Idén tavasszal az Oscar-díjas Terry George rendezésében bemutatásra került Az Ígéret című film a mozikban újra napirendre hozva ezzel az örmény népirtás vitatott kérdését. A történet egy szerelmi háromszöget mutat be az Ottomán Birodalom végén, amikor az I. világháború alatt, 1915-1917 között több százezer, egyesek szerint másfél millió örményt öltek meg a törökök.
Nem könnyű megközelíteni az örmény népirtás témáját, hiszen a mai napig rengeteg vita veszi körül, ellentmondásos információkat lehet róla hallani, talán a legtöbben nem is tanulták az iskolákban. Sokan teljesen érdektelenül tekintenek a történtekre, hiszen mind időben, mind földrajzilag távol eső eseményről beszélünk.
A film kifejezetten tabutémát dolgoz fel, hiszen nemcsak Törökország nem ismeri el a mai napig a népirtás tényét, hanem az államok többsége, így Magyarország sem. Az örmény genocídiumról Diósy Annát, a Demos Shakarian Örmény Kulturális Egyesület alelnökét és Dr. Kardos Gábort, az ELTE Állam- és Jogtudományi Kar Nemzetközi Jogi Tanszékének egyetemi tanárát kérdeztük meg.
Diósy Anna így fogalmazott:
„Egyértelmű mindenek előtt az, hogy megtörtént a népirtás. Látod, ez az egyik legalapvetőbb probléma, hogy egy ilyen kérdéssel kell kezdjük a beszélgetésünket. Pontosan arra mutat rá, hogy ma – több mint száz évvel az örmény népirtás megtörténte után is – arról kell beszélgessünk, hogy valóban népirtásként definiálhatók-e az 1915-ös események… Az álláspontunk egyértelműen az, hogy igen.
Temérdek primer forrás kétséget kizáróan állítja a népirtás megtörténtét. Azt is tudjuk, hogy az ifjútörök vezetés már – többek között – azzal a céllal lépett be az I. világháborúba, hogy le fog számolni az Oszmán Birodalomban élő örmény kisebbséggel.
Dr. Nazim bej, az ifjútörök ideológus a tragédia megtörténte előtt így nyilatkozott:
»Az örmény nemzetet teljesen ki kell irtani, úgy, hogy egyetlen örmény se maradjon hazánkban, nevük is teljesen feledésbe merüljön. […] Meg kell semmisíteni őket az utolsó szál emberig. […] Most háborúban vagyunk, és nem fog más ehhez hasonló alkalom adódni.«”
Anna elmondta, hogy a korabeli források – köztük jelentős német és angol nyelvű diplomáciai levelezések – bizonyítják, hogy korántsem a véletlen műve volt az örmény kisebbség felé tanúsított hatalmas mértékű kegyetlenkedés: sokkal inkább egy gondosan megszervezett, deportálásnak álcázott népirtásként foghatók fel ezek az események. 1915 márciusának elején kezdték el leszerelni az örmény katonákat, és az így létrehozott munkaszolgálati hadtestek egész állományát kivégezték. 1915. április 24-ről 25-re virradóan a konstantinápolyi örmény értelmiséget tartóztatták le. Ezt követően az örmény nők, gyerekek és öregek módszeres – szíriai sivatagba történő – deportálása következett.
Diósy Anna szerint azért releváns még mindig erről beszélni, mert Törökország a mai napig nem volt hajlandó elismerni a népirtás megtörténtét azért, hogy el tudja kerülni a nemzetközi büntetőjogi tényállás megvalósulásának következményeit, az elégtételt és a kárpótlást.
Emiatt lehetséges, hogy a török történetírás – az eseményeket belső konfliktusként aposztrofálva – az örmény áldozatok számát két-háromszázezer főre teszi, míg tudományos körökben körülbelül nyolcszázezer halottról beszélnek. Az örmények saját veszteségeiket másfél millióra becsülik. Anna rávilágított arra, hogy ez a szám sem elrugaszkodott a valóságtól, mivel tudható, hogy az életben hagyott nők és gyerekek teljes iszlamizálására és törökösítésére került sor a népirtást követően.
„Aki tehát – bármilyen módon – örményként el tudta kerülni az Oszmán Birodalom területén a fizikai megsemmisítést, arra az identitás megsemmisítése várt. Napjaink egyik legizgalmasabb jelensége, hogy sok török unoka, dédunoka a nagyi halálos ágyán tudja meg, hogy bizony ő is örmény volt” – fejezte be a gondolatmenetet az alelnök.
Ezután arról beszélgettünk, hogy fontosnak tartja-e az egyesület, hogy Magyarország elismerje az örmény népirtást, illetve tesznek-e lépéseket ebbe az irányba. Mint megtudtam, nagyon is számon tartják, hogy kik ismerték már el a genocídium tényét: összesen huszonkilenc ország, legutolsóként Németország 2016-ban.
„Igen, nagyon fontos lépés lenne, ha Magyarország is népirtásnak ismerné el az 1915-ös eseményeket – vélekedett Anna. – Egyesületünk ehhez elsősorban felvilágosító munkával és lobbitevékenységgel kíván hozzájárulni. Interneten bárki megnézheti, hogy melyik országok ismerték már el az örmény genocídiumot, szívből kívánjuk, hogy hamarosan Magyarország is szerepeljen ezen a listán!”
Okkal merülhet fel azonban a kérdés, hogy miként lehetséges, hogy míg a holokausztot mindenhol tanítják, és tagadni büntetőjogi kategória, addig az örmény népirtást ekkora nemzetközi vita veszi körül.
A genocídium jogi kifejezése Raphael Lemkin (1900–1959) zsidó származású lengyel jogásztól ered, amit így definiált: „különböző cselekedetek összehangolt tervezete, mely egyes népcsoportok alapvető létfeltételeinek elpusztítására irányul azzal a céllal, hogy magukat a népcsoportokat semmisítsék meg”. (x)
Raphael Lemkin
1948. december 9-én – többek között Lemkin erőfeszítései nyomán – az ENSZ elfogadta a Népirtás bűntettének megelőzéséről és büntetéséről szóló egyezményt, amelyben nemzetközi bűntettként határozzák meg a genocídiumot.
Anna elmesélte, hogy legelőször az örmény népirtás „elvarratlan szálai” hívták fel a fiatal Lemkin figyelmét arra, hogy szükség van erre az új jogi definícióra, a holokauszt ténye pedig már elkerülhetetlenné tette ennek megalkotását. Az elvarratlan szál alatt azt értjük, hogy mivel az örmény népirtás valós felelősségre vonás nélkül történhetett meg, fiatal örmény merénylők vettek elégtételt az álnéven Németországban élő ifjútörök vezetőkön. Az egyik merénylőt, Tehlirjant végül a német bíróság ártatlannak mondta ki.
Ez az eset gondolkoztatta el Lemkint, aki később így nyilatkozott:
„Aggasztott, hogy Tehlirjan magát jelölte ki az emberiség lelkiismeretének ítélet-végrehajtójává. (…) Viszont e pillanatban az ártatlan nép ellen elkövetett gyilkosság nagyobb súllyal esett latba a szememben. Tény, hogy nem voltak még végérvényes válaszaim, de biztosan éreztem, hogy a világnak törvényt kell hoznia az ilyen, faji vagy vallási alapon megvalósuló gyilkosság e formája ellen.” (forrás: Rolf Hosfeld: Tod in der Wüste: Der Völkermord an den Armeniern)
Tehát egészen érthetetlen, hogy míg a Népirtás bűntettének megelőzéséről és büntetéséről szóló egyezménynek az inspirációjául az örmény genocídium szolgált, addig ezen esemény körül megy még a hatalmas nemzetközi vita, hogy népirtás volt-e egyáltalán.
Végül a témát aktualizáló filmről, Az Ígéretről is beszélgettünk. Anna természetesen nem sokkal a premier után megnézte, és hosszú, inspiráló beszélgetés követte a hatásos alkotást. Először kifejezetten tetszett neki, történelmi szempontból is elfogadhatónak tartotta, ám ezen a véleményén később meglepő módon változtatott.
„Néhány héttel ezelőtt Örményországban jártam, ahol egy velem egykorú egyetemista lánnyal beszélgetésbe elegyedtem. Valahogyan szóba került Az Ígéret című film. A véleményemre kérdezett rá, mondtam neki, hogy szerintem rendben volt, s kifejtettem, hogy nekem miért tetszett. Végighallgatott, majd szomorúan konstatálta lelkesedésemet. Vissza kellett kérdezzek, hogy miért nem ért egyet. Azt fogalmazta meg, hogy ő azt sajnálja, hogy ez a mű tapintatos akart lenni a nézővel, s a borzalmaknak csupán egy szeletére hívta fel a figyelmet, a valóság azonban jóval kegyetlenebb volt. Igaza van.”
Tehát összességében azt mondhatjuk, hogy a film jó, mert széles rétegek figyelmét irányítja erre a nagyon fontos témára, azonban a befogadás könnyítésének érdekében tényleg kissé mesebelire lett plasztikázva.
A mozifilm megvalósítása is nehéz feladatnak ígérkezett: már a nyolcvanas években el akarták készíteni, de a török lobbi fellépése miatt erre egészen ideáig nem kerülhetett sor. Abban is látható a törökök lejárató kampánya, hogy még a premier előtt, vagyis megtekintés nélkül, több tízezren értékelték egy csillagosra az IMDb-n a filmet.
A beszélgetés után felkerestem Dr. Kardos Gábor egyetemi tanárt az ELTE ÁJK-n, hogy a nemzetközi jog aspektusából is megvizsgáljam a témát. Tőle is megkérdeztem, hogy mi lehet az oka, hogy két népirtás megítélése közt akkora különbség van, mint a holokauszt és az örmény genocídium között.
„Ebben a tekintetben csak találgatni tudunk. Az egyik ok az lehet, hogy a II. világháború sokkal nagyobb hatást gyakorolt az emberiség történelmére, mint az első. Ha emlékeim nem csalnak, akkor Adolf Hitler egy bizalmas beszélgetésen azt mondta, mikor a zsidó nép kiirtása került napirendre, hogy »Miért, ki emlékszik ma már az örmények megölésére?«.
Másrészt a II. világháború után jött létre koncepcionálisan a nemzetközi jogban a népirtás fogalma, 1948-ban. Ezen kívül is vannak különbségek, talán például a szisztematikus jellegben: egy megsemmisítő tábor, ahol megölik és elégetik az áldozatokat, nem teljesen azonos azzal, ha étlen-szomjan kikergetik őket a sivatagba, aminek során az örmények nagy része meghalt.
Ha alkalmazzuk a népirtás definícióját, melyet 1948-ban egyezmény formájában is elfogadtunk, akkor mind a kettőre ráillik, hiszen egy csoport fizikai megsemmisítése lehet a csoport tagjainak a megölése is, de olyan életfeltételeknek a támasztása is, amely a csoport megsemmisüléséhez vezet” – fejtette ki Kardos.
Felmerül a kérdés, hogy vajon milyen következménye lenne, ha ennyi év után Törökország elismerné az örmény népirtást.
Egyáltalán lehetne-e bármilyen következménye több mint száz év elteltével. Kardos szerint erkölcsi jóvátétel szempontjából számítana egy ilyen nyilatkozat, de jogi szempontból nem lehet tudni, lenne-e következménye. Ha az állam hivatalosan is elismeri a genocídiumot, és bocsánatot kér, elméletben megnyithatja az utat a kárpótlási igények megjelenése előtt. Ám ugye minél messzebb vagyunk a konkrét cselekmények időpontjától, annál nehezebb bizonyítani, hogy a népirtás során halt meg a családtag, vagy veszítette el vagyonát.
Az örmény népirtást az államok és nemzetközi szervezetek egy része elismerte, másik része nem. Az Európai Parlament például igen, azonban például az ENSZ nem. Kardos szerint ha Magyarország elismerné a genocídiumot, az csupán egy gesztust jelentene.
Megkérdeztem azt is, nem lehet-e, hogy egyfajta negatív példaként tekintenek egyes erők az örmény népirtásra, azt látva, hogy gyakorlatilag büntetés és mindenféle szankció nélkül megúszható a cselekmény. Úgy tűnik, a helyzet sokkal tragikusabb:
„Az 1948-as egyezmény nem akadályozta meg sem a kambodzsai, sem a boszniai népirtást. Sajnos egy nyilatkozatnál formális jogi szempontból sokkal magasabb rendű parancs sem volt képes arra, hogy kiiktassa ezt az állami gyakorlatból…”
Ahhoz, hogy a történelem ne ismételhesse önmagát, szükség van arra, hogy a régmúlt időkről őszintén, a maga nyers valójában beszéljünk. Ehhez szükség van arra is, hogy az 1915-ös eseményeket az országok elismerjék, az emberek pedig megismerhessék a múltat. Reméljük, erre Magyarországon is mihamarabb sor fog kerülni.
