Ahány ország van a világon, annyiféle szokás létezik a tea elfogyasztására, amely minden esetben valamilyen történeti előzményre vezethető vissza. A következőkben – folytatva korábbi cikkemet – a világ három különlegesebb teafogyasztási hagyományról fogok írni.
1. A lord – A Brit-szigetek teakultúrája
A tea történetét ismerve nem csoda, hogy Angliában a társadalmi státusz szimbólumává vált az, hogy egy angol olyan gazdag, hogy rendszeresen teázhat, sőt lakosai teaházba járhatnak. Csak az Egyesült Királyságban naponta körülbelül 165 millió csészényit isznak, ami 62 milliárd csészényit jelent évente. Emiatt nem csoda, hogy egy tucat furcsának tűnő szokásuk alakult ki. Az angolok kifejezetten gyakran tesznek például teájukba tejet, ami elsőre talán furcsának hangozhat, de a világ sokkal több országában gyakorolják ezt a szokást, mint amennyiben anélkül fogyasztják. Ez azért terjedt el, mert egy hagyományos angol otthonban szinte egész nap teát isznak: egyet reggel, majd a „teatime” keretében még egyet, majd az „ötórai” eseménnyel zárják a napot, de előfordul, hogy este öt óra után is fogyasztanak még. Ha valaki nagyon sok teát fogyaszt, elkezd akaratlanul is kísérletezni az ízesítésekkel. Az Egyesült Királyságban ennek okán számtalan formája alakult ki a gyors és változatos teafogyasztásnak. Így esett meg az, hogy az Earl Grey ízesítés – a szárított levelek bergamott narancs héjával keverése – például eleinte a rossz minőségű teák feljavítását szolgálta. A tej hasonlóképpen került először a teába, de később arra is rájöttek, hogy a tej tökéletesen alkalmasaz ital lehűtésére is. Ez a praktikus funkciója pedig elterjesztette ezt a szokást a szigetországban.
Hogy ne raboljam hosszan a kedves olvasók idejét az önmagában is terjedelmes, szerteágazó angol teakultúrával, most csak az ötórai tea kialakulásáról szeretnék beszámolni. Mint ahogy a cikk I. részében is említettem, a holland teakereskedők hozták el Európába az első tealeveleket. Viszont jobb ázsiai kapcsolatai révén rövid időre a portugálok vették át a teaszállítás képzeletbeli monopóliumát tőlük, akik számos kereskedőtelepet irányítottak a 17. században, ahonnan könnyen beszerezhették a tealeveleket. Az angol polgári forradalom hosszú háborúskodásai alatt viszont II. Károly skót-angol király portugál feleséget vett magához, bizonyos Bragança Katalint. Ő terjesztette el az angol arisztokrácia köreiben a tea fogyasztását 1662 körül, méghozzá kötelező jelleggel. Jó, de honnan lett egyértelmű, hogy épp öt órakor kerüljön sor erre a ceremóniára?
Ezt Annának, Bredford hetedik hercegnőjének köszönhetjük. A kutatók szerint a hercegnő mindig délután négy óra körül éhezett meg, de az arisztokrata körökben ekkor még kötött volt az étkezés rendje, így túl messze volt az ebéd és a vacsora időpontja, étkezésre tehát nem volt lehetősége. A hercegnő kérte ezért, hogy késő délutánra egy pohár teát, kenyeret és vajat, szendvicset (valamivel korábban Lord Sandwich grófnak támadt az az ötlete, hogy két szelet kenyér közé tölteléket tegyen, amivel megalkotott egy új fogást) és süteményt hozzanak a szobájába. Persze erre az eseményre Anna áthívta a barátnőit is. Ez a szokás később kiemelt társadalmi eseménnyé vált, amelyre külön készültek a felsőosztály tagjai.
Időközben az ötórai tea nem csak egy – pletykálkodásra és a szép ruhák bemutatására alkalmas – társadalmi esemény lett, hanem egyben egyfajta kulináris élvezet, hiszen a teázás közben a hölgyek (és később az urak is) finom lekváros pogácsákat, sütiket, szendvicseket és akár nyers uborkát is fogyasztottak. Ma már egy ötórai tea persze nem szigorúan öt órakor készül, az angolok pedig uborka helyett inkább édes kekszeket fogyasztanak a filteres tájukhoz. Ez a szokás mégis mélyen beleivódott széles néprétegekbe.
2. A kereskedő – Az amerikai teázás kultúrája
Amerikában találták ki a hagyományos teázással leginkább szembemenő kulturális szokásokat. Ez valahol elképesztő vívmányokhoz vezette el az emberiséget, de számos idegen szokást is kialakított, amit ma már természetesnek veszünk világszerte.
Egyrészről – a hagyományos teák áruforgalmából történő szerencsétlen kizárásukat követően – valószínűleg ők terjesztették el a nyugati világban először, nagy mennyiségben a gyümölcsteákat, amit a bostoni teadélután szerencsétlen mellékhatásaként érzékelhettek az ott élők. A hagyományos teák fogyasztása az Egyesült Államok háztartásiban ily módon sosem vált elterjedté. Helyette a földrajzi értelemben sokkal közelebb lévő kávét használták élénkítőszerként.
1904-ben az amerikai találták fel az ice tea-t, amely a tea hidegen fogyasztásának lehetséges módját nyitotta meg, reflektálva arra az igényre, hogy az amerikaiak gyorsan akartak teát inni (lehetőleg cukorral), de nem voltak hajlandóak a pörgős üzleti életük mellett a tea kihűlését megvárni. Amerika széles néptömegei a mai napig sokkal több hideg, mint meleg teát fogyasztanak ennek hatására.
Ezzel egyidőben találták ki az amerikaiak a teafiltert is, amellyel könnyebbé vált az előre porciózott teaadagok fogyasztása szerte a világon. A teafiltert az a véletlen alkotta meg (ha hihetünk a legendának), hogy Roberta Lawson és Mary McLaren egyszer termékmintát rendelt Kínából. Ezen termékminták selyemcsomagolásban érkeztek meg, amelyekből a teafilter feltalálói nem bontották ki a teát, hanem rögtön forró vízbe tették, hogy időt spóroljanak a porciózással. Később rájöttek, hogy ezt remek ötlet lenne kereskedelmi forgalomba is hozni, így terjesztették el a világon a filteres teát.
1946-ban a Nestléé a Nestea formájában feltalálta az első instant, vízben oldódó teát, amely még gyorsabbá tette a tea fogyasztását szerte a világon, ezzel végképp megpecsételve az amerikai teakultúra fő csapásirányát.
3. A buddhista szerzetes – Kína és Japán teakultúrájának közös vonásai
A legkifinomultabb teakultúrája talán Kínának és Japánnak van. Ott ugyanis egy meditatív zen megnyugvás is társul a teázáshoz, amelyet tudatosan igyekeznek megőrizni. Nem véletlen, hogy a jázmin tea a leghíresebb illatos tea Kínában, mert lassú és gondos folyamat során nyeri el aromás formáját. A teát kora tavasszal szüretelik és nyárig tárolják, amikor a friss jázminok virágba borulnak. Ezeket a friss virágokat napközben szedik le, amíg a szirmok zárva vannak, és a szárított teához teszik. Sötétedéskor a virágok kinyílnak, és kieresztik illatukat, amely a teába ivódva fokozza mind az illatot, mind az ízt. Ezt a különösen finom édes teát aztán ízesítés nélkül fogyasztják. Ez az elkészítési mód is jól jellemzi a kínai teakultúra lassú és türelmes hozzáállását.
A teát Kínában elképesztő módon tisztelik. A Kr. u. VIII. században egy Lu (Lü) Yu nevű író teakereskedők megbízásából egy háromkötetes könyvet írt a teanövényről, és a belőle készülő italról. Ez volt az első könyv a történelemben a teáról, és egyben az első tiszteletadás az ital felé. Olyan jól sikerült ez a tea, hogy Lu Yut a halála utána a tea védőszentjeként tisztelték.
Ez a hozzáállás megmutatkozik abban is, hogy sajátságos, ún. gungfu teaszertartásokat is tartanak a tea elkészítésére. Ennek a szokásnak az eredete a XIV. századi Ming-dinasztia időszakára tehető, amikor a Chaozhou település lakói elkezdték a teát sajátságos módon előkészíteni, amely a korábbiaknál sokkal finomabb teák elkészüléséhez vezetett. Azóta ez a település lett a gungfu fővárosa és az ottani tanítók a „teamesterek”.
A japánok ugyancsak mélységesen bensőséges viszonyt ápolnak a teával. A teacserje először Kr. u. 552-ben került hozzájuk, amikor buddhista szerzetesek megtanították nekik a teakészítés művészetét.
Ezen esemény nyomán született meg a japán teaizmus nevű „vallás”, amely a teaszertartások keretében a teázást szakrális szintre emeli és így teszi az ország nemzeti italává a zöld teát.
Japánban a teaszertartás több évszázados hagyományait több iskola tanítja, amelyek különböznek ugyan néhány részletkérdésben, de alapjaik mégis nagyon hasonlóak. A szertartás rengeteg szabály által meghatározott szigorú rendben zajlik, ezek elsajátítása – mind a vendéglátó, mind a vendég részéről –, ahogy Japánban mondják „visz előre a tea útján”. Úgy szokás a teaszertartás gyakorlására tekinteni, mint a meditáció, a relaxáció egy formájára.
Japán korai időszakában még leginkább csak a szerzetesek termeltek és fogyasztottak teát. Döntően préselt teát ittak, melyet sóztak, vagy nyers gyömbérrel ízesítettek. A 800-as években Saga császár udvarában ugyan divatba jött a teaivás, Japán azonban bezárkózott a következő évszázadokban, a fogyasztás pedig visszaszorult a kolostorokba.
Ez az időszak egészen a 13. század végéig tartott, amikor az első japán buddhista szektaalapító, Eisai újra felélesztette a teázás kultúráját. Az akkori Kína divatjának megfelelő szokást vezette be, így a porított teát és a habarásos elkészítést honosította meg. Eisai különböző megmozdulások keretében több helyre igyekezett eljuttatni a teacserjét, hol kisebb, hol nagyobb sikerrel. Ebből a tevékenységből születtek meg az úgynevezett teakertek is. Az első, igazán jó minőségű termést hozó bokor Kiotótól északkeletre termett, ezt telepítették Ujiba, ahol az, és a további bokrok annyira kiváló termést hoztak, hogy évszázadokon át itt termesztették a császár teáját is. A szerzetesek és a császár után, a 13-14. században már a katonák és a szamurájok körében is elterjedt a teázás, majd a Kamakura-korszak végére népszerű fogyasztási cikké vált.
Az egyik leghíresebb teaszertartási forma a mai napig a wabi (csendes) teaszertartás. Ez az újabb fajta szertartás Sen no Rikyu teamester nevéhez kapcsolódik. Ebben az időszakban a tehetős japán kereskedők rengeteg pénzzel járultak hozzá a japán kultúrához, így a teakultúra fejlődéséhez is. Sen no Rikyu már nemcsak társasági eseményként kezeli a teázást, hanem művészeti csúcspontnak éli meg. Az ő tanításai adják az alapot Japán három fő teaiskolájában, mind a mai napig. Az ő újítása többek között az is, hogy a teaház ajtaja olyan alacsonyan lett kialakítva, hogy a belépés csak „meghajlással” lehetséges – így fejezvén ki, hogy mindenki egyenlő. A szépséget az egyszerűségben látta, így semmilyen túldíszítettséget sem támogatott.. Ez a szemlélet beszivárgott a japán építészetbe, kertrendezésbe és képzőművészetbe is. Rengeteg természetes anyagot használtak, így is támogatva a zen buddhizmus tanait, miszerint az ember is a természet része, mindezt persze a teázáshoz igazítva. A teaházakra jellemző három szó Japánban ettől fogva a szerénység, a szimmetria, és a nyugalom lett.
Mit lehet még mondani a teáról?
A tea egy fantasztikus növény, amely egyszerre alkotott csodálatos kulturális szokásokat, volt motorja a technológiai fejlődésnek, gazdasági jelentőségének eredményeképpen pedig a történelem egyik legfontosabb alakító tényezője. A tea egyszerre a múltunk szerves része, a mindennapi koffein-üzemanyaguk és az emberiség egyik legnagyszerűbb felismeréseinek egyike. A tea képes háborút kirobbantani, vagy közösségeket összetartani. Felbecsülhetetlen értéket képvisel az emberiség számára.
Remélem, a cikk elolvasása után egy kicsit mélyebben megértettük a tea jelentőségét, legközelebb pedig már ezen információk birtokában szürcsölhetjük majd kedvenc forró italunkat, emlékezve arra, hogy mi mindent adott az emberiségnek a tea kultusza.
Források: 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10, 11, 12, 13, 14, 15, 16, 17, 18, 19, 20
Képek forrása: 1, 2, 3, 4, 5
