Az idei év egyik legfontosabb politikai kérdése – már a koronavírus járványt megelőzően is – az Egyesült Államok novemberi elnökválasztása volt. Egy rendkívüli évben, egy meglehetősen különleges választás zajlott le a tengerentúlon, mely a demokrata Joe Biden győzelmét hozta. A következőkben a választást fogom elemző szemmel körbejárni, de előre bocsátom, hogy néhány helyen az objektív tényeken túl a szubjektív véleményemet is megosztom.
Hadd kezdjem egy rövid visszatekintéssel a négy évvel ezelőtti, 2016-os választásokra, ugyanis néhány párhuzam fedezhető fel a két szavazás között. Kezdve a jelöltekkel: akkor a leköszönő elnök, Barack Obama potenciális utódaként Hillary Clinton és a „politikai arénában” akkor még új figurának számító Donald Trump szálltak versenybe az elnöki székért. Sokan akkor úgy gondolták, hogy egyik jelölt sem alkalmas igazán erre a pozícióra – és ugyanez volt sokak véleménye idén is. Nevezetesen, egy ekkora országban, mint az Egyesült Államok hogyan lehet, hogy pont ezt a két személyt állítja ki a két nagypárt? A kampányidőszak alatt a botrányok sem maradtak el, ha visszaemlékszünk: Trumpot a különböző nőügyeivel, míg Clintont a külpolitikai tevékenységével piszkálta állandóan a sajtó és ellenfelei is.
A mainstream média akkor előzetesen elkönyvelte Clinton győzelmét, hiába nem tudtak biztosat mondani a legrutinosabb fogadóirodák sem a választásokat megelőzően. Aztán eljött 2016. november 8-a, és Trump nem kis fölénnyel megnyerte a választásokat. (Sőt, a demokraták által indítványozott újraszámlálás nyomán még nagyobb lett az előnye.) Erre visszagondolva: történt idén meglepetés? – Olyan szempontból nem, hogy a média beharangozásának megfelelően Joe Biden nyert, ugyanakkor más nézőpontból igen, mert nem volt olyan könnyű a győzelem, mint arra sokan számítottak.
Ezután hadd járjam körbe kicsit Trump elnöki ciklusát és idei esélyeit. Aki nem is tudta 2016 előtt, hogy ő kicsoda, annak az elmúlt négy év alatt sok okot adott rá az Egyesült Államok 45. elnöke, hogy megismerje. Ezek az okok viszont meglátásom szerint –mely elképzelhető, hogy sokak véleményével ellentétes – vegyes hatásúak. Voltak negatív értelmű, akár érthetetlennek tűnő megmozdulásai, hogy a három talán legemlékezetesebbet említsem: kilépett egy sor klímaegyezményből (pl. a Párizsi Egyezményből), elismerte Jeruzsálemet Izrael fővárosának, és – a demokraták „örök kedvenceként” – nem tudta minden kétséget kizáróan rendezni a viszonyát Oroszországgal. Azonban számtalan pozitív rendelkezése is volt a négy év során, viszont ezek inkább hazájában fejtették ki hatásukat: többek között hatalmas mértékben csökkent a munkanélküliség, és újra felélénkült a hazai gazdaság.
Aztán elérkezett 2020 a maga minden felfordulásával. A vírushelyzet következtében újra drasztikusan megnőtt a munkanélküliek száma (Amerikában rosszabb is volt a helyzet, mint általában az európai országokban), az államadósság pedig a válság következtében a teljes amerikai GDP több mint másfélszeresére (!) rúgott. Majd olyan események borzolták tovább a kedélyeket, mint a Floyd ügy, és az annak kapcsán kirobbanó – különben egyáltalán nem az egész USA-ban üdvözölt! – Black Lives Matter mozgalom. Egy hónappal a választás előtt pedig maga Trump is megfertőződött a COVID-19 vírussal, ami miatt az elnökjelölti vita második fordulóját is törölni kellett.
Mindezek ellenére Trump bizakodó lehetett november 3-a előtt, mert egyszer már sikerült neki „ellenszélben” nyernie. Sőt,
több társadalmi rétegben fogalmazódott meg az igény a republikánus kormányzat által képviselt „normális életre”, mely mentes a tüntetésektől és a különböző ideológiai elnyomásoktól.
A demokraták által pártfogolt káosz helyett sokan szerették volna a republikánusok által ígért rendet és nyugalmat.
Áttérve a másik oldalra, az idei választásokhoz közeledve a demokraták mintha önmaguknak mondtak volna ellent elnökjelöltjükkel. Mindig is a progresszív és liberális gondolatok hívei voltak, ami miatt többek között szemére vetették Trumpnak az életkorát is, ennek ellenére nekik is sikerült egy idős korú (fehér) úriembert kiállítaniuk. Az elnökhelyettesi jelöltnél aztán „orvosolták a botlásukat”, és az indiai anyától és jamaicai apától született Kamala Harris szenátorasszonyt jelölték. Ráadásul abból a szempontból sem „hazudtolták meg magukat”, hogy Hillary Clinton után ismét olyan személy volt az elnökjelöltjük, aki valamilyen alapbetegséggel küzd. Ugyan Clintonnál a mai napig nem sikerült biztosan megfejteni, hogy ez milyen betegséget jelentett, de emlékezetesek azok a kampányrendezvények, amikor különböző rángásokkal küzdött vagy épp a nevetésével próbálta ezt palástolni, de megesett, hogy személyi testőre adott neki valamilyen gyógyszert a pulpituson. Biden minden valószínűség szerint mentális zavarokkal küzd, sokak szerint a korából fakadóan szenilis, mások szerint ez egy régebb óta fennálló problémája.
Ugyanakkor Trumphoz hasonlóan Biden is szolgáltatott elég alapot az ellene irányuló támadásoknak. Míg az idei kampányidőszakban Trumpot leginkább pénzügyeiről és adóbevallásairól faggatták, addig Bidennek is előkerült néhány korrupciós ügy a múltjából, például családja befolyása az elmúlt években az ukrán belügyekbe. Igazából Trumpot lehetett szeretni vagy nem szeretni, de véleményem szerint azt azért nem lehet kétségbe vonni, hogy – azon túl, hogy voltak építő és hasznos politikai lépései – egy olyan karizmatikus személy, akinek van saját stílusa, karakán fellépése és (nem utolsó sorban) egy konkrét célja, amiért küzdött. Ezzel szemben Biden személye semmilyen újdonságot vagy jellegzetességet nem jelentett. Ezek alapján: történt idén meglepetés? – Határozottan igen, mert egy szenilis, jellemtelen és súlytalan politikust választott meg elnökének az USA. (Csak zárójelben jegyzem meg, de számomra ez egy kísérteties párhuzamra enged következtetni a magyar közélet egyik gyakran emlegetett területével.)
2020-ban sok minden történt a választásokig Amerikában. A két tábor mindenből próbált előnyt kovácsolni magának – például még a néhai legfelsőbb bíró, Ruth Bader Ginsburg halálából is. A demokraták állandóan sugallt álláspontja az volt, hogy „november 3-án nincs is választás”; nem lehet kérdés, hogy Bidenre kell szavazni, aki pedig mégis hezitálna a két jelölt között, az nem komplett.
A nagy nézettséggel futó esti showműsorok (Late Night Show) műsorvezetői is állandóan azt a szemléletet képviselték, hogy minden „normális” állampolgár a demokratákra fog szavazni.
Ehhez társult ezekben a műsorokban egy sokszor már ízléstelen lejárató kampány Trump és családtagjai ellen, ami nem egyszer a becsmérlés szintjét is megütötte. (De hát Amerika a szólásszabadság hazája…)
Emellett a – demokraták által szintén támogatott – tüntetések is a Trump-adminisztráció ellen hergelték a lakosságot, nem egyszer túllépve a békés gyülekezés kereteit. Jelentős számú ember gondolta úgy szerte az országban, hogy nekik erre nincs szükségük, mintegy azt kifejezve (Bogár László szavaival élve): „Ha nem lesz közrend, majd mi csinálunk magánrendet.” Így fordultunk rá a kampány hajrájára. Az elnökjelölti viták során Biden igazából Trumpot támadta – miközben a vitákon inkább tűnt határozatlannak és próbált a nézők érzelmeire hatni. Ezzel szemben Trump a vitákon bár sokszor közbevágott a szabályokat nem tisztelve, mégis koherens és összeszedett válaszai által határozottabbnak tűnt.
Végül eljött november 3-a, ami nem a szokásos értelemben vett Election Dayt hozta. Ugyanis a szavazás már napokkal (hetekkel) előbb elkezdődött a levélszavazatok rendszere miatt. Ezt is a demokrata oldal propagálta inkább, melyben számos híres személy, zenészektől kezdve színészeken át a sportolókig a segítségükre volt. Nemcsak a vírushelyzetnek köszönhető az, hogy rekordszámú levélszavazat érkezett, hanem az efféle alternatív voksolásnak keltett reklámnak is. Ennek egyik hatása volt, hogy a korábbi választásokkal ellentétben napokat kellett még várni az eredményre. (2016-ban a választás másnapjára volt eredmény, most ez négy nappal később következett be.)
Ahogy azt várni lehetett, a négy évvel ezelőttihez képest is szorosabb eredmény született. Korábbiakhoz hasonlóan a két partvidék kékbe borult (demokrata győzelmek), míg az ország belső területe pirosba (republikánus fölény). A „csatatér-államokért” folytatott harc élezte ki igazán a versenyt.
Trump a vártnál simábban győzött Ohioban, és megnyerte Floridát, ami sokak szerint a győzelme kulcsa lehetett volna.
Wisconsinban azonban hiába nyert a megyék többségében a Republikánus Párt, mégis a demokraták hozták el az államot. Georgiában is sokáig Trump állt nyerésre, de Bidené lett a déli (!) állam. Végül a zárókövet Pennsylvania jelentette: ideológiailag is fontos volt, hogy ott ki nyer – főleg, hogy 20 elektori szavazat járt érte. Trump itt is sokáig vezetett, de végül tényleg csak egy „hajszállal” győztek a demokraták, ez pedig megpecsételte Trump vereségét. Biden lett az Egyesült Államok 46. elnöke; újra feltéve a kérdést: történt idén meglepetés? – Nem, mert a média, a közvéleménykutatások és a tömegek mozgósítása elérte a célját, és ez pont elég volt a győzelemhez.
Az igazi kérdések azonban csak most következnek. A republikánusok már most jelezték, hogy több, szoros eredményt hozó államban újraszámlálást kérnek, ami annak fényében, hogy (magyar idő szerint) szerda délelőtt nekik állt a végső győzelem zászlója, nem alaptalan. Ettől függetlenül a tapasztalatok alapján az újraszámlálás nem szokott változásokat hozni. Továbbá jó kérdés, hogy a Biden-adminisztráció hogyan fog bírni a Supreme Courttal, amely jelenleg erős konzervatív többséggel bír. Miután 2018-ban Brett Kavanaugh-val meglett a republikánusok által hosszú ideje áhított előny, idén ősszel Amy Barrett lett a testület új tagja, ezzel 6-3-ra módosítva a konzervatívabb eszméket valló bírók arányát. Emellett a demokrata győzelemmel nagy a valószínűség rá, hogy a társadalmi beszédtér egyik szegmense bezárul Amerikában, amelynek – ha így lesz – sok választópolgár nem fog örülni.
Szintén kíváncsian várhatjuk, hogy az elmúlt félévben polgárháború-közeli állapotba sodródó országban – melynek ideológiai hátterében a birodalom és a nemzetállam feszültsége áll – vajon újra béke lesz-e? A demokraták egyik célja volt újra egyesíteni a társadalmat, de kérdés, hogy mindenki így akarja-e? Számunkra fontos lehet az is, hogy Biden beváltja-e azon ígéreteit, amelyekkel Közép-Európát, elsősorban Lengyelországot és Magyarországot fenyegette korábban? (E sorok írója személy szerint bízik benne, hogy inkább nem, mert ellenkező esetben kimondottan rossz helyzetbe kerülne hazánk – nem csak gazdaságilag.) Végül nem megalapozatlanok azok a teóriák sem, melyek szerint lehetséges, hogy Biden nem is fogja kitölteni hivatali idejét, hanem egy-két év elteltével valamilyen oknál fogva lemond posztjáról, hogy ezáltal alelnöke, Harris ülhessen abba székbe, amelyet Hillary Clintonnal nem tudtak a demokraták elérni…
Az Egyesült Államok komoly átalakuláson megy keresztül a huszonegyedik században. Már nem az a Birodalom, amely hatvan vagy harminc évvel ezelőtt volt. Amilyen irányba a világ jelenleg halad, könnyen lehet, hogy nemsokára egy volt Birodalom bukásának lehetünk tanúi. A jövőt nem mondhatjuk meg, de visszatekinthetünk az elmúlt hetek és hónapok fordulatos eseményeire. Most egy ideig még sok témát fognak szolgáltatni az amerikai események, de elgondolkodhatunk rajta: ki vagy kik az igazi nyertesek? Tényleg (nem) történt meglepetés?
A szerző egy tanéven keresztül Pennsylvaniában tanult.
