Kevés embert ismerek, aki soha ne ivott volna még teát. Ez nem véletlen, hiszen a világ második leggyakrabban fogyasztott itala (csupán a víz előzi meg). Egy hideg őszi estén a teát szürcsölgetve elmerenghetünk azon is – miközben akár ezen cikket olvassuk –, hogy mennyit tudunk a teáról? Minden, amit teaként árulnak az tea? Egyáltalán miként fogyasztják a világ más pontjain?
A teázás, akárcsak a bor fogyasztása egyedi hagyományokon alapszik a világ számos országában. Ha az interneten keresgélünk, kisebb jogi szakkönyvek terjedelmét kitevő szokást, receptet és teázási kiegészítőt ismerhetünk meg. Mostani kétrészes cikkem ezért először azt tűzi ki célul, hogy tisztázza: mi az általunk ismert tea. Ezt követően beszámolok a teafogyasztás legnagyobb kultúrköreiről, miközben érintem a tea történetét és élettani jelentőségét is.
Nem minden tea, ami fénylik – Mi az a tea?
A boltokban sokféle teának nevezett készítményt lehet kapni, amikről az ember nem is sejti, hogy valójában semmi közük sincs a valódi teanövényhez. A teafélék családján alapvetően egy növényfaj kínai és indiai tagját értjük. Becsületes nevén a kínai Camellia sinensist és kistestvérét az indiai Camellia assamicát nevezzük teacserjének. Az egyszerűség kedvéért ezt a két növényt én is így fogom nevezni innentől, hogy el tudjuk különíteni a többi teakészítménytől. A teacserjét, amely eredeti termőhelyén – a trópusokon – akár 8-10 méter magasra is képes megnőni, a levelei miatt termeszti az emberiség. Azokat szokás ugyanis fogyasztani különböző feldolgozási eljárásokat követően.
Azt, hogy egy teaital milyen típusú lesz, a teacserje leveleinek különböző erjesztési procedúrái fogják meghatározni. A világon négyféle teafeldolgozási technika ismeretes (ezek az eresztési procedúráknak felelnek meg):
- fekete: teljesen erjesztett, és jellemzően feketére vagy barnára oxidált levelek, amik erős pörkölt ízt adnak;
- sárga/oolong (vagy oolang): részlegesen fermentált, és jellemzően erősebb olajosabb ízt hozó sárgásbarna színű levelek;
- fehér: minimálisan feldolgozott, csak kiszárított tealevelek, ami enyhe gyümölcsös jegyeket eredményez a főzetben;
- zöld: teljesen fermentálatlan és nedvességtartalmát elvesztett levelek, amik jellegzetesen gyümölcsös, virágos jegyeket hordoznak.
Persze ezen kategóriák alapvetően a mindenki által ismert fekete és zöld csoportosítás valamelyikébe betagolhatóvá teszik a Camelliákat, de jó lehet tudni, amikor egy teaházba tévedünk, hogy mivel kínálnak meg minket.
Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a tea, mint egy szárított növény forró vízzel történő leforrásának eredményeképpen létrejövő ital, nem csak szigorúan a Camellia sinensisből főzhető. A gyógyászat már a teacserje megjelenése előtt használt különböző gyógynövényeket tea formájában. Abba pedig bele sem érdemes kezdeni, hogy a dél-amerikai maté vagy yerba (Ilex paraguariensis), az afrikai rooibos, vagy a honeybush (Cyclopia) nevű növények főzeteit is teaként fogyasztják a világ számos más pontján.
Ha pedig még szélesebbre nyitjuk a fogalmat, akkor a teaitalok közé tartoznak a gyümölcsteák is, amiket idehaza is sokan fogyasztunk, és biztos mindannyiunknak van valamilyen kedvence. Ezek tealevél hozzáadása nélkül készülnek szárított gyümölcsökből, így teljesen koffeinmentes, ezáltal nélkülözi a tea eredeti élénkítő funkcióját. Sokan pont emiatt nem veszik teának a gyümölcsteákat. Hasonlóan vitatott kérdés a hideg teák kategóriája is, amit megint mások csak egy egyszerű üdítőnek tekintenek. Az egyszerűség kedvéért én csakis a Camelliákkal fogok foglalkozni a továbbiakban, azon belül is kifejezetten csak a fekete és zöld teacserjével, annál is inkább, mert a világon a teafogyasztás kultúrája ezen növényekhez kötődik a legjobban.
Ázsiai falvaktól az európai középosztály mindennapjaiba – A teacserje rövid története
A teacserje – mint említettem – egy kínai növény, onnan terjedt el a világszerte. Ma már Japánban, Indiában (Assam, Nilgiri és Darjeeling tartományokban), Srí Lankán (Ceylonban), Nepálban, Tibetben, Kínában (elsődlegesen Wuyuan, Yunnan, Zhejiang tartományokban), Indonéziában, Jáván, Tajvanban (Formosán), Tanzániában, Kenyában, Dél-Afrikában és Törökországban is széles körben termesztik. Ezen helyekről jut el Amerikába és Európába is. Hogyan sikerült mégis felfedezni a teát?
A tea történetében Kína olyan szerepet játszott, mint Róma a jogfejlődésben, mondhatni körülötte forgott minden. A cserje felfedezését is nekik köszönhetjük. Egy kínai eredetmítosz szerint Kr. e. 2737 körül Shen Nung legendás kínai császár terjesztette el az iható teát. (Korábban szárazon ették a leveleket, amelyről számos más monda is fennmaradt Kínában.) Állítólag annyira figyelt ugyanis orvosai étkezési tanácsaira, hogy az ivóvizét is mindig felforralás után fogyasztotta. Egyszer a császár forró vizébe egy teacserje levele hullott, amely aranysárgára színezte a vizet. A császár, miután megkóstolta az így keletkezett italt, felfrissülve érezte magát; majd elterjesztette a kínai felső osztály körében ezt a szokást. Ezt a forró vízzel felöntött teacserjelevél-őrleményt (ha zöld teából készül) ma is kínaiul mua chanak vagy matchának (tükörfordítással „forrázott levél”) nevezik. Ez ma Ázsia egyik legelterjedtebb zöldteája.
Ezzel párhuzamosan ismeretes egy indiai legenda is, miszerint Buddha leghűségesebb követőjének, Bódhidharmának a lemetszett szemhéjaiból keletkezett az első indiai teacserje, mert ő levágta azokat, hogy ne aludjon el meditáció közben. Ez a történet is jól jelképezi az ázsiaiak meghitt, már-már vallási viszonyát a teához, amely valahol egyben meg is gátolta a tea megismerését a világ többi részén. Kínában – a világ valaha volt legnagyobb teatermelőjének országában – évszázadokig tilos volt még az is, hogy az arisztokraták körein kívül mások teát fogyasszanak, így a selyemúton keresztül sokáig nem juthatott el Európába ez a termék.
Az első teaszállítmány kontinensünkre 1610-ben érkezett Japánból, Jáván keresztül, a Holland Kelet-Indiai Társaság hajóival. Anglia csak 1662-től szállt be a teakereskedésbe, de hamar át is vette a vezetést. Sir Thomas Twinning nemesember volt az első angol, aki 1706-ban alapította a mai napig működő teaimportáló céget és az első teaházat Angliában. Ez az időpont egybeesett azzal, amikor Anglia gyarmatbirodalmi státusza megerősödött; és egy egységes, erős Nagy-Britanniává vált, amely idővel a világ negyedét képes volt uralni, ezáltal világszerte elterjedt a tea fogyasztásának szokása.
Az 1700-as évektől kezdődően szárazföldi úton – Mongólián keresztül – érkeztek Oroszországba is teaszállítmányok. Az első ilyen csomagot a Romanovoknak ajándékoztak, akiknek annyira tetszett az áru, hogy idővel elterjesztették egész Kelet-Európában fogyasztását. Ez Pekingből, a Góbi sivatagon keresztül, Szibérián át érkeztek a Volgához, a Selyemutat először használva erre a célra. Ezen szárazföldi teákat egyébként jobb minőségűnek mondták a gőzhajók elterjedéséig, mint tengeri társaikat, ugyanis a tengeri nedvesség és a hajókon használt kátrány olyan mellékízt adott a teának, amit csak cukorral tudtak elnyomni.
A tea értéke az 1700-as években tízszerese volt a kávé árának, és emiatt a tea a világtörténelem legjelentősebb eseményeiben is mindig fontos gazdasági tényezőként vett részt. Csak, hogy pár példát említsek:
- 1773. december 16.: bostoni teadélután, ami az Egyesült Államok születéséhez is vezetett
- 1834-ben a világ leggyorsabb teherszállító vitorláshajójának megalkotása (a teaklipperé)
- 1838-42 és 1856-60: a kínai ópiumháborúk
- 1869-ben a Szuezi-csatorna megépítése
A sor pedig még hosszan folytatható.
Minek nevezzelek? – A tea elnevezés eredete
Itt érdemes megragadni az alkalmat arra, hogy megmagyarázzam röviden: miért hívják a teát úgy, ahogy. A már említett kínai Mua chanak vagy matchának a rövidítéséből keletkezett a cha szó, amivel gyakran illetik ezt az italt Ázsiában. Ezt az elnevezést egyébként (szlengként) Írországban még ma is használják. Az európai nyelvekbe azonban a holland thee szóhasználatból terjedt el a tea mai neve, amit Indonéziában egy maláj szóból vettek át. Ott ezt az italt tey-nek (ejtsd téh) hívják ugyanis. Ehhez hasonló módon, de alapvetően szanszkrit, perzsa és orosz szóhasználat alapján (ezzel is jelezve, hogy másik szárazföldi útvonalon érkezett Európába) a csáj vagy chai kifejezést szokás használni az onnan, szárazföldön érkező teanövényekre.
Összefoglalva: angolul a tea a tengeren érkező teát jelentette, míg a szárazföldön érkező teacserjét chai néven vették át. Ez utóbbi szó nem összekeveredő az eredendően India nemzeti italnak is tartott chai-jal, amiben eredetileg nem volt tealevélkivonat. (Ma az igazi chai teát Indiában fekete teakivonattal, fahéjjal, kardamommal és borssal készítik, amelyhez néha tejet és egyéb édesítő szereket adnak.)
Mégis miért fogyasztja az emberiség a teát? – A tea élettani hatásai
Olvashattunk itt már arról, hogy háborúk törtek ki amiatt, hogy fogyaszthassák ezt az italt, mások vallási szertartásokat rendelnek hozzá, de mégis mi olyan nagyszerű ebben a főzetben, hogy ennyire rajong érte az emberiség?
A teanövényekből készült főzetek rendkívül egészségesek. Polifenolokat tartalmaznak, azaz olyan antioxidánsokat, amelyek segíthetnek szervezetünknek a szív- és érrendszeri betegségek, a rákos megbetegedések, a csontritkulás, a cukorbetegség és más betegségek kivédésében.
Legfontosabb jellemzője mégis minden Camellia sinensisnek, hogy természetes formájukban koffeint tartalmaznak. A teacserje kvázi idegméregként/rovarirtószerként termel teint (koffeint) a kávéhoz hasonlóan, amit aztán az ember szívesen elfogyaszt, mert ránk serkentő hatással bír. Egy átlagos teában csak ötödannyi koffein van, mint egy csésze eszpresszóban, amely miatt kevésbé keserű az íze. Ráadásul sokáig nem volt kialakult kávékultúra sem annak bonyolult előállítási eljárása miatt, így a tea volt az egyetlen forrása a könnyű koffeinszerzésnek. Bár hozzá kell tegyük, a tea koffeintartalma eltérő tud lenni. Egy 2 deciliteres főzettel számolva a fehér tea koffeintartalma nagyon alacsony: mindössze 10-15 milligramm/csésze. A zöld teáé 15-30 mg, a fekete teában viszont akár 60-70 mg is lehet: épp annyi, mint egy kávéban.
Tehát ugyanúgy alkalmas lehet egy jó tea a tanulással töltött éjszakák során az ébrenlétünk megőrzésére, mint egy jó kávé.
Csak a miheztartás végett érdemes megjegyezni, hogy a magyar lakosság, bár kifejezetten sok koffeint fogyaszt, teából mégis viszonylag keveset iszunk (a 2020. évi adatok alapján). Míg a hozzánk hasonló adottságú Írország, aki a világ második legnagyobb teafogyasztó nemzete (őket csak Törökország előzi meg) éves szinten 2,19 kg/fő elfogyasztott teával áll ezen a helyen, addig Magyarországon az egy főre eső éves teafogyasztás mértéke csupán 0,3 kg. (1 kg tealevélből átlagosan 500 csésze tea nyerhető ki.)
Ezek alapján megállapítható, hogy a jó minőségű teacserje készítmények közül keveset fogyasztanak hazánkban és már-már luxusterméknek minősülnek, így nincs egy sajátos kifejezett kultúránk, mint mondjuk Angliának. A világ teakultúráinak fejlettségét tekintve ez valahol szomorú, másrészről pedig magában rejti a lehetőséget egy új magyar szokás kialakítására is.
A következő cikkemben a világ három legeltérőbb teakultúrájával foglak titeket megismertetni!
