Az 1940-es évekbeli Timorban egy képzett tetováló sem volt, mégis minden nőnek a testén volt egy sötét minta. Miért kényszerültek a timori nők átélni a minták okozta fájdalmakat, hogyan menekültek meg a japánoktól és mi segített nekik abban, hogy felépüljenek az átélt borzalmakból? Egy olyan történetről van szó, amelyet csak kevesen ismernek, és annál kevesebben tudják elmesélni.
Timor egy kis sziget a Csendes-óceán partjainál. Indonézia a második világháborúban japán megszállás alá került, ez az időszak rengeteg szenvedést hozott a nép számára. Azon felül, hogy fosztogatták az ottani falvakat, a japánok nőket raboltak el és vittek magukkal szexrabszolgának. Sajnos bárki áldozatul eshetett ezáltal – kamaszokat és gyermekeket is elszakítottak a családjuktól. A vigasznő egyébként egy japán eredetű szó, amely az ottani “ianfu” kifejezésből ered. Nem azonos viszont a prostituálttal, hisz az előbbiek dolga a katonák “vigasztalása és szórakoztatása” volt, ellenérték nélkül. A második világháború után a japánok megpróbálták eltüntetni a bordélyházak nyomait, és elhitetni a világgal, hogy az elfogott lányok hadkórházi ápolónők voltak.
Hogyan tudtak megmenekülni?
A timori nők rájöttek arra,, hogy ha elkezdenek hangsúlyos tetoválást készíteni a végtagjaikra, a helyi hit alapján a japán katonák azt fogják hinni, hogy házasok, vagy legalábbis menyasszonyok. Így nem fogják őket elvinni, megmenekülnek a szexrabszolgaságtól.
Mára a szenvedést átélők többsége elhunyt, de még mindig vannak, akik el tudják mesélni az újabb generációnak azt, hogy mit kellett átélniük. A timori nők megoldása azonban nem járt áldozatok nélkül, hisz a hozzá nem értés miatt a sebek elfertőződtek, és így a tű okozta sérülések gyógyulása lassú volt. Egy helyi asszony elmondása szerint a folyamat végén vér és vér volt mindenütt. Rettenetesen fájt, de sajnos kényszerből kellett cselekedniük .
A timori nők szeretnék tovább vinni a hagyományt, amely annyi életet megmentett, és amely oly meghatározó volt a saját maguk és őseik életére nézve. A fiatalabb generációnak is át akarják adni ezeket a mintákat és a történelem ezen részét, de sajnos erre ők már nem fogékonyak. A mai lányok megismerik a barátjukat, hazaviszik bemutatni, aztán megtartják a templomi esküvőt, de a tetoválás már hiányzik a testükről.
A hagyomány elhagyásának okai részben a modernizáció, valamint a fájdalom, amellyel a ceremónia jár (mivel ott nem hajszálvékony tűt, hanem a hagyományos tűre hasonlító szúró eszközt használnak).
A világra kitekintve
Kínában 2014-ben készítettek egy filmet, amely bemutatja a japánok által leigázott népek szenvedéseit. A Hajnal szeme című kilencvenkét perces alkotásban olyan, kevesek számára ismert tényeket mutatnak meg, amelyek nem merülhetnek feledésbe. Ilyen például az is, hogy az ázsiai országbeli “komforthölgyek” száma körülbelül kétszázezerre volt tehető. 2021 januárjában Korea bejelentette, hogy pénzbeli jóvátételre kötelezi Japánt, amiért a második világháború alatt (többek között) tizenkét koreai nőt is szexrabszolgaként tartottak. A pénzbeli jóvátétel egy jó lépés, de ezek a nők elszenvedett sérelmeikért inkább hivatalos bocsánatkérést szeretnének a pusztításért, és megannyi emberélet kioltásáért, ugyanis a vigasznők 90%-a nem élte túl a háború végét. Mivel nem csak felnőtt nőket hurcoltak el a fiatalok közül, sokan nem bírták a kínzást, amit át kellett élniük. A teljes kiszolgáltatottság miatt. sokan öngyilkosok lettek, többeket pedig a fertőzések vittek el.
Jan Ruff O’Herne holland-ausztrál emberjogi aktivista, aki egyike volt a japánok által elrabolt vigasznőknek, fontos alakjává vált az erőszak elleni aktív fellépésnek. 1944-ben, huszonegy éves korában, hat másik fiatal nővel együtt vitték el őt is. Az első napon fotókat készítettek róluk, amiket nyilvánosan mutogattak, majd megerőszakolták és megkínozták őket több hónapon keresztül. A háború után összeházasodott a brit hadsereg egyik katonájával, és Ausztráliába emigrált. A vele történt borzalmakról egészen hatvankilenc éves koráig hallgatott. Ám 1992-ben három koreai asszony követelt bocsánatkérést Japántól, és ekkor úgy döntött, neki is hallatnia kell a hangját. Kiadta személyes emlékiratait “Ötven év hallgatás” címmel. 2001-ben a holland kormány kitüntette az Oránia-Nassau lovagi fokozattal.
Japán 1993-ban ismerte el hivatalosan, hogy minderre egyáltalán sor került. 1994-ben aztán létrehozta az Ázsiai Nők Alapítványát (Asian Women’s Fund). Sort kerítettek ezután hivatalos bocsánatkérő levelek elküldésére is, így hatvanegy koreai, tizenhárom tajvani, kétszáztizenegy fülöp-szigeteki és hetvenkilenc holland vigasznőnek kézbesítették a megkésett bocsánatkérést.
