Elönt néha a hála a leghétköznapibbnak vélt dolgokért? Kinyitod a csapot, és jön belőle a víz; beszállsz az autóba, és simán elindulsz; bemész az egyetemre, és senki sem kérdőjelezi meg, ott van-e a helyed. Ha ezt még nem tapasztaltad, most mutatunk egy olyan könyvet, amitől garantáltan megbecsülsz majd mindent, ami az öledbe hullott.
Manal Al-Sharif az elmúlt évek folyamán tűnt fel a nemzetközi média porondján, amikor szaúd-arábiai nőként autót vezetett, ami miatt rövidesen letartóztatták, és mindenféle további magyarázat nélkül börtönbe zárták, annak ellenére, hogy érvényes jogosítvánnyal rendelkezett, és az országban semmi sem tiltja, hogy a nők vezethessenek, kivéve a „szokásokat”.
Al-Sharif Merj vezetni! című könyvében a történetet egészen a gyermekkorától kezdi, és mindent elmesél a vallásos neveltetéséről és a propagandáról, a küzdelemről, hogy egyetemre mehessen, majd férfiak között dolgozhasson. Rájött saját radikális nézeteinek tarthatatlanságára, megállta a helyét egyedülálló anyaként egy olyan országban, ahol egy nőnek először az apja, majd a férje, végül a fia a gyámja, és mindezek után létrehozott a semmiből egy olyan mozgalmat, ami tartós változást harcolt ki.
Egy olyan országban, ahol a nők nem sokkal ezelőtt még személyi igazolvánnyal sem rendelkezhettek, csak a „családi azonosítókártyán” kerülhettek megemlítésre, sajnos mégsem a teljes dokumentálatlanság és az egyértelmű másodlagos státusz az őket érő legfájdalmasabb atrocitás.
A társadalom bizonyos rétegeiben továbbra is gyakori az eredetileg nem az iszlámban gyökerező, hanem a törzsi kultúrákból átvett gyakorlat, mely keretében a nőket körülmetélés címszó alatt megcsonkítják. Al-Sharif leírja, min ment keresztül kislány korában, olyan részletességgel, hogy a könyvnek ez a része ájulással fenyeget, de ekkora árat megfizethetünk azért, hogy felhívjuk a figyelmet erre a barbár jelenségre, aminek jelenleg is élő 200 millió nő esett áldozatul.
Könyvében ez csak egy a megdöbbentő részletek sorából. Ha egy szaúdi lány felsőfokú képzésben szeretne részesülni, annak a bejáratott módja a tanárképző, ahol csak lányok tanulnak egymás mellett azért, hogy később lányiskolákban taníthassanak. Manal és nővére, Muna azonban nem ezt választották. Könnyek és szobafogság árán Muna kiharcolta, hogy a fiúkat és lányokat egyszerre oktató dzsiddai Abdulaziz Király Egyetemre mehessen orvosira, Manal pedig hamarosan követte számítástechnika szakon.
Bár a dzsiddai az elérhető legmodernebb és legliberálisabb felfogású egyetem volt, mégsem hasonlít sokban arra, amit mi felsőoktatásként ismerünk:
„Az egyetemen férfi tanáraink voltak, bár személyesen sosem láttuk őket. Minden zárt láncú tévéhálózaton keresztül zajlott. Mi láthattuk és hallhattuk őket – amint egy másik épületben előadást tartottak a fiú hallgatóknak –, ők viszont nem láthattak és nem hallhattak minket, úgyhogy bekapcsolódni semmilyen módon nem tudtunk. Ha ez nem lett volna elég hátrány, a CCTV-vel gyakran adódott hiba, olyankor egyszerűen lemaradtunk az előadásról. Kérdezni csak telefonon lehetett a tanártól, amelyet egy női asszisztens felügyelt, aki egyébként is végigülte az előadást, hogy figyeljen a fegyelemre és rögzítse a megjelenésünket.”
Manal mozgalomszervező tevékenysége nem magasztos, világot megváltani akaró tervekkel, hanem egyetlen egyszerű kérdéssel kezdődött:
miért nem vezethet, holott van jogosítványa és saját autója is?
Elsőre azt gondolhatjuk, hogy nem vezetni nem akkora kényelmetlenség, hiszen Európában sem vezet mindenki. Egy olyan országban azonban, ahol a tömegközlekedés nem opció, és az utcán egyedül sétálni arcpirító illetlenség, a taxisofőrök bármikor visszaélhetnek a kiszolgáltatott nők helyzetével, sofőrt felfogadni pedig nem olcsó mulatság, a vezetés lehetőségének megtagadása mindenki, nem csak a nők számára szül hatalmas kényelmetlenségeket.
Manal öccse azonnal a kibontakozó mozgalom mellé állt, hiszen bár férfi létére nyugodtan vezethetett, mivel külföldön dolgozott, nem volt mindig otthon, hogy fuvarozza feleségét és kisbabájukat, ami a családja számára hetekig tartó bezártságot jelentett, és olyan létfontosságú szolgáltatások elérhetőségét lehetetlenítette el, mint orvos felkeresése betegség esetén.
Egyszerűen egy olyan napot kezdett el szervezni, amikor lehetőleg minél több nő a volán mögé ül, és országszerte vezetni indul. Azzal a tudattal vágott bele a csoport és az esemény létrehozásába a közösségi médián keresztül, hogy 1990-ben 47 nő már megpróbálkozott ugyanezzel, de a korábbi kezdeményezést elfojtották, a 47 nőt pedig meghurcolták és egy életre ellehetetlenítették.
Az elsöprő internetes érdeklődés nyomán megszületett a Women2Drive mozgalom. A szaúdi vallási vezetők szerint komoly a tét: ha a nők vezethetnek, az nemcsak annyit jelent majd, hogy A-ból B-be eljuthatnak, hanem a társadalom romlásnak indul majd, és, mint nyugaton, a nők a vezetés miatt nem lesznek majd többé erkölcsösek és szüzek.
Persze az is igaz, hogy ha valakik oda mennek, ahova akarnak, amikor akarnak, akkor ezeknek a valakiknek sokkal nehezebb megmondani, mit csináljanak, és mit higgyenek.
Bár Manalt pár nap után kiengedték a börtönből, miután megígérte, hogy nem szervez mozgalmat, az esemény során vezető nőket pedig legtöbbször békén hagyták a hatóságok, a történet nem ért itt véget. A médiában akkora visszhangot váltott ki egy jó családból való szaúdi nő bebörtönzése, hogy a fenyegetések és a ferde szemmel nézők egyre jobban megnehezítették az életét. Amikor elfogadott külföldi felkéréseket, és az Oslo Freedom Forumon is beszélt, hazaárulónak kiáltották ki, és állásából is elbocsátották.
Jelenleg második férjével és kisfiukkal Ausztráliában él, mert nagyobbik fia a szaúdi törvények szerint volt férje teljes felügyelete alatt áll, és nem látogathatja meg őt.
A döntést Al-Sharif bíróság előtt megtámadta, de elutasították egy X. századi iszlám szabályozásra hivatkozva, mely szerint a hosszú, veszélyes utazás során a gyermek élete veszélybe kerülhet.
A tevékenysége nyomán kibontakozó aktivizmus hatására ma már szabadon vezethetnek a nők, őt pedig számos módon elismerték: megkapta a Václav Havel-díjat a kreatív ellenállásért, és felkerült a Forbes listájára is azok közé a nők közé, akik 2011-ben megrázták a világot. Lehet, hogy Manal Al-Sharif sem lett próféta a saját hazájában, de az biztos, hogy miként ő maga mondja is, az eső egyetlen cseppel kezdődik.
