Joghallgatóként szinte minden egyes alkalommal szembesülünk – vagy szembesítenek minket – a jogról alkotott elméletekkel, melyek találóan egy egyenletben összefoglalhatóak: (nagyfokú társadalmi megbecsültség + luxusvilla + jacht + Ferrari + tengernyi pénz) * egész életen át + (kizárólag magolás + egy hétvége alatt elvégezhető) * 5 év = önfeledt, örök jólét; x= jog. Valóban igaz lehet ez így? Vezet-e egyáltalán eredményre, vagy „becsap a villám”, ahogyan régen matematika órán írtuk azon egyenletek végére, melyek nem adtak megoldást?
Ezen problémakör szemléletes bemutatása és az alapos vizsgálódás érdekében három eltérő nézőpontot érdemes körüljárni, majd összevetni egymással: a laikus, külső szemlélőét, a joghallgatóét és a végzett jogászét. Az utóbbihoz pedig egy nagyvárosban dolgozó törvényszéki tanácselnök asszony, és szintén egy nagyvárosban praktizáló ügyvéd meglátásai kínálnak érdekességeket.
Hogyan vélekedik a jogról egy laikus, külső szemlélő?
Bizonyára mindenki meg tud nevezni legalább egy illetőt a környezetéből, akinek semmilyen rálátása nincs a jogi szakmákra, csupán hallott ezt-azt, innen-onnan, jót és rosszat egyaránt. Így leginkább itt jellemző a jogról kialakult „egyenlet” elképzelése. Érdekes kérdéseket vet fel ugyanakkor az a tény, hogy miként és mikor alakulhatott ki a felvetett nézet? Ki vagy kik indíthatták el, és miért annyira időtálló, szilárd meggyőződés, mely már olykor divatosnak is hallatszik? Kellően összegabalyodott ezeknek a kérdéseknek a gombolyaga, és jobb megoldás hiányában csak elfogadni lehet ezen vélemények létezését, mintsem valaha is megfejteni őket, hiába vannak rá kísérletek. Sőt, lehetséges, hogy nem is kell mélyebben kutatni vagy megérteni, mi húzódhat e közfelfogás hátterében, ugyanis mókás mémek témáját adják, melyek két ZH-ára vagy minimum hét darab vizsgára készülés alatt elszórakoztatják a zsibbadt elmét, erőt adva még egy mondat elolvasására. Továbbá az ELTE ÁJK mémgyárnak és további mémoldalaknak is meg kell valamiből élnie, és a bájos külvilági képzelgések remek forrásoknak bizonyulnak.
Miként látjuk a jogot joghallgatóként?
Röviden és tömören: összetetten és eltérően, de valójában sehogysem. Leginkább ez akkor nyilvánul meg, amikor kis gólyaként végigkérdeznek minket oktatók, felsőbb évesek, mentorok és bárki, aki erre a kérdésre kiváncsi, hogy: „Miért pont a jog?” Egyértelműen érezhető, hogy a jog magán és magában hordozza az igényességet és a valamilyen fajta finomságot, melyek elszántsággal és alázattal társulnak. Továbbá az egyetem útvesztőit járva elképzelhetetlennek tűnik, hogy bárki is önszántából, előzetes tájékozódás nélkül rászánná magát egy eddig teljesen ismeretlen terület felfedezésére, amellyel sem általános iskolában, sem gimnáziumban nem találkozott. Talán emiatt is várjuk az azokhoz hasonló válaszokat, mint például: „igen a családomban van jogász”, „a testvérem is ide jár / ide járt”, „ismerősöm tanácsolta”, vagy további, ezekkel azonos feleleteket.
Keressük a magyarázatot erre a döntésre másokban, hogy esetleg magunkban is megtaláljuk a választásunk okát. Itt nyer értelmet az a kijelentés, hogy mi, joghallgatók sehogy sem látjuk a jogot. Ám még nem is láthatjuk, mert a számtalan felröppenő gondolat és eddig hallottak, tapasztaltak alapján csupán az az egy állítás helyes, amely szerint a jog annyira színes és széleskörű, hogy végzésével és a képzés elvégzésével „tűzoltók lehetünk s katonák, vagy akár vadakat terelő juhászok”. József Attila versével ellentétben viszont nem szabad elaludnunk „kis Balázs” módjára, hanem helyette bontogatnunk kell szárnyainkat, hogy végül ráleljünk majd arra a repülési technikára és magasságra, ahol szárnyalhatunk.
Az egyetemi általános felfogással kissé szembehelyezkedve, itt az ELTE ÁJK-n senki sem pályatévesztő, sokkal inkább pályakereső, aki annyira sokszínű, széles érdeklődési körű és fogékony, hogy nem képes lemondani a jogban rejlő összetettség egyik eleméről a másik javára. Ezen utóbbi szempont megvalósulására is alkalmas a jog, mert nem is kell semminek egy alkalommal sem búcsút inteni.
Összefoglalva pedig az eddigi gondolatokat, mi, joghallgatók az érdeklődési körünk megélését és átélését, továbbá annak kiteljesedését észleljük a jog tudománya alatt.
A végzett jogász jogról alkotott elképzelése
Ezen kérdéskör tanulmányozásához – ahogy a korábbiakban is említésre került – egy nagyvárosban dolgozó, polgári ügyszakban eljáró törvényszéki tanácselnök asszonyt, és egy szintén nagyvárosban praktizáló, polgári ügyekre szakosodott ügyvédet kérdeztem meg. Az interjúalanyaimnak ugyanazon kérdésekre kellett reflektálniuk, melyek az alábbiak voltak:
- Mit gondol a jogászi szakmák általános megítéléséről?
- Hogyan vélekedik saját hivatása társadalmi megítéléséről?
- Mennyire tartja hasznosnak saját hivatása társadalmi megítélését?
- Ön szerint a pénzügyi háttér hogyan járul hozzá az adott szakma társadalmi megítéléséhez?
- Milyen motiváló erővel bírt a társadalmi megítélés a hivatása megválasztása során?
A bírónő meglátásai
A bírónővel folytatott interjúban megismerhetővé válik egy igen sajátos nézőpont, hiszen a bírák jogállása egyedi, és ez a mindennapokra is kihatással van. A bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló 2011. évi CLXII. törvény 1. § (1)-(2) bekezdései, valamint a törvényben megemlített szigorú kötelezettségek és összeférhetetlenségi szabályok gátat szabnak a szabadabb megnyilvánulásnak mind közéleti, mind hétköznapi téren. Mindez pedig az interjúban is halványan észlelhető. Az óvatos és a finom tapogatózás mögött viszont mégis kirajzolódik a lényegi tartalom.
A társadalmi megbecsültség vizsgálatához elengedhetetlen volt a fogalommagyarázat a bírónő szemszögéből. A bírónő elmondásából kiderül, hogy számára a társadalmi megbecsültség egy erkölcsi elismertség, egy kiérdemelt tisztelet, amelyet egy személy vagy csoport közösségen belül elért képességeivel, eredményeivel vagy magatartásával ért el, egyfajta helyzetből fakadó tekintély. Másfelől a jóhírnévben, a kedvező értékelésben ragadható meg ezen fogalom.
A bírónő által elhangzottakból észlelhető emellett, hogy a jogászi szakma általános társadalmi megítélését egy felsőnézeti látószögből elindulva, majd kisebb jogtörténeti kapcsolódással fejti ki. Az ún. klasszikus jogászi hivatások (melyek közé lehet sorolni a bírót, az ügyvédet, az ügyészt és közjegyzőt) rendelkeztek elismeréssel eleinte, ám mára a számos társadalmi, gazdasági és informatikai változásnak köszönhetően bővült az elismeréssel rendelkezők köre. A példa okán ilyen a gazdasági társaságok melletti jogászi jelenlét, vagy az informatikában jártas jogászi segítség. Ha az általános megítélést egy szóban kellene megragadni, akkor a sokrétű kifejezés jellemezné. Egyfelől a jogászi hivatás gyakorlója mérhető össze a nem jogászi hivatást végzővel, másfelől pedig a jogász a másik jogásszal, tehát találóan fogalmazva: egy házon kívüli és egy házon belüli viszonyrendszer is felállítható, amelyek önmagukon belül is szerteágazhatnak. Ebben a sokszínűségben egységet és rendet a megértés, és az ebből fakadó megértettség teremt. Fontos, és egyben a jó jogász egyik ismertetőjegye, hogy a jogban nem jártas (vagy kevésbé jártas) személy számára érthetőbbé, elképzelhetővé tegye a felmerült absztrakt normát, hiszen a jogot nem tanult egyén számára ez a világ az esetek többségében misztikum, hétköznapi képzelettel nem megalkotható. Emellett a jogászoknak egymás között is fenn kell tartaniuk a kölcsönös megértést és megértettséget, mert egy jogi probléma együttműködésre felhívó szakaszánál másképpen megakadna a megoldás felé vezető út, sőt rosszabb esetben megállna, s mindkettő következmény a jogi segítségre szoruló peres felekre nézve lenne hátrányos.
Mindezekből eredően vegyes az általános összképi megítélés, csak szemléltető jelleggel: néhányan pontosan emiatt a nehéz tájékozódás okán elismerik, megbecsülik a jogászt és tevékenységét, míg ezzel szemben másokban ez a bonyolult elvontság taszítást vált ki. Ezt a szerteágazó viszonyulást enyhíti a megértésre és a megértettségre törekvés.
Az általános látásmód vezet az egyedi felé, így a most soron következőkben a bírónő saját hivatásának presztízse kerül az elemzés középpontjába. Szorosan kötődve az általános felfogáshoz, a bírói hivatás megítélése is épp oly sokszínű és összetett. A bírói munkának az az eszményi törekvése érvényesül, amely nem elégszik meg azzal, hogy pereket intézzen el a jog rideg szabályai alapján. Helyette, ezen felülemelkedve azt az eredményt akarja elérni, hogy a jogbiztonságnak az alapjait mindinkább kiépítse és közmegnyugvást teremtsen, mely a határozatok nyomán keletkezik. A közmegnyugvás közelebbről történő értelmezése elgondolkodtató. A bírónő egy átfogó magyarázatra törekedett válaszában, melyben hangsúlyos, hogy a bírói ítéletnek meggyőzőnek kell lennie. A szavak ereje döntő tud lenni, a hatásos, jó megfogalmazás mellett a döntés iránya korántsem mindegy. A „kinek” és „minek” lehet hinni, valamint a „kire” és „mire” lehet érdemben alapozni kérdéseit boncolgatja, melyeknél érzékelhető, hogy nem elhanyagolható a presztízs. Megfelelő egyensúllyal és alkalmazással pedig elérhető az a relatív közmegnyugvás, amely esetében a peres felek már nem kívánnak további jogorvoslatot igénybe venni.
A presztízs fogalom meghatározását, majd a szakmák – konkrétan a bírói hivatás – elhelyezését a társadalmi megítélés rendszerében témákat követi a hivatás hasznosságának feltérképezése. A bírónő kiemeli a közös felelősség tanúsítását a jogászi hivatások tekintetében, melynek lényege abban rejlik, hogy mindenkinek a maga területén kell megtennie azokat az intézkedéseket, kell tanúsítania azt a magatartást, amellyel az igazságszolgáltatás egésze iránti bizalom megerősíthető és fenntartható. A közös felelősség révén képes ugyanis a bíróság hatékonyan eljárni. Csak példálózó jelleggel, a bizonyításnál a bíróságnak a rendelkezésére álló bizonyítékok alapján kell mérlegelnie, tehát csak azzal tud rendelkezni, amit a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt- kézhez kap.
A bírónő a bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló 2011. évi CLXII. törvény 35. § (4) bekezdésével összefüggésben foglalt állást a pénzügyi háttérről. Továbbá említést tesz még a titkárok és a fogalmazók illetményemeléséről, ugyanakkor tekintettel a bírói státusz sajátos jogállására nem kíván további információkat megismerhetővé tenni.
Bár kevés a kapott ismeret, mégis megállapítható a jogszabály és az elmondottak alapján, hogy a viszonylag magas társadalmi elismertség magával vonzza a pénzügyi háttér stabilitását és esetleges növekedését.
Kiegészítve az előbb megfogalmazottakat azzal, hogy a társadalmi elismertség révén növekedő és stabil pénzügyi háttér nem foglalja magában az azonnali magas jövedelmet. Hovatovább a növekedés is átmeneti, esetleges, így azok a feltevések, melyek alapján a jog önfeledt és örök jólétet hoz, már ezek alapján is hamar megdönthető.
A továbbiakban személyesebb kérdések hangoztak el a bírónő felé. Ezek közül az egyik arra kereste a választ, hogy a presztízs milyen ösztönzőként hatott a hivatása megválasztása során. A bírónő a jól ismert cicerói szavakkal vezette fel ezt a kérdéskört: „summum ius summa iniuria”, azaz „a jog méltányosság nélkül jogtalanság”. Óriási feladat az igazság szolgáltatása, és a társadalom részéről is nagy az elvárás, hiszen minél gyorsabban megalapozott döntés kell, hogy szülessen, viszont a szigorú eljárásjogi szabályok mindvégig érvényesülést kívánnak. Nagyon sok alaptalan, de számos jogos kritika is éri az igazságszolgáltatást, mivel nem légüres térben hozzák a bírák az ítéleteket. Emellett a társadalmi elvárás a döntéshozatalnál három olyan feltételt kíván meg, amelyek érvényesülése egy időben és együttesen igényt válthatnak ki a laikusokból, melyek a gyorsaság, az igazság és a szabálykövetés.
A bírónő erről úgy nyilatkozott, hogy nehéz az igazság pontos megítélése, hiszen az igazság és az igazságosság mély filozófiai fogalmak, melyek fejtegetésére a gyorsasági elvárás miatt nincs lehetőség. Az ügyek eldöntésére segítségül szolgál az eljárásjog, amely a megalapozott döntés meghozatalát mozdítja elő, ezért annak pontos ismerete is nélkülözhetetlen.
Az ügyvéd úr meglátásai
Az ügyvéd úr az első kérdésre, mely szerint mit jelent számára a presztízs, azt adta válaszul, hogy mindenekelőtt egy tekintélyből, társadalmi megbecsültségből ered a presztízs, melyet a mindenkori társadalom alakít és formál. A jog felől megközelített társadalmi megítélésben továbbá fontos szerepet játszhat a sajtó, hiszen az eljárások jelentős része nyilvános. A sajtó és a média pedig az egyik legerősebb befolyásoló szereppel bír a társadalomra. Az ügyvéd úr leleményesen felhívta a figyelmet arra, hogy a sajtó emberei nem minden esetben jogvégzett személyek, ezáltal homályosabb lehet számukra néhány esetben a megírtak valódisága, ami negatív irányba alakíthatja (át) a megítélést.
A jogi szakma általános megítélése az ügyvéd úr szerint kétséget kizáróan pozitív, hiszen a jogászok a nem jogvégzettek körében egy értelmiségi közegnek számítanak. Egy nagyon szemléletes, hétköznapokban megélt tapasztalatával támasztja ezt alá, mely szerint ha a doktori titulusával együtt használja nevét, akkor sokkal kedvesebb, tisztelettudóbb visszajelzéseket kap. Sőt, a jogászi előmenetel is fokozza ezt a pozitív képet a jogászi társadalmon belül, ugyanis joghallgatóként teljesen más megítélés alá esik az illető, mint például ügyvédjelöltként vagy ügyvédként.
Az ügyvéd úr kitartóan foglalt állást amellett, hogy pozitív a jogászi szakma általános megítélése. A negatív nézőpontra nem tért ki válaszában, amely leginkább azzal indokolható, hogy eddigi praktizálása során csak pozitív tapasztalatok érték. Emellett az általános társadalmi előítélet, az olykor rosszalló megjegyzések ellenére is kedvező színben tűnteti fel az esetek többségében a jogászi szakmákat. Az ügyvéd úr ezen válaszából egyértelműen következett az a kérdés, hogy: „Vajon ezt a szilárd, pozitív képet mi alakíthatja ki?” Ez pedig az anyagi jóléten és az embereken való segítésen nyugszik, melyek nyomós okkal kecsegtetőek.
Az ügyvéd úr saját tevékenysége körében ismét megemlíti azt a társadalmi előítéletet, melyet az előbbiekben is hangsúlyozott, mely itt abban nyilvánul meg, hogy a jogászok általában jól keresnek és viszonylag keveset dolgoznak. Ez az egyoldalúság jól érzékelhető módon hamar megdönthető, ezt ő is kiemelte. A szakmai presztízs körében ügyvédként első helyen tesz említést arról, hogy ebben a jogászi hivatásban van a lehető legközvetlenebb, legszemélyesebb kapcsolat az ügyféllel. Ebből következően ez a személyesebb kapcsolat az ügyvédek társadalmi megítélésére is kihatással van az ügyfelek visszajelzésén keresztül. Az ügyfél visszajelzésének alakulása pedig az ügy menetétől és végeredményétől függ. A sajtó jelentősége újra felbukkan az ügyvéd úr válaszában, hiszen a nyilvánosság és a sajtó, média befolyása itt is hangsúlyos.
Az ügyvédi szakma hasznossága körében előnyösnek és célszerűnek tartja ezen hivatást, mely az emberek számára nyújtott segítségen alapul. Ezzel összhangban mondja ki, hogy az ügyvéd egyben pszichológus is, mert az ügyfél problémáival szakemberként és emberként is kell foglalkoznia, törődnie. A probléma elsődleges orvoslása az egyezségre való törekedés, amennyiben ez sikertelenül végződik, akkor kerül bíróság elé a vita. A jogi képviselő a fél érdekét szolgálja, emiatt találja az ügyvéd úr társadalmilag hasznosnak a hivatását.
A pénzügyi háttér hozzájárulása a presztízs alakulásához kissé kényes kérdéskör, viszont az interjúalanyom ennek ellenére teljeskörű válasszal szolgált, melyben a többségi tévhitet hamar eloszlatta arról, hogy az ügyvéd a legegyszerűbben és a legjobban kereső jogász. Az indok csupán abban rejlik, hogy az ügyvéd teljesen a saját lábán áll, neki kell mindent meg- és előteremteni ahhoz, hogy jól kereshessen. Hiába rugalmasabb hivatás, mint egy hivatali szakma, a nagyfokú önállóságnak és az e tekintetben értett és értelmezett szabadságnak is ugyanúgy megvan az ára. Nehéz elindítani egy ügyvédi vállalkozást, azt fenntartani, majd kiépíteni hozzá egy ügyfélkört. Egyéb kiadásokkal, ügyfelekhez való alkalmazkodással jár, sok ügyvéd, mint versenytárs van, emiatt nehezebb kitűnni . Mindez pedig sok időt vesz el, ahogyan pénzt is.
Az ügyvéd úr is általánosan kiemeli, hogy egy ismert és befutott ügyvéd tud úgy keresni, amiről a közvélemény is elmondhatja, hogy a legjobban fizető hivatás, de az egyéb kiadások (például az ügyvédi iroda fenntartási költségei) ekkor is megjelennek, csak már súlytalanabbnak minősülnek.
Arra a kérdésre pedig, hogy a presztízs milyen motiváló, befolyásoló erővel bírt hivatásának megválasztása során, egy kedves történetet osztott meg fiatalkorából. Talán napjainkban kevésbé szokatlan, hogy a jogász eredetileg nem humán vonalon, hanem a reáltudományok vonalán próbált előzetesen szerencsét. Az ügyvéd úr is elindult a szerencsét próbálni ezen az úton, de hamar rájött, hogy a humán tantárgyakban talál érdeklődésére. S hogy miért pont a jog? A válasz erre nem meglepő: mert ez az a terület, ahol a legtöbb és a legváltozatosabb az elhelyezkedési lehetőség, miközben biztosított azanyagi stabilitás és a jó megélhetési körülmény, bár ezen utóbbi kevésbé volt jelentős számára. Emellett hamar eldöntötte, hogy ő ezt a hivatást szeretné űzni, mert ebben találta meg a keresett sokszínűséget és kötetlenséget.
Zárszó
Átfogva az eddig leírtakat – és visszakanyarodva az elején megválaszolatlanul hagyott kérdésekre – elmondható, hogy a jog meglehetősen tág, szerteágazó, igazi ágas-bogas tudomány. Mindenki a saját maga érdeklődési területéhez és hivatásához viszonyítva vélekedik a jog szerepéről, tartalmáról és külső megjelenéséről. Bár a laikus megítélése esetében csak találgatni lehet, hogy miért e gondolat vezérli az illetőt és azt mire alapozza. Talán kimerítő választ adhat a bírónő azon nyilatkozata, amelyben a jogászi hivatások és a jog elvontságát hangsúlyozza, melyek bonyolultságuk és absztrakciójuk révén a meg nem értettséget váltják ki a jogban nem jártas egyéneknél. A meg nem értettség pedig félrevezetések egymásba kapcsolódó láncolatához vezet, ez pedig magyarázat lehet arra az általános közfelfogásra, hogy miért lesz a jog az önfeledt, örök jóléttel egyenlő, mint egy félreértelmezett gondtalanság, boldogság szimbólum a hétköznapokban.
Azon kérdésekre, hogy egyrészről van-e a rendezetlen „egyenletnek” egyáltalán megoldása, és ha igen, akkor igaz-e, másrészről a felsorolt részelemek előítéletnek, elképzelésnek, valóságnak, vagy kicsit mindegyiknek, vagy egyiknek sem minősülnek, a pontos válasz az, hogy nincsen rájuk egységes válasz. Kissé mindegyik lesz, sőt előfordulhat, hogy egyik sem lesz, mert megoldás sem lesz. Ahány gondolat, annyi vélemény, melyek között lesz közel hasonló és teljesen eltérő.
Utolsó felvetésként pedig megszólalhat bennünk az, hogy miért is volt egyáltalán értelme ezt a kérdéskört szemlélni és tanulmányozni?
Pontosan amiatt, hogy rámutassunk arra, hogy nem a végleges és a biztos megoldásban van a keresett visszajelzés egy-egy kutatott témakörben, hanem sokkal inkább a gondolkozás irányában, a vezetett gondolatmenetben. Az irány ugyanis mindig fontosabb, mint az elért cél, és attól valami soha nem lesz értelmetlen, hogy bármilyen oknál fogva, nincsen vagy nem lesz rá válasz végül, mert a hangsúly sosem a végső eredményen van, hanem ahogyan eljutunk felé.
Forrás: A készített interjúfelvételek anyaga
