2017-ben vásároltam meg az első igazi festőkészletemet, akkoriban azt gondoltam, inkább rajzolni szeretek, de egy próbát megér, hátha tetszik majd ez is. Mondanom sem kell, hogy magával ragadott a festés, a színek és az, hogy minden papírlapnak vagy vászonnak különböző fázisai vannak egy kép elkészülte során. Először ott a lehetőség, hogy egy üres vásznon egész világokat lehet megálmodni, később pedig egy újabb réteg festék bármilyen hibát ki tud javítani, aztán megszületik a táj.
A séta a napfényben sorozat első részében – ami az Úti könyvem széljegyzetei címet kapta – öt képet szeretnék bemutatni az olvasóinknak és azt, hogy milyen gondolatok is kapcsolódnak ezekhez a képekhez. Bár minden festménynek külön története van, összességében ezeket a képeket egy utazás ihlette.
Mintha a világ pereme lenne. Egy szikla peremén állok. Mögöttem egy mediterrán, 200 éves villa, szemben csak a tenger és a napsütés, kétoldalt pedig a zöld erdők és a hegyek. Örökké tudnék itt sétálni.
A villára egy öregúr vigyáz, aki felettébb morcos, minden egyes alkalommal, ha találkozunk, de mi minden évben örülünk neki, mert ez is annak jele, hogy ugyan a dolgok változnak, de nekünk mintha megállna az idő mikor eljövünk.
Este 6 óra 57 perckor, a mólón ülve megvártam a Nap utolsó sugarait. Szinte hihetetlen volt, ahogy az is, hogy miért én vagyok az egyetlen, aki ott ült és várta azt a pillanatot, amikor a Nap korongja eltűnik a horizonton.
Furcsa arra gondolni, hogy aki itt él, az minden este láthatja ezt.
Hiába jártam már sokszor a szigeten, mindig maradnak számomra feltérképezetlen helyek. Ilyen a titkos part a hegyek mögött, amiről csak a helyiektől lehet hallani. Állítólag itt szebb a víz mint, bárhol a szigeten. Ez azonban sosem ajánlják senkinek. Egyrészt azért, mert ez az ő titkuk, másrészt egy igazi kalandregényt lehetne írni abból, ahogyan átkelsz a hegyek túloldalára.
A szigetnek van persze egy ilyen arca is. Lent délen, szinte sivatag. Szikkadt föld és sziklák, de mégsem mondanám, hogy kietlen volt. Ha megálltál egy pillanatra és körülnéztél, szitakötők repkedtek mindenhol. Madárcsicsergés és a kabócák ciripelése hallatszott.
Az idő mindig úgy felgyorsul, már csak néhány nap van hátra. De tegnap egy citruskertben jártam. Itt mindig éget a nap, most a narancsfák adnak árnyékot. Friss limonádéval kínálnak.
Imádom beszívni az itteni levegőt, érezni a sós tenger illatát, keveredik az oliva olajos kenyérével.
Bárkinek mesélek erről a helyről, valahogy sosem tudom átadni az öbölt, a vizet és az apró halakat és a kevésbé aprókat. Egyszer hajóztunk is, ahonnan ugráltunk a tengerbe. Akkor kicsit megijesztett a mélység, ahogyan lenézem, és azt láttam, hogy a lefelé, csak egyre kékebb a víz. A végén inkább már csak egy fekete és végtelen.
A festményeket és a hozzájuk tartozó leírást Tárnok Gabriella tagunk készítette.
