Széchenyi István egy híres mondása szerint: „A tudományos emberfő mennyisége a nemzet igazi hatalma.” Ha ezt a gyönyörű, magasztos és régies megfogalmazást konyhanyelvre akarnám lefordítani, akkor körülbelül azt a klisének hangzó mondatot kapnám, hogy „tanulni fontos”. Ez így elsőre nem kifejezetten lenyűgöző, se nem meglepő, ez olyasvalami, ami kézenfekvőnek tűnik, főleg, ha figyelembe veszem az olvasóközönségem, akkor nyilván nem is kell ezt a tényt túlságosan hangsúlyoznom. De ahogy az a klisés kijelentésekkel lenni szokott, ebben a mondatban is több van, mint amit első hallásra gondolnánk.
Írásomban megpróbálom kibontani, hogy milyen feltételeknek kellene adottnak lenniük ahhoz, hogy valóban elmondhassuk, hogy mi mint ország eleget teszünk ennek a klisés, bár ettől nem kevésbé igaz állításnak. Egyrészt mindenkinek magánemberként végig kell gondolnia, hogy mihez van tehetsége, és azt a tehetséget milyen fajta iskolával, avagy milyen fokú iskolai végzettséggel tudná a leginkább kamatoztatni, nemcsak a saját megélhetésének, hanem az egész társadalom hasznára is, hiszen egy ügyes szakember vagy egy kiváló oktató nemcsak a saját életét emeli egy magasabb anyagi, társadalmi szintre, hanem az egész közösségének, az országának is javít az állapotán.
Azonban ezzel a vonallal jelenlegi cikkemben nem foglalkoznék, hanem egy másik, legalább ilyen fontos vonatkozását vizsgálnám meg a kérdésnek. Ez pedig a következő: milyen intézkedéseket tett a magyar állam azért, hogy elősegítse a magánemberek és ezzel az ország előbbre jutását az elmúlt években? Nyilván, aki a címet elolvasta, annak már van elképzelése arról, hogy mi jön most…
2013-tól a Kormány komoly változtatásokat eszközölt az oktatás és az iskolák helyzetén Magyarországon. A legtöbb iskola állami vagy egyházi fenntartású lett, valamint megszületett a Nemzeti Alaptanterv. Ennek keretében megszüntették az iskolák szabad tankönyvválasztását és egy egységes tankönyvrendszer keretében, mindössze két darab tankönyvből választhatnak mára a tanárok.
Ezen kívül amíg eddig csak egy kerettanterv volt meghatározva, ami alapján az oktatásnak zajlania kellett, most már egy jóval szigorúbban felügyelt tantervhez kell tartaniuk magukat az oktatási intézményeknek. Ezekre az intézkedésekre azonban mondhatjuk, hogy nem feltétlen rosszak, hiszen az oktatás egységesítése a cél, ami mindenképpen támogatandó. Bár a szakemberek nincsenek meggyőződve a jelenlegi megoldás hatékonyságáról, még túl korai, hogy teljesen elítéljük.
Az azonban már aggasztóbb, hogy míg az összes EU tagország folyamatosan növeli a költségvetésből az oktatásra fordított összeget, addig Magyarországon csak 2010-ről 2011-re tizenhét százalékkal kevesebbet fordított az állam az alap- és középfokú oktatásra.
Ha csak az alapfokú képzést nézzük, ez a szám mínusz huszonöt százalék (az OECD jelentés alapján). De még ennél is sokkolóbb, hogy a tankötelezettséget is leszállították 18 éves korról 16 éves korra. Ezt Hoffmann Rózsa azzal magyarázta, hogy: „Az ő sorsukat valószínűleg jobb mederbe tereltük azzal, hogy most már elmehetnek 16 évesen dolgozni, ha semmi szín alatt nem akarnak az iskolában maradni. Nekik is jobb, meg a társadalomnak is.” és még hozzátette, hogy ezek a fiatalok amúgy „sem végezték el a középiskolát”.
De vajon valóban így van ez? Azt tudjuk a KSH adatainak köszönhetően, hogy a magyarok 55%-a rendelkezik érettségivel, ami önmagában sem egy kimagasló szám, de ha ezt a képet picit árnyaljuk, akkor még rémisztőbb eredményt kapunk. Ugyanis a végzettséggel rendelkezők nagy része Budapesten koncentrálódik, így ez a szám Budapesten 76,4%, ami már egész jónak tűnik, de Szabolcsban már csak 43,4%, Nógrádban pedig 42,8%, és ezek vannak közelebb az országos átlaghoz, hiszen a második legmagasabb érték Pest megyében van, de itt is csak 58%-ot ér el az érettségivel rendelkező felnőttek száma.
A teljes képhez azonban még szükséges azt is megvizsgálni, hogy mi lett azokkal, akik az új törvény értelmében már nem tankötelesek, viszont még esetleg nem, vagy csak éppenhogy töltötték be a tizennyolcadik életévüket. Az előrejelzések baljósak voltak, néhányan azt mondták, hogy a szakiskolákban a tanulók fele ott fogja hagyni a képzést, pedig nekik már csak egy év hiányozna ahhoz, hogy befejezzék az iskolájukat és végzettséget szerezzenek.
A jelenlegi adatok szerint a 15-19 évesek körében a foglalkoztatottság 2%-ról 5%-ra emelkedett, azonban sokan ezek közül a közfoglalkoztatási programokba kerültek be, ahol a számuk hirtelen 300 főről 3600 főre emelkedett, éppen ezért elkezdték kizárni őket (így már csak 1900 fő dolgozik a közfoglalkoztatásban). A munkanélküliség a nevezett korcsoportban pedig 9300 főről 12700 főre emelkedett.
Népességarányosan ez azt jelenti, hogy az eddigi 4% helyett most 11%-nyi fiatal van iskolán és munkaerőpiacon kívül, ami mintegy 55 ezer embert jelent.
Ezek mind olyan fiatalok, akiknek egyszer csak már nem volt kötelező iskolába járniuk, így ott is hagyták az oktatási intézményeiket, azonban végzettség hiányában a munkaerőpiacnak sem kellettek, így most teljesen magukra maradtak. Ezeknek az információknak a tudatában pedig mindenki döntse el maga, hogy követjük-e a legnagyobb magyar bölcs mondását, miszerint: „A tudományos emberfő mennyisége a nemzet igazi hatalma.”
