Ahhoz, hogy megérthessük az ázsiai országok globális szintű jelentőségének növekedését, nem elegendő csupán azok gazdasági-politikai hátterét ismernünk, a teljes képhez (vagy legalábbis a megértéshez) szükség van a jogrendszerüket alakító kulturális hagyományok vizsgálatához is. A kelet-ázsiai jogrendszerek között tartjuk számon Kínát, Japánt, Dél- és Észak-Koreát, Tajvant, illetve Mongóliát is, melyek közül elsősorban Kínát kell kiemelni a térségre kiható, magasfokú kulturális és történeti jelentőségére tekintettel. Nem szabad azonban Japán erejét sem alábecsülni ezen szempontokból, ezért a cikksorozat második részeként a szigetország is sorra fog kerülni.
Ha valakiben előzetesen felmerülne a kérdés, hogy egyébként a kelet-ázsiai térség országai jogi szempontból egy górcső alá vehetőek-e, akkor erre csak annyit lehet válaszolni: nem egyértelműen. Több olyan jellemzőt hordoznak az ide sorolható államok, melyet egy európai vagy amerikai közegben szocializálódó képtelen elsőre befogadni. Továbbá az is bizonyos, hogy ezek az országok egymással jóval több hasonlóságot mutatnak, de mégsem annyit, és olyan formában, mint ahogy az a kontinentális vagy angolszász jogrendszer képviselőire jellemző. A hasonlóságok, ahogy majd később látni fogjuk, elsősorban a konfucianista etikára, „vallásra” vezethetők vissza, de ez csak a XIX. századig volt meghatározó a térségben.
Mindezek mellett a terület jogi-kulturális szempontú értékelése korántsem befejezett történet még.
Kína és Japán földrajzi közelségükből (is) eredően számos közös vonással rendelkeznek, melyek közül hangsúlyozandó például, hogy számukra a jog elsősorban büntetőjogi tartalmat hordoz, az egyéni érdekérvényesítés szempontjából viszolyognak a jogi eszközök igénybevételétől, többek között a pereskedéstől. Na, de miért is?
Olyanról, mint kínai vallásról, vagy legalábbis egy egységes alapelveken nyugvó vallási eszmerendszerről, nem beszélhetünk. A konfucianizmus csupán egyike ezeknek, viszont a kínai jogfejlődés szempontjából a legmeghatározóbb alakító tényező volt az idők során. Egyfajta spirituális iránytűként működött és határozta meg a kínai emberek mindennapi életét. Maga a nagybetűs kínai hagyomány.
Mik ezek az oly meghatározó kínai hagyományok?
Konfuciusz gondolatainak középpontjában a helyes kormányzás állt, mivel egy olyan korban élt, amikor az addigi rend felbomlott és általános volt a társadalmi és politikai zűrzavar. Egy olyan világképet tanított, amelyben a kormányzat harmonikusan működik az öt viszonyrendszer keretében. Ezek a következők: nemes és közrendű; felsőbb és alacsonyabb státuszú; idősebb és fiatalabb; közelebbi és távolabbi rokon; barát és barát. (Utóbbi az egyetlen, mely kilóg ebből a keresztül-kasul hierarchizált rendszerből.) Elméleteiben pont azt hangsúlyozza, hogy a társadalom tagjai közötti harmónia végső soron az egyének közötti egyenlőtlenségekben érhető utol, és a rendszernek éppen ezért nem is lehet célja a különbözőségek felszámolása. Mindenki pontosan tudja, hol a helye a társadalomban, mik a jogai és a társadalmi rangjához kapcsolódó kötelezettségei. Az emberek különbözőségei teszik lehetővé a tökéletes munkamegosztást, és adnak alapot egy jó kormányzásnak, amelynek olajozott működését ezenkívül még az uralkodó jó erényei biztosítják. Az uralkodó (eleinte király, később császár) példamutató magatartásával ösztönzi a társadalom tagjait a szabályok betartására. Az ilyen uralkodónak nincs szüksége más eszközre az erkölcsön kívül, és mivel a jognak semmi erkölcsi alapja nincsen a kínaiak szerint, ezért az nem is szükséges.
A legizmus, mint új csapásirány
A legizmus időszámítás előtti III. században jelent meg erőteljesen és teljes egészében tagadta a kínai hagyomány konfucianista elemeit. A konfucianizmustól az is megkülönbözteti, hogy nem egy tanítóhoz, filozófushoz köthető az irányzat kialakítása, hanem valójában a különböző időben, térben tevékenykedő gondolkodók hasonló elméleteinek összefoglaló neve. A konfucianista családközpontú szemlélettel és a büntetőjogi familiarizmussal mentek elsősorban szembe. De mielőtt azt gondolnánk, hogy a legizmus maga a harmonikus, hagyományokkal teli élet elleni merénylet, valójában tévedünk, mivel ez sokkal közelebb áll a mi nyugati szemléletünkhöz, mint gondolnánk.
A legizmus egy objektív mércét vitt (vagy legalábbis akart vinni) a társadalom életébe, az állandó törvényeken keresztül. A konfucianista szemlélet ugyanis teljesen természetesnek találta, hogy ugyanazért a bűncselekményért, szabályszegésért mindenki másfajta büntetést kapott tekintettel a társadalmi státuszára, életkorára vagy családi kötelékeire (büntetőjogi familiarizmus). Ennél fogva hiába alkottak a kínaiak több büntető törvénykönyvet a történelmük során, azokban csak a bűncselekményeket tüntették fel, azt nem, hogy kinek mi jár érte, hiszen ez kazuisztikus volt. Az igazságszolgáltatás e téren tehát szubjektív alapokon és önkényen nyugodott. Teljesen természetes volt, hogy az uralkodó közeli rokonait kegyelemben részesíti (hiszen a család az első). A legisták szerint a jó törvények végrehajthatóak, azaz nem támasztanak teljesíthetetlen követelményeket, emellett átláthatóak, általánosak, érthetőek és kiszámíthatóak, és ami a legfontosabb: végső soron jólétet teremtenek.
Az egyensúly megteremtése
Végső soron a kínaiak is belátták, hogy a konfucianizmus túlzott eszményképei és a legizmus eltúlzott brutalitásai közötti utat kell megtalálniuk. A konfucianizmus a társadalom erkölcsi alapjait, a legizmus pedig az állami irányítás módszereit biztosította így idővel.
A két szélsőséges gondolatvilágot egyéb irányzatok is alakították és közelebb hozták egymáshoz, mint például a taoizmus vagy a buddhizmus. Előbbi szerint a jogra igenis szükség van a társadalmi béke elérése érdekében, de nem azzal a kegyetlenséggel, ahogy azt a legizmus képviselői gondolták. A buddhizmus pedig az erőszakmentességet, az élet folyamataiba való belenyugvást, a meditáció szükségességét és az élet tiszteletét szivárogtatta bele a rendszerbe.
A konfucianista és a legista tanok közötti egyensúlyt végül a Tang-dinasztia érte el, mely fénykorát az időszámítás szerinti VIII. században élte, és a kor híres (eszmerendszereket egyesítő) kódexe még magyar fordításban is olvasható, méltán tükrözve és tanúsítva az egyébként magas fejlettségű kínai jogtudományt. Továbbá érdekességként még azt is meg kell említeni, hogy a kínaiak már a VII. században komoly vizsgarendszert dolgoztak ki hivatalnokaik számára.
Ennek ellenére a korszak meglepő sajátossága volt az is, hogy a jogot, pontosabban a jog ismeretét elzárták az átlagember elől, nehogy a kiskapukat megkeresve kijátssza a jogszabályokat.
A jog illetéktelen tudását, másolását, nyomtatását bűncselekményként könyvelték el. Az embereknek a jog nem tudása mellett mindössze a konfucianista erkölcsök követése volt a feladata, és ezzel minden rendben is volt a részükről.
A kínai társadalom és a kínai kultúra egyéb sajátos jellemzői
A hagyományos kínai felfogásra tehát nem a jogközpontúság a jellemző, annak ellenére, hogy több nagy volumenű, rendszerező kódexet is alkottak. A hivatalnok dolga alapvetően az állam irányítása volt, és nem a jogszolgáltatás a társadalom tagjai számára. A tényleges konfliktusmegoldás a társadalom alapszöveteiben, elsősorban a család, a klán kötelékén belül a családfő közbenjárásával zajlott. A családfő kizárólagos jogai a vagyoni ügyekben is megmutatkoztak, ugyanis a családi vagyonnal csak ő rendelkezhetett. Ha ez mégsem így történt, akkor az ügylet érvénytelennek minősült, és a vevő elvesztette a vételárat. Ha a családfő, aki a család papjának is minősült, a házasság felbontását határozta el, a feleknek el kellett válniuk akaratuktól függetlenül. Ugyanis az ősök kultuszához hozzátartozott az is, hogy ha a család kihal, akkor nincsen senki, aki bemutathatná az áldozatokat a családi szentélyben, így az ősök bolyongó szellemekké válnak.
Fontos még azt is kiemelni, hogy a kínai társadalomba tudattalanul, de mélyen beleivódott az a felfogás, hogy az államnak nem polgárai, hanem az uralkodónak alattvalói vannak. Ebből következően az egyéni jogok oldaláról való megközelítés is teljesen idegen e jogi kultúrától. A büntetőjoguk legmarkánsabb jellemzője pedig a már említett familiarizmus volt, és mivel a legfőbb társadalmi szabályozók a sokáig kodifikálatlan erkölcsi normákban éltek, ezért a kodifikált jogszabályok mindig a büntető kódexeket jelentették. Tehát a jog a mai napig elsődlegesen egy büntető- és közjogias jelentéstartalommal bír számukra.
A jelenlegi jogi oktatás közvetlen előzményei Kínában
A XIX. század végének nagy kudarcai még a császárság korában elhozták a reformok szükségességét. Az első jogi tanszék ennek hatására jött létre Pekingben 1904-ben, és sokáig nem is volt önálló jogi kar. A nyugati modernizáció és reformok ellenére 1911-ben győzött a köztársaságpárti szellemiség. Az újonnan megalakult kormány jelentős modernizálásba kezdett, a fejlesztések legfőbb haszonélvezője a hadsereg volt, ám ez is kevésnek bizonyult a japánok ellen.
A jogi karok megalakulását és szaporodását azonban ez a második megreformálási hullám hozta el, így 1947-re már hatvanhárom működött.
A második világháború végével az országot nemzetközi szinten a győztesek között ismerték el, de ez végső soron nem a nyugalom, hanem a polgárháború időszakát hozta el az államra. A kibontakozó, többéves anarchiából a kommunisták kerültek ki győztesen, így 1949 októberében kikiáltották a Kínai Népköztársaságot Pekingben. A szocializmus jellemzője, hogy a hatalomátvétel a jogi karokat is igyekezett felszámolni, tehát a következő időszakban a jogi oktatás intenzíven megtorpant a jog kihalasztása érdekében. Mao Ce-Tung halálával kezdődhetett csak meg a lassú felzárkózás ezen a téren, és csak 1985-ben vezették be a jogász mesterképzést amerikai mintára, mely mellett természetesen meghagyták a hagyományos kínai oktatást is. Továbbá azt is meg kell jegyezni, hogy a jogrendszer modernizálása elsősorban német, vagyis kontinentális alapokon nyugodott, vegyítve természetesen a kínai sajátosságokkal. Kínában a jogi oktatás jellemzője a mai napig a lexikális tanítás, valamint az esetjogi, analitikus gondolkodásmód hiánya, továbbá a jogászi etika oktatása is eléggé elhanyagolt terület. Egyértelmű, hogy a mai napig szükséges lenne a továbbmodernizálás, de az erre irányuló törekvések könnyen a politikai rendszer határaiba ütközhetnek.
Végezetül meg kell jegyezni, hogy a modernizáló jogalkotás nem képes a több évezredes társadalmi beidegződéseket megváltoztatni. Ennél fogva a kínai társadalom tagjainak döntő többsége a mai napig is bizalmatlan a joggal szemben, melyben csupán az állam akaratának érvényesítéséhez szükséges eszközt látják, és semmi többet. Számukra nem a jogban jelenik meg az, amit mi emberi jogoknak, alapjogoknak vagy éppen emberi méltóságot védeni kívánó pajzsrendszernek tekintünk. A kínai társadalom továbbra sem jogi úton akarja konfliktusait megoldani, ezért inkább a hagyományos fórumokat és megoldásokat részesíti előnyben, és csak az utolsó utáni lehetőségként hajlandóak pereskedni jogaik érvényesítése érdekében.
Dr. Jany János: A világ főbb jogrendszerei: A nem-nyugati jogi kultúrák, egyetemi jegyzet, 2011, Piliscsaba, 93.o.
Dr. Király Miklós faktján elhangzottak: Bevezetés a jog és jogászképzés nemzetközi összefüggéseibe
