A Nemzetközi Jogi Tanszék oktatója, emellett az egyetem Jessup és Telders csapatainak is segíti a felkészülését. A jogon kívül más szakot is elvégzett, az egyetem mellett aktívan foglalkozik tehetséggondozással. Ez a felsorolás mind Sulyok Katalinra illik, akivel a Károlyi-kertben beszélgettünk.
Jurátus: Miért a jogot választotta hivatásának, miért döntött végül a jog mellett?
Sulyok Katalin: Messzebbről indítanám a választ, mert az első választásom a biológus szak volt. Középiskolában biológia-kémia tagozatra jártam, biológiából az OKTV döntőben 6. helyezett voltam, és biológusnak készültem gyerekkorom óta. Az ELTE TTK hallgatója voltam már, amikor másodéven néhány ökológus oktatóval való beszélgetés során megfogalmazódott bennem, hogy a problémák, amik engem igazán érdekelnek, végső soron társadalmi-normatív kérdéseket érintenek. Látjuk, hogy az ökológiai rendszerek milyen sérülékenyek, azonban ezzel az információval a társadalmi alrendszerek nem sokat kezdenek – ezek alapvetően nem természettudományos, hanem jogi kérdések.
Így az ELTE jogi karára is felvételiztem. Nagyon gyorsan világossá vált számomra, hogy alapvetően itt van a helyem, és bár elvégeztem a biológus szakot párhuzamosan a jog mellett, de biológusként sosem dolgoztam.
Nagyra tartom a természettudományokat, és nagyon élveztem a tanulmányaimat a TTK-n is, mégis alapvetően jogászként találtam meg a hivatásomat.
A jog és a biológia hogyan fér meg egymás mellett? Hogyan egyeztethető össze ez a két terület a tudományos munkában vagy éppen a mindennapi életben?
A szűkebb területemen, a környezetjogban a kettő kiválóan összeegyeztethető. Nemzetközi környezetjogból írtam a doktori disszertációmat, a tavaszi félévben induló környezetjogi kötelező tárgy általános részét is én tanítom majd. A nemzetközi, európai uniós és a hazai környezetjogban e két tudományterület nagyon szoros kapcsolatban áll, hiszen a jogintézmények mögötti végső kérdés gyakran az, hogy hogyan tudunk a hiányos, bizonytalan vagy éppen ellentmondó természettudományos bizonyítékok alapján megfelelő jogi szabályozást alkotni, illetve azokat kikényszeríteni. E kérdések megválaszolásához kifejezetten hasznos is a biológusi tudásom.
A doktori kutatásom épp a nemzetközi bíróságok környezeti ítélkezési gyakorlatát vizsgálta abból a szempontból, hogy a bíróságok hogyan kezelik a természettudományos érveket és bizonyítékokat a jogviták során.
A disszertációm könyv formájában e hónapban jelenik meg az Egyesült Királyságban a Cambridge University Press kiadásában.
Magánemberként is nagyon könnyen összeegyeztethető a jog és a biológia. Természetjáró és természetszerető emberként, amikor és ahogyan csak tudom, segítem a természetvédelem munkáját több formában is. Legutóbb egy szigorúan védett, itthon igazi ritkaságnak számító fekete gólya fészkelését jelentettem be a nemzeti park igazgatóság számára, hogy kijelölhető legyen a fészek körüli védőtávolság, mert korábban az adott területről nem volt adat a fészkelésről.
A hazai jogi diploma után LLM-képzést végzett a Harvard Egyetemen. Milyen érzés volt ezen az ikonikus egyetemen tanulni?
Felejthetetlen és sok szempontból meghatározó év volt, amit a Fulbright és a Sólyom László Ösztöndíjak révén a Harvardon tölthettem. Alapvetően azért mentem Amerikába, mert szerettem volna egy olyan LLM-képzést elvégezni, amelyen jogi és természettudományos tárgyakat is lehet egyszerre tanulni. A Harvard erre a világon szinte egyedülállóként lehetőséget biztosít, ezért a jogi tárgyak mellett az MIT-n és a Harvard mérnöki karán tanulhattam klímaváltozásról és huszonegyedik század élelmiszer-termelésének strukturális problémáiról szóló kurzusokat.
Szakmailag és emberileg is inspiráló közeg volt a Harvard Law School, ahol négyszáz jogi tárgy közül kellett kiválasztanom összesen nyolcat a három trimeszterre. Nagyon intenzív az amerikai jogi oktatási stílus az itthon megszokotthoz képest. Hatalmas munkateher volt rajtunk a szorgalmi időszakban: óráról órára több száz oldalnyi ítéletet, szakirodalmat kellett olvasni, és azokat írásos beadandókban feldolgozni hétről hétre. A kari könyvtár 0-24 órában volt nyitva a hét minden napján, és éjszakánként komoly verseny folyt a legjobb helyekért. A tanórákon a hallgatóktól nagyon aktív részvételt vártak el: az előadások és szemináriumok is frontális előadás helyett az oktatói és hallgatói kérdésekre épültek, mivel az órákon az oktató felvetései kapcsán a feladott kötelező olvasmányokat vitattuk meg.
Számomra inspiráló volt egy olyan közösség tagja lenni, ahol több száz ember – közel 500 hallgató jár egy évfolyamra, és három éves a Law School képzése – azon verseng, hogy a kurzusokon felül ki tud minél több Law Reviewszerkesztőbizottságban dolgozni, vagy minél több diákszervezet (Student Society) munkájában részt venni. Én magam a Harvard Environmental Law Review szerkesztőségi tagja és a Harvard Environmental Law Society kommunikációs igazgatója voltam.
Az LLM évem alatt rengeteget tanultam nemcsak a szűkebb területemről, hanem a sok különféle jogrendszerből érkező hallgatótársam révén rálátásom lett a más jogrendszereket is foglalkoztató kérdésekre, az általuk adott megoldásokra, ami segít a hazai jogi kérdéseket is egy tágabb kontextusba helyezni és értékelni. Ezért is buzdítok mindenkit arra, hogy érdemes éveket dolgozni azért, hogy az ember elvégezhessen egy egyéves LL.M. képzést valamelyik komoly külföldi egyetemen.
Évek óta segíti a nemzetközi jogi perbeszédversenyeken induló Jessup- és Telders-csapatok felkészülését férje, Kajtár Gábor tanár úr mellett. Miben más ez a fajta oktatói munka, mint a „hétköznapi” tanítás? Mi motiválja ebben a mai napig?
A motivációm részben személyes, mert én magam is voltam Jessup-csapattag ötödéves hallgatóként. Úgy éreztem akkor, hogy az alatt az egy év alatt sokkal többet tanultam a jogról, arról, hogy hogyan működik, hogyan kell alkalmazni, mint az azt megelőző évek során.
A lelkesedésem tehát egyrészt abból fakad, hogy szeretném minél több hallgatónak megadni azt az élményt, hogy a jog akkor kezd igazán érdekessé válni, amikor nekünk kell megtalálni a kérdésekre a választ, és nem egy valaki által már leírt választ kell megtanulni. A jog művelése valójában kutatómunka, és nagyon sok kreativitást igényel, ennek megtapasztalására a perbeszédversenyek kiváló alkalmat adnak.
Az is nagyon motiváló, hogy tehetséges hallgatókkal dolgozhatunk együtt, akikkel a világ legjobb egyetemeit is le tudjuk győzni. Életem egyik meghatározó élménye, hogy a Kajtár tanár úrral közösen felkészített csapataink világbajnokok lettek a Jessupon és Európa-bajnokok a Telders versenyen 2019-ben. Bár azóta a társfelkészítői feladatokat nem tudom vállalni, de minden évben az új csapatok tagjainak legal writingot, azaz egy speciális jogászi írásmódot, jogi kutatást és jogi érvelést tanítok, hogy aztán egy-egy versenyen ők is öregbíthessék az Egyetem és az ország hírnevét.
A Jessup egy kompetitív verseny, én pedig nagyon szeretek versenyezni és természetesen nyerni is, így nyilván ez is motivál még. Kimondottan sok energiát és időt kíván meg egy ilyen felkészülés mind oktatói, mind hallgatói oldalról. A Jessup és a Telders ezért kicsiben modellezi az ügyvédi munkát, amennyiben igen rövid határidő mellett komoly intellektuális erőfeszítést igényel a jogeset megoldása, így az egész készülés egy felfokozott szellemi és pszichikai állapotban zajlik. Oktatóként kimondottan inspiráló olyan hallgatókkal együtt dolgozni, akik nem sajnálnak akár heti nyolcvan órát is belefektetni a felkészülésbe.
Mondhatnánk, hogy a felkészítés egy „oktatói jutalomjáték”, mert a szemináriumokon ennyire intenzív tanulási folyamat nem tud zajlani sajnos a mostani HKR keretei között. A hallgatók bár óráról órára elolvasnak egy-egy tankönyvi fejezetet, de korántsem kell annyi önálló, alkotó munkát végezniük egy kurzus teljesítéséhez, mint amit egy perbeszédversenyre való felkészülés megkíván. És ahogy az élet más területein, úgy a tanulásban is a kivett eredmény és az új összefüggések megtalálásának „élménye” egyenesen aránylik a befektetett munkával. Igazán izgalmas órát ugyanis akkor lehet tartani mind oktatói, mind hallgatói szempontból nézve, ha az oktató feladata nem az, hogy frontálisan „lediktálja” a már leírt tananyagot, hanem ha aktuális kérdések megoldását kell közösen végiggondolni a hallgatók aktív részvételével, az ő kérdéseik és felvetéseik alapján.
Ön az Aurum Alapítvány Tehetséggondozó Bizottságának tagja, mely bizottság elnöke Kukorelli István professzor úr. Mivel foglalkozik ez az Alapítvány, és mi az Ön szerepe ebben?
A Tanulmányi Bizottság egyik tagja vagyok. Az Alapítvány évente ír ki különféle pályázatokat, az egyik ezek közül egy mentorprogram, ahol a feladatunk az, hogy a jelentkezők szakmai rostáját képezzük, és segítsünk nekik megfelelő mentorokat találni. A felvételi eljárásnak van egy írásbeli és egy szóbeli szakasza, ezek során keressük azt, hogy a jelentkezők milyen tehetségterületen igényelnek mentorálást, szakmai vagy épp emberi segítséget, fejlődési lehetőséget. A mi feladatunk, hogy minél jobb mentor-mentorált kapcsolatokat építsünk.
Régóta foglalkozom tehetséggondozással, és oktatóként pedig a perbeszédversenyek kapcsán is sokat foglalkoztat ez a kérdés, hogy hogyan lehet a legmotiváltabb, legtehetségesebb hallgatókat megtalálni és nekik személyre szabott módon segíteni.
Egy másik szervezetben is tevékenykedik: a Kutató Diákok Alapítványának kuratóriumi titkára. Honnan ered a kötődése ehhez a közösséghez? Jelenleg milyen szintű a kapcsolata a szervezettel?
Középiskolás koromban kezdtem meg a Kutató Diákok Országos Szövetségében (KutDiák) a munkát, évekig voltam a szervezet elnöke. Ebben az országos diákszervezetben a kutatás iránt elkötelezett többezer középiskolást kapcsoltunk össze kutatókkal, hogy bepillantást nyerhessenek a tudomány világába, mivel a mentorok azt vállalták, hogy bevonják a kutató diákokat a saját mindennapi kutatásaikba. Később a hazai tehetséggondozó szervezeteket tömörítő Magyar Tehetségsegítő Szervezetek Szövetségének az alelnöke voltam éveken át.
Most már a szerepem mindössze szimbolikus, ugyanis a KutDiáknál van egy nagyon bölcs szabály, mely szerint huszonegy évesen „nyugdíjba kell vonulni”, azután már nem lehet vezető szerepkört betölteni. Mindazonáltal egy nagyon fontos és transzformatív időszak volt számomra a KutDiák élén eltöltött évek.
A már említett jogi írás módszertana kapcsán is kérdezem, hogy mi a kedvenc irodalmi műfaja? Van esetleg kedvenc szerzője, irodalmi műve?
Esterházy Péternek A szavak csodálatos életéből című rövid esszéje az egyik kedvencem, amely még egyetemista koromban került először a kezembe, és azóta is meghatározó élmény számomra. Többek között a legal writing órákon is szóba szoktam hozni, amit Esterházy a szavak, illetve szövegek „életéről”, jelentésrétegeiről ír, hiszen mindez vonatkozik a jogi írás módszerére is. Ebben az esszéjében többek között azt írja Esterházy Péter, hogy ha a Kőmives Kelemennéről szóló ballada kontextusában leírjuk azt a mondatot, hogy „nő a fal”, akkor a nyelv sokkal több mindent ír bele ebbe a mondatba, mint azt az író tudatosan szándékozta. Tehát a nyelvnek és a szövegalkotásnak olyan mélyrétegei is vannak, amelyeket egy jól működő szövegnél maga az szerző sem feltétlenül tud annak megírásakor.
A jogászi írásmódhoz viszont ismernünk kell a szövegek rejtett tulajdonságait is, hiszen a legal writing módszerének végső célja épp az, hogy meggyőző, tiszta, logikus, de mégis egyszerűen megérthető érvelést írjunk. Esterházy példája pedig rámutat arra, hogy milyen sokrétű is ez a feladat. A szöveg jogilag pontos mivolta ugyanis csak a jéghegy csúcsa. Ahhoz, hogy egy szöveg az olvasója számára érthető, koherens, meggyőző és világos legyen – illetve egy perbeszédverseny kontextusában a bíró egy adott beadványnak higgyen, és azt rangsorolja előre a többszáz beadvány közül – ahhoz nagyon sok technikát, fogást kell alkalmazni, hogy az olvasó számára csak azt jelenthesse a mondat, amit az írója szándékolt vele, azt az üzenetét viszont minél nagyobb hatásfokkal juttassa el minden olvasójához.
Milyen hangulatot ad a családi életének, hogy több jogvégzett ember is van a szűk családi körében?
Minden bizonnyal hatással van az emberre, ha gyerekkora óta jogászi környezetben nő fel, bár a pontos hatás nehezen mérhető. Tizenkettedik jogász vagyok a tágabb családban, ügyvédek, ügyészek, bírák, sokféle hivatásrendet képviselők voltak, vannak az elmúlt két generációban. Számomra mindennek az első hatása úgy jelentkezett, hogy – legkisebbként a családban – nem akartam jogász lenni. Az én utam a természettudományon keresztül vezetett, ahogy említettem, és alapvetően nem családi behatásra. Egyébként egy jogászokból álló család is teljesen hétköznapi abban az értelemben, hogy a családi összejöveteleken alapvetően nem jogi kérdésekről beszélgetünk.
Köszönjük az interjút dr. Sulyok Katalin Tanárnőnek!
