönhetően tudunk éberek lenni és gyorsan cselekedni különböző, fenyegető szituációkban. A bukástól való félelem ösztönzően hat, hogy rendesen felkészüljünk a vizsgáinkra, egyéb megmérettetéseinkre. A stresszről tehát nem kizárólagosan negatív értelemben beszélhetünk, azonban van egy hatalmas árnyoldala is, melyre oda kell figyelnünk: könnyen állandósulhat az életünkben, ami meglehetősen káros az egészségünkre. Ez különösképpen igaz az olyan bizonytalan időkben, mint amilyenben most, a koronavírus idején élünk.
Felborult a mindennapi, megszokott életünk, korlátozottabb a szabadságunk. Olyan szituációkkal szembesülünk, amikkel korábban még soha, és ez lelkileg sokszor rendkívül megterhelő. Mindenki másképp igyekszik megbirkózni az ilyen helyzetekkel.
A pszichológiából tudjuk, hogy valamennyi cselekedetünket belső hajlamosító tényezők (prediszpozíciók) és külső erők (szituációs tényezők) befolyásolják. A különböző, tudatosnak mondható stresszoldó technikáinkkal ellentétben pótcselekvéseinket nem tudatosan, hanem jellemzően valamilyen megmagyarázhatatlan belső késztetés hatására végezzük. Az is elképzelhető, hogy az érzésnek, sőt, még a késztetésnek sem vagyunk teljesen tudatában. Ez az egyik mód, ahogy az elménk (pontosabban: tudatalattink) próbál megvédeni minket a stressztől és a negatív érzésektől.
De nézzük: mit is érthetünk a pótcselekvés fogalma alatt?
Pontos definíció nehezen adható. Az értelmező kéziszótár alapján a pótcselekvés „két egyidejűleg ható, egymást gátló késztetés hatására végzett cselekvés”. Ebből az következik, hogy pótcselekvésként jelentkezhet igazából bármi. A legtipikusabbak talán a dohányzás, az ivás, a kényszeres nassolás, a túlzott mértékű sorozat vagy TV nézés, a telefonnyomkodás, a vásárlás, a munkába temetkezés, a körömrágás, és még sok minden más. Ebből a példálózó felsorolásból is kitűnik, hogy a pótcselekvések, s így a velük járó kockázatok is nagyon sokfélék lehetnek. Egyedül az a közös bennük, hogy valamilyen belső konfliktus hívja őket életre, és egyfajta védekező-mechanizmusnak tekinthetők: a feszültség-és stresszoldást segítik elő.
Egyetemi hallgatóként valószínűleg többen szembesülhettünk már azzal a különös jelenséggel, hogy amikor beadandót kell írni, vagy egy ZH-ra tanulni kell, a szobánk hirtelen kibírhatatlanul koszosnak tűnik, így azonnal fel kell porszívóznunk, és ha már belekezdtünk, végülis kitakaríthatjuk az egész lakást is. Természetesen ez csak egyetlen példa a megannyi közül. Esetleg eszünkbe jut egy barát, akivel már rég nem beszéltünk, s így elviselhetetlen vágyat érzünk, hogy felhívjuk, és nyomban kifaggassuk, mi történt vele az elmúlt egy évben. Mindegy, csak ne azzal foglalkozzunk, amivel éppen kellene. A legtöbb esetben valamilyen racionális magyarázattal próbáljuk validálni probléma-kerülésünket: „ez a porszívózás tényleg nem várhatott egy perccel sem tovább!”. A pótcselekvések tehát megszabadítanak bennünket a valódi problémával való szembenézés terhétől. Legalábbis egy nagyon rövid időre.
Mi a gond velük?
Az egyik, hogy hosszútávon nem megoldások, viszont könnyen megszokássá, függőséggé válhatnak az életünkben. Ha ez megtörténik, az jelentősen ronthat az életminőségünkön. Vannak, amelyek a fizikai egészségünkre is rendkívül károsak, és ezért nyilvánvalóbbak, de vannak „alattomosabbak” is, melyekről első ránézésre nem is gondolnánk, hogy valamilyen probléma húzódik meg a hátterükben. Ilyen lehet például a munkamánia. A társadalom megbecsüli a dolgos embereket, és erényként ítéli meg az elhivatott munkamorált. A kívülről érkező megerősítés ilyenkor kifejezetten megnehezíti a felismerést.
Lehetnek olyanok is, amelyek gátolnak a mindennapos feladataink elvégzésében, hiszen ténylegesen azok helyett végezzük őket. Amikor csak egy húsz perces sorozatrészt szeretnénk megnézni pihenésképpen, majd két óra elteltével tudatosul csak bennünk, hogy mennyi időt pazaroltunk is el tulajdonképpen. A ráeszmélést pedig gyakran a bűntudat követi, és máris egy ördögi körben találhatjuk magunkat, amiből még nehezebb a kiút. Vannak olyan tevékenységek is, amelyeket nem „valami helyett”, viszont kényszeresen, feszültségoldásképp végzünk. Ilyen lehet a körömrágás, az ajkak harapdálása, vagy a kéztördelés. Talán még nagyobb gond, hogy az emberek gyakran elfedik azt a mélyebb okot, ami kiváltotta ezeket a kényszercselekvéseket.
Hogyan tudunk megszabadulni tőlük?
Kulcsfontosságú az önreflexió: hogy tisztában legyünk azzal, mit és miért teszünk, melyik az a tevékenység, amit esetleg valami helyett végzünk.
Mindenképpen a probléma gyökerét kell megvizsgálnunk, hiszen ha csupán „erőszakkal” leszoktatjuk magunkat valamely pótcselekvésünkről, könnyen meglehet, hogy valamilyen más, adott esetben még károsabb cselekvéssel próbáljuk majd helyettesíteni azt.
A pszichológiai szaklapok alapján sokat segíthet a meditáció, a naplóvezetés, a rendszeres mozgás, viszont mindenkinek meg kell találnia azt, ami neki használ. Nincsen one-size-fits-all megoldás. Ha súlyos a helyzet, fontos, hogy merjünk segítséget kérni akár barátainktól, akár szakembertől.
Az egészségünk a legfontosabb!
