A 101 éve aláírt békeszerződés (vagy békediktátum?) csak egy a múlt század tragikus eseményei közül, számunkra mégis fordulópont. De meghatározhatják a mai, XXI. századi ember életét az 1920-as események? Mi is történt 1920. június 4-én?
Ez utóbbi kérdésre mindenki tudja a választ, aki elmúlt tízéves, hiszen ötödik osztálytól tizenkettedikig (tanrendtől függően akár tizenharmadikig) mindannyian végigültünk nyolc-kilenc iskolai megemlékezést a témában. Azoknak, akik életük ezen szakaszát kómában töltötték, röviden összefoglalva: Magyarország az Osztrák-Magyar Monarchia részeként elveszítette az első világháborút 1918-ban. Már a békeszerződéshez is rögös út vezetett: bal- és jobboldali hatalomátvételek, vörösterror és fehérterror; mindeközben a román hadsereg fokozatosan haladt Budapest felé. A külső és belső feszültségeknek köszönhetően 1920-ban egy kivéreztetett, legyengült Magyarország állt a békebizottság elé, amelynek nem volt alkupozíciója. A szerződés értelmében Felvidéket és Kárpátalját az újonnan létrejövő Csehszlovákiához, Erdélyt Romániához, Délvidéket, Horvátországot és a Muraközt Jugoszláviához, Őrvidéket pedig Ausztriához csatolták. Ezek csak a „legszembetűnőbb” részei a békének, Magyarország emellett nem fegyverkezhetett, és óriási jóvátétel kifizetésére is kötelezték. A békével némileg elégedetlen országba beköszöntött a revíziós hangulat, amely élesen meghatározta az akkori politikát, és hatással van ma is.
De mi az igazság? A kézenfekvő válasz nem maradhat el: nincs igazság. A Trianon előtti helyzet tarthatatlan volt, az ország 46%-a nem magyar anyanyelvű volt, és a világban tombolt a nacionalizmus eszméje. A békeszerződésben nem az az igazságtalan, hogy területeket veszítettünk. Az Osztrák-Magyar Monarchia, s benne Magyarország elveszítette az első világháborút, és lehet, hogy Tisza István az elején még ellenezte azt, de a magyar közvélemény teljes mellszélességgel támogatta. Mert jól meg kellett mutatni Szerbiának, hol van a helye! Nyilván egyébként is elkerülhetetlen lett volna a háború – a németek utolérték a briteket fejlettségben, ez brit részről nem maradhatott szó nélkül –, de így a Monarchiáé lett a kirobbantó szerepe, amely béketárgyaláson nem mutat jól – egy háború kirobbantása után érdemes azt megnyerni… Ha Magyarország csak belesodródott volna a háborúba, valószínűleg korrektebb elbírálásban részesül. De nem, Magyarországnak (és a Monarchiának) büszkének kellett lennie, és támadnia kellett. Visszaütött az ezeréves gőg és arrogancia, amivel a németek és a magyarok a szlávokat kezelték, a lenéző, gyarmatosító szemlélet, a felsőbbrendűségi komplexus. Megbosszulta magát a dualizmus kori magyarosítás, amely éppen csak annyira volt eredményes, hogy meggyűlöljenek minket a nemzetiségek, valós eredményt nem ért el. Az Osztrák–Magyar Monarchia szláv és román lakossága (55%-a a teljes népességnek) azt tette, amihez minden joguk megvolt: saját nemzeti országokat akartak, és 1920-ban meg is kapták. Az már más kérdés, hogy a létrejövő két új szláv államnak is meglett a maga németje és magyarja a csehek és a szerbek személyében, amely végül a két állam bukásához vezetett.
Az igazi igazságtalanság Trianonban az volt, hogy nem egy elv alapján húzták meg a határokat. Csehszlovákiánál gazdasági szempontokat vettek figyelembe, és a Dunát mint hajózható folyót tették meg határnak, dacára annak, hogy a határ túlsó oldalán egymillió magyar élt egy tömbben. A román és jugoszláv határra egészen egyszerűen nincsen magyarázat, olyan indokolatlanul húzták meg őket a puszta közepén. Székelyföldtől eltekintve, ami konkrétan a létrejövő Románia közepén helyezkedik el, itt is érthetetlen, hogy a magyar többségű Szabadka vagy Nagykároly miért került más államhoz. Az osztrák határ volt az egyetlen, ahol az ígért wilsoni elvet használták – vagyis a helyi lakosság számaránya dönti el, melyik országhoz tartozzon –, kár, hogy ez volt az egyetlen régió, ahol ez területeket vitt tőlünk, nem hozott. Ezek miatt a rendetlen határhúzogatások miatt érezhette úgy a magyar lakosság, hogy igazságtalan a béke. És igazuk is volt, tényleg aránytalanul nagy a büntetés például Bulgáriához képest. Ezt valószínűleg így gondolták a nyertes hatalmak is, de megnyugtatták magukat azzal, hogy beletették a békeszerződésbe a kisebbségi jogok tiszteletét. Az eddig elnyomottak pedig vezető szerepbe kerülve nyilván nem fognak visszaélni a pozícióval, amibe kerültek, és biztosan nem fognak hatalmaskodni a kisebbségbe került magyarokkal…
Mindent összevetve, a béke az etnikai kérdést mint olyat megoldatlanul hagyta, de cserébe gazdaságilag is megrogyasztotta Magyarországot.
De vannak-e még hatásai Trianonnak a XXI. században a kontinens vadabbik felén?
Rövid, de tartalmas válasz: igen. A Trianon-trauma még ma is létező dolog, és gyökeret vert még az ifjabb korosztályban is, hiszen ugyebár ki nem „szőröstalpú román” -ozott le valakit élete során? Ki nem hahotázott még azon könnycsordulásig, hogy a szlovákok történelme elfér egy SMS-ben? Még ha nem is gondolunk mélyebben bele, az, hogy a „román” a magyar nyelvben gyakran pejoratív jelzőként jelenik meg, Trianonra vezethető vissza.
Arról, hogy a békeszerződés igazságos volt-e, itthon is különböznek a vélemények. A Nemzeti Összetartozás Napja ironikus módon egy olyan eseményé, amely az egyik legmegosztóbb téma az országban. De hogy ne oszlanának meg a vélemények, ha a kérdésben a jelenlegi politikai jobboldal és baloldal is szögesen ellentétes álláspontot képvisel?
A jobboldal felhasználja Trianont és az általa ütött sebeket, a szélsőjobb az identitását építi rá. „Az magyar, akinek fáj Trianon” – ezzel, és az Ismerős Arcok Nélküled című dalával írható le a hazai jobboldal Trianonhoz való viszonyulása. A jobboldal Trianont a magyar identitástudat központjába helyezi, kizárja és hazaárulónak titulálja a magyarság azon szereplőit, akik másképpen viszonyulnak Trianonhoz.
A baloldal ezzel szemben totális értetlenséggel tekint a problémára, és próbálja leépíteni a jobboldal által felépített – amúgy káros – identitást az emberekben. A helyzetet kezelni sosem próbálta, viszont sikerült teljesen elidegenítenie magától az amúgy is inkább jobbra húzó határontúli magyarokat a 2004-es népszavazással.
Tehát míg a jobboldal szélsőségesebb képviselői kizárnak a nemzetképből, „lekommunistáznak”, ha megkérdőjelezzük a Trianon-kultuszt, addig a baloldal szélsőségesebb képviselői „leszélsőjobbosoznak”, ha azt mondjuk, hogy a békeszerződés igazságtalan. Ki lehet jelenteni, hogy a magyar nép nem tudja kezelni Trianont. Nincsen ebben semmi szégyellnivaló, ugyanis a nyertes népek se tudják kezelni. A békeszerződésben megtalálható kisebbségvédelmi törvények a második világháború utáni békéből ugyan kimaradtak, de azt hinnénk, hogy civilizációnk legújabb vívmányai, nevesül az alapvető emberi jogok, a különböző EU-s alapelvek, legvégső esetben saját alkotmányaik azért hatnak szomszédainkra, de sajnos nem.
A külhoni magyarok lassan száz éve élnek egy finoman szólva nem túl támogató közegben. Az évek során időnként egy tömbként kezelve őket összemosták a nácikkal (a második világháború után ez történt), és kitelepítették őket, vagy korlátozzák a nyelvhasználatukat, akadályozzák az anyanyelvi oktatásukat. A környező országok nulla megértést tanúsítanak a magyarsággal szemben, kiknek számára traumatikus, hogy egy teljesen másmilyen nyelvet kell perfektül beszélni a karrierépítéshez, és a legapróbb, legelemibb gesztusokra sem képesek a magyarokkal szemben. A románok nemzeti ünnepnappá tették június 4-ét, ami finoman szólva érzéketlen, és nem az országok fejlődését jelentő megbékülést hozza el, a szlovákok pedig még mindig nem hajlandóak elítélni a Beneš-dekrétumokat a német, osztrák és magyar politikai nyomás dacára. Az elnyomás intenzitása változó a különböző korszakokat nézve, de a mindenkori vezetők célja egy; létrehozni egy nemzetállamot abban a Közép-Kelet-Európában, ahol minden második faluban más nyelven beszélnek. Ironikus, hogy a környezetünkben (pont Trianon miatt) Magyarország a leginkább igazi nemzetállam, az egyetlen ország, amely erre egy ideje már nem törekszik.
A mai, liberálisabb világban a problémát azok a politikusok okozzák, akik országgyűlési mandátumokért cserébe hangolják népüket a másik ellen.
A magyarok és a szlovákok például alapesetben nem gyűlölik egymást, a románok és a magyarok együtt szenvednek az országot átszövő korrupciótól, kárpátaljai testvéreink pedig együtt rettegnek a ruszinokkal Oroszország expanziós törekvéseitől és az ukránok nacionalizmusától. Közép-Kelet Európa lakosságát összekovácsolja a reménytelen, posztkommunista, westbalkán életérzés… De akkor megérkezik Ján Slota, lelovasbohócozza Szent Istvánt, kócos asszonynak és nyomorultnak nevezi a magyar külügyminisztert, és tankokkal rohanná le Budapestet. Egymás ellen fordítja magyart a szlovákkal, szlovákot a romával, és kezdődhetnek az atrocitások, mint a Marina Hedvig-ügy vagy a temerini fiúk esete, és még sorolhatnánk.
Trianont nem lehet visszacsinálni, és nem is kell. Rengeteg dolog változott 1920 óta a térségben, és egyszerűen csak újabb éles konfliktus születne ebből. Nem szabad megbolygatni a viszonylagos rendet, le kell nyelni a keserű pirulát. Viszont ugyanezen érett viselkedést kell elvárni a szomszédos országoktól is, hiszen az ő érdekük is a megbékélés, amely magában foglalja a fejlődést. Attól nem oldódik meg Románia és Szerbia demográfiai katasztrófája, ha a magyarok elhagyják az országot, az csak ront rajta. A jelenre kell koncentrálni a múlt helyett. Kant szerint a „történelem az élet tanítómestere”, de nem ragadhatunk meg benne, mert azzal a jövőnket játsszuk el.
