A neve sok helyről ismerős lehet. A Polgári Jogi Tanszék meghívott óraadója, többkötetes író, de elsősorban az Oppenheim Ügyvédi Iroda ügyvédje. Ezek a leírások mind illenek Légrádi Gergelyre, aki munkahelyén fogadott egy délutáni beszélgetésre. Rögtön, a beszélgetésünk legelején felajánlotta, hogy tegeződjünk.
Jurátus: Hogyan döntöttél a jog, mint hivatás mellett?
Légrádi Gergely: Részben kizárásos alapon választottam a jogot. Bár nem voltam rossz a reáltantárgyakból, nem jártam faktra ezekből. Emellett nem tűnt úgy, hogy komoly atléta lenne belőlem, és bár a humántárgyakban voltam erősebb, nem éreztem, hogy nekem a bölcsészkar irányába kellene mennem. Nem tudtam magamat mérnöknek vagy orvosnak sem elképzelni. Ebben az időszakban elég sokat foglalkoztam szövegekkel: gimnázium alatt különböző fakultációkon vettem részt, illetve gyerekszínész képzést kaptam a Magyar Rádió Gyermekstúdiójában, számos hangjátékban szerepeltem, szinkronizáltam, és több színházban is lehetőségem volt színpadra lépni. Így adta magát, hogy valami olyasmivel szeretnék foglalkozni, aminek köze van a kommunikációhoz, a negóciáláshoz, a retorikához, mint olyanhoz. Egyszerre felvételiztem a színművészetire és a jogra; színin az utolsó körben estem ki – ma már látom, hogy igazán jó döntést hoztak. A jogra viszont fölvettek, úgyhogy ez a prózai oka annak, hogy miért is az ELTE ÁJK-t végeztem el. Azzal sem dicsekedhetek, hogy a szűk családban lett volna korábban ügyvéd vagy más jogászi pályán munkálkodó ember, akinél láttam volna, hogy a jog mi fán terem. Annyit tudtam a jogról vagy épp kevesebbet, mint bármely más érettségire készülő diák. A szüleim sem tartották rossz elképzelésnek ezt a pályát, támogatták a döntésem.
Miért az ügyvédi pályát választottad az egyetem után?
Ez tűnt a legszabadabbnak, a legnyitottabbnak és bizonyos szempontból a legkreatívabbnak. Ráadásul ebbe volt lehetőségem beleszagolni egyetemistaként. Már negyed-ötödéves koromban dolgoztam különböző irodákban: bele-belekóstoltam a különböző területekbe, mint gyakornok, és izgalmasnak találtam. A kötöttebb szakmák, hogy adott esetben elmenjek közjegyzőnek, vagy a közigazgatásba dolgozni, nem vonzottak. Úgy gondoltam, hogy bíró is csak érettebb fejjel, elegendő mennyiségű tapasztalat megszerzése után lennék. Később egyébként listázott választottbíró lettem, és most már évek óta van lehetőségem a terem egy másik részében ülni, és ezáltal más típusú munkát végezni, amely nem csupán kihívás, de sokat tanít is – hiszen egy más szemszögből és feladatkörrel élhetem át egy ügy fejlődését és végkimenetelét.
Jelenleg is az ügyvédi munka mellett az ÁJK megbízott előadója vagy. Mi indított arra, hogy visszajárj tanítani?
Mikor elvégeztük az egyetemet 1998-ban, az évfolyamtársaimmal megmaradt egy belső kis kör, amelyet Vékás professzor úr és Kisfaludi tanár úr vezetett, és az ő irányításukkal voltak reguláris beszélgetéseink. Akkoriban már napirenden volt a Ptk. újrakodifikálása, számos izgalmas kérdéskörrel e tekintetben, majd később Magyarország európai uniós csatlakozása, az ezzel együtt járó kihívásokkal. Aztán ezekből a beszélgetésekből, és az együtt-gondolkodásokból valahogy szinte szervesen kinőve ott állt előttünk a megtisztelő felkérés, hogy mi lenne, hogy ha mi is tartanánk órákat. 2002-t írtunk ekkor. Persze igen szofisztikátlan nem a polgári jog sűrűjébe dobtak be minket, hanem az öröklési jogot ajánlották fel nekünk, hiszen az egy igen kompakt, zárt rendszer – az ’59-es Ptk. azon része nem is változott sokat az akkor hatályos állapothoz képest. Szóval egy jól bejárható, átlátható és szerethető rész volt ez, amely nem kis részben Vékás professzor úr zseniális könyvének volt köszönhető. Aztán néhány év tanítás, gyakorlat után már azt vettük észre, hogy szerződési jogot taníthattunk. Nagy megtiszteltetés ám ez, és miután tőlem egyébként sem idegen az ókori görög retorikának néhány helyszíne, legyen az tárgyalóterem, oktatói katedra vagy bizonyos szempontból a színház – ha maradhatok ennél az ókori felosztásnál –, akkor egyrészt élveztem, másrészt sokat tanított, ahogy a mai napig is teszi, hiszen igyekszem nem rutinból bemenni az órákra.
Azt vettem észre, hogy ha jól hatunk egymásra a hallgatókkal, ha rezonál velük az, amit mondok, az az ív, amit be szeretnék járni velük, és ők is komolyan veszik az együtt-gondolkodást, akkor egészen klassz dolgokat tudunk együtt csinálni.
Mi változott az Egyetemen azóta, hogy te is hallgató voltál? Milyen érzés most visszamenni az alma mater-be?
Az igazi változásokat valószínűleg nem látom, nem érzékelem, mert ahhoz benne kell élni, én pedig már nem vagyok az egyetem hallgatója és nem töltök sok időt az egyetemen. Amit igazán látok, azok olyan különbségek, hogy nekünk például még papíralapú indexünk volt, és nem volt kreditrendszer sem, és a maihoz képest talán vonalasabb, ha úgy tetszik, analóg módon lehetett elvégezni az egyetemet. A folyamat mára gyorsul, digitalizálódik; mi még tülekedtünk egy vizsgára való bejelentkezésnél, és ember embernek farkasa volt, hogy az ő neve kerülhessen fel egy tollal írt papírra; ma már ezek nonegzisztens dolgok. Hallgatók mesélik, hogy tantárgyfelvételnél milyen mázlipontokat kapnak, majd azt is elmondják, mit jelent: ugyanis nem értem, viszont érdekel, így rákérdezek. Egyébként én még mindig élvezem a tanítást; erről azt hiszem, a hallgatók is beszámolhatnak. Lehet persze, hogy vonzom azokat a hallgatókat, akiket ez a témakör és az a gyakorlati megközelítés, amit én ajánlok, jobban érdekel, de lassan húsz éve olyan szerencsés vagyok, hogy demotivált hallgatóval nem sokkal találkoztam. Mindig olyan remek hallgatókat kapok, akikkel aztán alig akad gondom. Emellett látom az állandóságot: ugyanabba az épületbe járunk, látom a kollégákat, köztük az én egykori tanáraim jó részét, ami – legalábbis – az én szívemet melengeti. Talán egy kicsit több odafigyelést látok, és két ponton biztos jó irányba mozdult el a Kar. Az egyik az, hogy hallgató- és tantárgyközpontúbb lett az oktatás, tehát azokról szól, akik odajárnak és el akarják végezni ezt az iskolát. A másik, hogy kicsit a való világhoz is közelebb jött az oktatás, az elméleti tudás gyakorlatban is megfelelő használatához, alkalmazásához. Én ezt így látom, hogy aztán igazam van-e vagy sem, az már nem én az én tisztem eldönteni.
Milyen volt az egyetemi élet a te idődben? Milyen volt akkoriban hallgatónak lenni? Voltak esetleg törzshelyeitek?
Óriási élet volt akkoriban, nagy szabadsággal. A ’90-es évekről beszélek: nem mondanám azért vadkapitalizmusnak, de izgalmas dolgok voltak. A Szerb utcában egy szép régi épületben volt az Egyetemi Kávézó és az Egyetemi Színpad. Az épületben helyezkedett el két színpadtér, a belső nagyobb a mienk volt. Ott nagyon klassz dolgokat csináltunk! Sokat jártunk a Nanába vagy például a Véndiákba, ami akkor még nem volt ilyen fancy étterem, mint ma. Megvoltak azok a helyek, ahova az ember nappal ment kávézni, azok, ahova enni tért be, ahogy azok is, ahova estébe hajlóan ment, és persze megvoltak a bulihelyek, az éjjeli mulatozásra – ugyanúgy, mint most. Mondjuk más volt a nevük és a legtöbbje már bezárt vagy átalakították. Ezúton is megerősítem, hogy akkor is tudott a jogászság egészen prímán bulizni, és természetesen italt fogyasztani! Ehhez megvolt a hangulat, sőt, az ego megfelelő csírázása is. Szóval szerintem érdemi különbség a mai napokhoz képest nincs.
Hogyan működött az Egyetemi Színpad? Te is játszottál ott?
Jó sok színházi előadás volt ott, én magam is feltűntem néhányban, sőt rendeztem is színdarabot. Összességében inkább amatőr volt, de néha félprofi előadásoknak is helyet adott. Volt olyan, aki komolyabban vette, más filmeket is forgatott ott. Nagyon komoly élet volt. Ez a hely azonban nem összetévesztendő azzal a híres Egyetemi Színpaddal, amiből később a Szkéné lett a Műegyetemen. Volt ott egy „ződ-színpad” is, ami a valóságban csontfekete volt, csak valamikor még zöld színben pompázott, és ezért rajtamaradt a „ződ” gúnynév. Ez egy kisebb tér volt, ott próbálni lehetett, illetve kisebb lélegzetvételű produkciókat bemutatni. Amikor megrendezésre kerültek az úgynevezett Jogész-napok, akkor nagyon hálás közönségünk volt, és a professzorok is eljöttek. Hogy ne menjünk messzebb, a már említett Vékás és Kisfaludi tanár urak sem átallottak eljönni a kétszázötven borgőzös, alkoholtól magát igen jól érző jogászhallgató közé megnézni, hogy mit művelünk a színpadon. Sőt, voltak esti előadások, egyes darabokat többször is előadtunk, és nem egyszer pénzért árultuk a jegyeket. (Most az adóügyi vonzatát ennek inkább hagyjuk is, bár azt hiszem minden érintett jogágban beállt már az elévülés…) Emellett egy másik történet, ami jól példázza kreativitásunkat és bátorságunkat: megszerveztük a kosárlabdacsapatot, és elindultunk az egyetemi ligában. ELTE-ÁJK (Jogészek) néven játszottunk, és volt néhány csapat, amelyet legyűrtünk, de például a Testnevelési – akkor még – Főiskola harmadik számú csapatától – mert az játszott a mi ligánkban, a legjobbjaik természetesen néhány grádiccsal felettünk voltak – hatalmas veréseket kaptunk.
Mit jelent számodra az írás? Hobbi és szabadidős elfoglaltság vagy ennél több? Kérdezem ezt azért is, mert tavaly jelent meg a Napfénytető című novellásköteted, míg 2018-ban a Nélkülem című regényed.
Ma már az életem elválaszthatatlan része az írás. Nagyságrendileg az egyetem végeztével szegődött mellém a szövegekkel való munka, ahogy a színjátszás és a színpad körüli dolgok alábbhagytak, és elkezdtem dolgozni. Egyre többet foglalkoztam írással, szövegelemzéssel. Azt hiszem, nincs ebben semmi különös vagy különleges. A munkáján, a hétköznapi kommunikációján túl mindenkiben ott van a vágy arra, hogy kifejezze magát, hogy gondolkodjon a világról, az emberi kapcsolatokról és sorolhatnám. Az már más kérdés, hogy valaki ezt elnyomja magában, másnak nincs ideje arra, hogy ezzel foglalkozzon, és megint más szabad utat enged ennek. Ha pedig nem nyomja el, akkor énekel a zuhany alatt, fest, kirándul, és közben gondolkodik, alkot. Valaki elsörözi a barátaival, én megírom. Valójában az írás gondolkodás és figyelem, majd a mondandónak (stilárisan és tartalmilag) megfelelő formában, megszületik. Ma már nem tudok teljes életet élni a szövegek irányába vivő figyelem, gondolkodás és olvasás nélkül. Így ezt ma már aligha nevezhetem hobbinak.
A szépirodalom, mint művészet és a líra kifinomultsága hogyan egyeztethetők össze a joggal, amiről azt gondoljuk, hogy száraz, szabályozott normák rendszere? Hogyan él a kettő egymás mellett?
Nem kell őket összeegyeztetni, ugyanis nem igénylik az összerendeződést. Mi magunk is színesek vagyunk, sokféle szituációba kerülünk. Lehet, hogy valaki racionális elme és rendszerető, de közben egy érzékeny lélek, aki fogékony akár arra, hogy megérezzen finom illatokat vagy meghalljon egy hamis hangot egy dalban. Egyébként a két létállapot egyszerre nem működik: amikor ügyvédként dolgozom, a kollégáimmal beszélek vagy a tárgyalóteremben vagyok, akkor erre fókuszálok, ebben az inerciarendszerben mozgok. Ha pedig írok, akkor nem vagyok ügyvéd. Amikor pedig családapa vagyok, akkor nem vagyok egyik sem. De rögtön cáfolnom is kell, amit elmondtam. Vannak olyan „kalapok”, mint létállapotok – ha maradhatok ennél a szónál –, amelyek az embert folyamatosan elkísérik. Amelyek huszonnégy órában vannak vele, minden örömükkel és felelőségükkel.
Én mindig családapa vagyok, akkor is mikor ügyvédkedem, mert ez a legbelsőbb és legfontosabb létállapotom.
Az írás pedig érdekesen tud működni egy adott nap, hiszen az írásnak – némiképp szimplifikáltan – két része van: az egyik a praktikus, mikor leülsz és írsz és a másik, aminél feltöltődsz, gondolkodsz, inspirációk érnek: ezt nehezen lehet befolyásolni. Ilyen bármikor megtörténhet. Hadd mondjak erre egy példát. Két szemeszterrel ezelőtt történt, egy szemináriumi órán, amit tartottam. Az egyik hallgató kiállt kiselőadást tartani. Ezt megelőzően ez a hallgató csöndes volt, nem szólalt meg az órákon, ami nem feltétlenül baj, mert nem kötelező mindenkinek beszélni, más-más beállítottságúak vagyunk. Én azonban nem tudtam, hogy van még egy oka annak, hogy miért nem szólalt meg annak előtte: beszédkészség- és képességbeli zavarai voltak. Nehezen szólalt meg, gondjai voltak a helyes ragozással, dadogott. Ha tudtam volna, lehet, hogy nem is adok neki kiselőadást, nehogy kellemetlen helyzetbe hozzam. De ez nem derült ki, ő nem ágállt ellene, és egyszer csak ott állt és belekezdett a kiselőadásba. Hallgattam ezt az embert –fogalmam sincs most már, hogy miről beszélt, de az igazat megvallva akkor sem volt fogalmam róla, amikor ott és akkor tanúja voltam annak, hogy mi történik – és csak arra tudtam figyelni, hogyan győzi le önmagát. Ez az ember minden gátlásával együtt letolta ezt az előadást, közben számtalanszor megakadt, újrakezdte, és végigment az úton. Láttam a többieken is, hogy lélegzet visszafojtva figyelnek, senki sem tudott jegyzetelni, csak azt látták, hogy itt egy társuk átlépte a saját árnyékát. Ez aztán annyira megfogott, nem hagyott nyugodni, hogy ebből az élményből lett egy rövidpróza – természetesen nem a konkrét esetről, nem a hallgatóról, sokkal inkább a katarzisról. Talán ebből a példából is látható, hogy olyankor is meg tudnak érinteni emberi szituációk, amikor éppen nem írok. Viszont ez fordítva már nem igaz. Amikor írok, akkor közben eszem ágában sincs ügyvédkedni, nem jut eszembe egy jogeset megoldása, de a következő szeminárium anyaga sem. De vissza az eredeti kérdéshez: a jogi munka és a szépirodalom összeegyeztethetőségéhez. A „másik” válaszom az, hogy igazán jól megfér egymás mellett az ügyvédi munka, a tanítás és az írás. A jogi munkának is az az egyik lényege, hogy bejön egy ügyfél, elmondja a panaszát és meg kell állapítani, melyek a releváns tények, információk. Ez a minősítés és lényeglátás ugyanígy működik az írás során is.
Van kedvenc íród vagy műfajod?
Rengeteg van. Nem mondanék kedvenc írót vagy költőt, mert biztos, hogy megbánnám, valaki számomra fontosat ugyanis biztos kihagynék. Műfajokból mindenevő vagyok. Olvasok verset, novellákat, drámát is. Viszont nincs időm például science-fictiont, krimiket vagy romantikus regényeket olvasni. De nem azért, mert ezekben nem lehetne nagyot és izgalmasat alkotni, hanem egyszerűen bizonyos műfajokat azért nem olvasok, mert annyi minden más megelőzi. Szépirodalomból úgy a kortársakat, mint a klasszikusokat sokat veszem kézbe. Egyrészt, mert nagy élmény, tanítanak, meg aztán kíváncsi is vagyok, arról nem beszélve, ha még el is tudok utazni a szöveggel.
Az elhangzottak alapján családapa vagy, ügyvéd, mindemellett tanítasz és még írsz is. Hogyan tudsz ezek mellett kikapcsolni? Mivel töltöd szívesen a szabadidődet? Van esetleg hobbid?
A rossz hír az, hogy nem csak ennyit csinálok, hanem ennél is többet. De ezek, azt hiszem, szétfeszítenék ennek a beszélgetésnek a kereteit. Bevallom, nehezen találom meg a ritmust és a kikapcsolódás pillanatait, ezért rá kell jönnöm (és ami még nehezebb, meg kell valósítanom), hogy miképpen tudnám mindezt máshogy csinálni. Egyébként a kertben szoktam kikapcsolni, ha egyedül vagyok, szeretek a növények között lenni, gondozni őket. Emellett szeretek sportolni, például futni vagy síelni, ezek is kikapcsolnak. Mindezek mellett szeretek aktívan kikapcsolódni, például sokat járok színházba. Ami lehet, hogy nem mindig jó, mert kellenek a passzív napok is, amikor nincs az ember agya lefoglalva.
Mit tanácsolsz a jelenlegi hallgatóknak? Mire figyeljenek egyetemi éveik alatt?
A bölcsek köve nincs a zsebemben, és egyébként sem szeretek tanácsokat osztogatni. De hogy ne kerüljem meg a válaszadást, részben tanulva a saját hibáimból, én biztos arra törekednék egyetemistaként, hogy megtaláljak egy egyensúlyt az egyetemre és az egyetem mellé járás között. Mert mind a kettőre szükség van. Kell tudni egyetem mellé is járni, élni és barátokat szerezni, mert ez egy szabad és igen kreatív időszaka az ember életének. De mellette fontos felismerni, hogy mennyi az az idő, amit tényleg az egyetemen és a tananyagokkal kell eltölteni – úgy a szorgalmi-, mint a vizsgaidőszakban. Ez valójában egy aránylag szabad periódusa az ember életének, amely során megalapozza azt, hogy mivel szeretne vagy éppen nem szeretne foglalkozni a későbbiekben. Ez egy nagyságrendileg öt évig tartó „nyílt óra”, amely a hallgató rendelkezésére áll, hogy megkeresse, megérezze, hogy például a jog melyik területe áll hozzá a legközelebb. Rajtunk múlik, hogy ezzel mennyire élünk és mennyire vagyunk nyitottak. Emellett én arra inspirálnám a hallgatókat, hogy tegyenek meg minden tőlük telhetőt, hogy kialakuljon valamiféle kötődése legalább egy vagy több témakörhöz, tanszékhez vagy akár oktatóhoz, mert ez igen sokat tud adni a kezdetekhez és az élethez. Miután szoktam interjúztatni végzett jogászokat, a gyakorlatban látom, hogy klassz, ha valakinek egy évfolyam- vagy szakdolgozaton túl is – de minimum ezekben – van érdemi elmélyedése. Fontos érték és tapasztalat, ha valakinek már az egyetemi évek alatt volt kedve és lehetősége elmélyedni, gondolkodni, kitartást felmutatni valamiben.
Mindenki magának végzi el az egyetemet, így magának kell eldöntenie (és végrehajtania), hogy ki akar-e tűnni a tömegből, és ha igen, mivel? Már csak azért is, mert azzal az érzéssel – vagy, ha úgy tetszik, következtetéssel – nehéz elszámolni, ha valaki úgy jön ki az egyetemről, mint diplomás jogász, hogy azt kell mondja magának, hogy „ha most kezdeném, akkor ezt nagyon nem így csinálnám”.
Ezzel szemben valahogy úgy lenne jó érezni, hogy kisebb-nagyobb hibákkal – hiszen amikor az ember még lendületben van, fiatal és bohó, akkor csinál néhány balfékséget –, de azért alapvetően megtettem a dolgomat az egyetemen. Még egyszer: ezek nem tanácsok, inkább csak hevenyészett gondolatok arról, hogy én, több mint húsz évvel az egyetem elvégzése után miképpen gondolkodom erről. Úgyhogy tessék kétellyel és kritikával kezelni!
