Régi kórházak, elavult eszközök, csökkenő költségvetés, egyenlőtlenségek, hálapénz, külföldre vándorló orvosok – nagyjából ezeket olvashatjuk évek óta a magyar egészségügyről a sajtóban. A fokozódó romlás önmagában is szomorú képet fest, de a következményei még elkeserítőbbek lehetnek. Az egyik ilyen szembetűnő és többnyire sajtóvisszhangot kiváltó következmény az elszaporodott orvosi műhibák jelensége. Az ennek kapcsán megindítható orvosi műhibaperekről Dr. Petrássy Miklós orvos-ügyvéddel beszélgettem.
Az orvosi műhiba mint jogi fogalom nem létezik, a köznyelvben viszont olyannyira elterjedt, hogy mára mindenki használja. Mit kell értenünk alatta elsődlegesen?
Az „orvosi műhiba” a német Kunstfehler szó tükörfordítása, s valóban nem jogi fogalom, de a köznyelvben elterjedt, ezért miért ne használhatnánk mi is. Valójában az egészségügyi szakmai felelősség értendő alatta, ami lehet büntetőjogi felelősség, polgári jogi felelősség, hatósági felelősség stb., tehát gyakorlatilag e szakmai felelősségnek a különböző jogágak szerinti fajtáiként értelmezhető.
A polgári vagy a büntetőjogi eljárás a gyakoribb?
Mindig azt kérdezem elsődlegesen a hozzám forduló ügyfelektől, hogy mi a céljuk. Ha a cél az orvos személyes felelősségre vonásának elérése, illetve az erkölcsi elégtétel anyagi kompenzáció nélkül és súlyos a sérelem (például közeli hozzátartozó halála), akkor a büntető feljelentés lehet a megoldás. Ha szükséges az anyagi kompenzáció (kártérítés vagy sérelemdíj) – például a közeli hozzátartozó halála után a hátramaradt gyermekek neveltetéséről kell gondoskodni –, akkor nyilván a polgári peres eljárást célszerű mérlegelni.
Persze a célon túl az is számít, hogy a felmerült eljárásban sikerre vihető-e az ügy, hiszen merőben más a büntetőjogi felelősség és más a polgári jogi felelősség, mások a törvényi tényállások, mások a bizonyítási szabályok is.
Én azt szoktam tanácsolni az ügyfeleimnek, hogy a kezdeti felindultságból megtett feljelentés helyett – ha az igény megalapozottnak látszik – inkább a polgári pert válasszák, és amennyiben egy év elteltével még mindig úgy érzik, hogy szeretnék az orvost a vádlottak padján látni, akkor sem késő büntetőeljárást is kezdeményezni. Amellett, hogy a felháborodás sokszor teljesen érthető, egyúttal mérlegelni kell azt is, hogy egy másik ember bűnvádi eljárás súlya alá helyezése már önmagában véve is igen komoly szankció. Persze a racionális érveket sokszor nehéz elfogadtatni azzal, akinek a közelmúltban halt meg a hozzátartozója, vagy maga szenvedett súlyos egészségkárosodást orvosi mulasztás miatt. Az orvosi hiba lehet egészen kicsi, az okozott sérelem mégis óriási.
Mindig egyértelmű, hogy a kórház vagy az orvos mint magánszemély ellen kell megindítani a pert?
A polgári per az egészségügyi szolgáltató ellen indul, a büntetőeljárás terheltje pedig a szakmai szabályszegést vétő orvos, szakdolgozó lehet. Minden esetben azonban a kimenetel előzetes mérlegelésének az alapja a történtek orvos-szakmai megítélése. Elsőként ezt magam próbálom elvégezni, de ha az eset az enyémtől távoli, speciális orvosi szakterületet érint (például idegsebészet), akkor vagy kikérem egy hozzáértő orvos kollégám véleményét, vagy felkérünk igazságügyi orvosszakértőt magánszakvélemény elkészítésére. Lehetőség van ÁNTSZ-vizsgálatot kezdeményezni, vagy ha az érintett úgy gondolja, akkor büntetőjogi feljelentést tehet, hiszen ekként ingyenesen hozzájuthat írásos szakvéleményhez. Utóbbiakkal azonban az a probléma – legalábbis nekem az a tapasztalatom –, hogy ezekben az eljárásokban sokkal jobban védik az igazságügyi orvosszakértők, illetve a szakfelügyelő főorvosok az orvosokat. Tehát az előzőek szerinti célból kezdeményezett eljárások a szándékkal ellentétes hatást válthatnak ki: a büntetőeljárásban született kedvezőtlen szakvélemény vagy az egészségügyi hatóság által beszerzett szakfelügyelői főorvosi vélemény a polgári perben is bizonyítékként szolgálhat, az alperes által a per anyagává tehető. Én éppen ezért megpróbálok mindenkit lebeszélni arról, hogy kizárólag írásos szakvéleményhez jutás érdekében kezdeményezzen büntető- vagy bármely egyéb eljárást.
Ha tehát a felperes indít egy polgári peres eljárást, amelyhez külön megkeresés alapján kéri előzetesen igazságügyi orvosszakértő véleményét, akkor szerződéses jogviszonyba kerülnek egymással. Ennek alapján ezt csak bizonyító erejű okiratként értékelheti a bíróság?
Annak megítélése jelenleg sem egyöntetű, hogy a polgári perben a fél általi felkérésre készült magánszakértői vélemény a fél szakmai előadásának minősül-e, tehát a kereseti indoklásnak egy hozzáértő személy által történő kifejtésének vagy pedig bizonyítéknak. Ha utóbbinak, akkor pedig az a kérdés, hogy milyen jellegű bizonyítékról van szó. Okirati bizonyíték, szakvélemény vagy sui generis bizonyíték? A leginkább elfogadott álláspont szerint ezen magánszakértői vélemények is szakvélemények. Szerintem meglehetősen aggályos helyzetet teremt, ha az egyik fél által fizetett szakértő álláspontját egyenrangúnak tekintjük a perben a bíróság által kirendelt szakértő szakvéleményével. A kirendelt szakértő pártatlanságát eljárási garanciák is igyekeznek biztosítani, ugyanez a magánszakvélemény megszületésekor nem áll fenn. Utóbbi esetben a szakértő szakmai tisztessége csak a garancia. Másrészről a magánszakvélemény jellemzően a pert megelőzően születik, azaz a szakértő számára az egészségügyi dokumentáción felül csak egyoldalú, a megbízójától származó adatok állnak rendelkezésre, a magánszakvélemény a megbízó által előadott tényállást veszi alapul, mely nyilván sokban különbözhet az ítéleti tényállástól. A kirendelt szakértő perbe vonása ezzel szemben a bizonyítási eljárás későbbi szakaszában történik, neki jóval terjedelmesebb dokumentáció, peranyag áll rendelkezésre, s az információk sem egyoldalúak. Én nem értek egyet a magánszakértői vélemények szakvéleménykénti figyelembe vételével. A magánszakértői vélemény ugyanakkor szerintem is bizonyíték lehet a perben, de a bíró joga és kötelessége a magánszakértői vélemény bizonyító erejének a mérlegelésekor annak keletkezésének a körülményeit is figyelembe venni. Amennyiben a magánszakvélemény alapjául szolgáló tényállás nem bizonyul valósnak, vagy releváns részben eltér a perbeli bizonyítás során megállapíthatótól, a magánszakvélemény kirekesztendő a bizonyítékok közül. Ugyanakkor adott esetben a magánszakértői vélemény mint okirati bizonyíték alkalmas lehet arra, hogy a kirendelt szakértő szakvéleményét aggályossá tegye, ellentmondásokra világítson rá stb., ezáltal a szakértői bizonyítás folytatásának a szükségességét eredményezze.
Hogyan döntik el, hogy melyek azok a releváns információk, amelyekről mindenképpen tájékoztatnia kell az orvosnak a beteget a kezelés, beavatkozás előtt, és melyek azok az információk, amelyek ugyan lényegesek lennének a beteg szempontjából, említésük elmaradása mégsem eredményezi az orvos tájékoztatási kötelezettségének elmulasztását?
Az egészségügyről szóló törvény részletesen felsorolja, hogy miről kell tájékoztatni a beteget (beteg egészségi állapota, kezelési alternatívák, lehetséges kockázatok stb.) Ezek azonban értelemszerűen általános megfogalmazások. Kérdés az, hogy az adott ellátás során a betegre és a betegségre konkretizálva ezen tájékoztatási követelmények mit takarnak, és ezen követelményeknek eleget tett-e az orvos.
Az olyan információk elhallgatása, mely a beteg szempontjából lényeges, mindenképpen a tájékoztatási kötelezettség megsértését jelenti.
A tájékoztatási kötelezettség megsértése azonban messze nem minden esetben alapoz meg számottevő anyagi kompenzációt.
A polgári perekben leggyakoribb az adott orvosi beavatkozás lehetséges kockázatairól szóló tájékoztatás hiányosságára történő hivatkozás. Ha egy releváns kockázatra történő tájékoztatás elmarad, hiába tesz meg mindent ezen felül a gyógyítás érdemi részeit illetően az orvos az elvárható gondossággal és körültekintéssel, a beteg megalapozottan hivatkozhat arra, hogy amennyiben előzetesen ismerettel rendelkezett volna a végül bekövetkezett kockázat veszélyéről, a beavatkozást nem vállalta volna. Persze utólag legtöbbször nem lehet megállapítani, hogy annak idején a beteg valóban nem vállalta volna a beavatkozást a kockázatok ismeretében, de e körben általában csak a beteg állítása értékelhető, objektív körülményekből rendszerint nem lehet következtetéseket levonni. A bírói gyakorlat szerint a betegnek ugyanis joga van irracionális döntést is hoznia. Az egészségügyi szolgáltatók kötelesek bizonyítani a kellő tájékoztatás megtörténtét, ezért különleges jelentősége van az előzetes írásos tájékoztatóknak, beleegyező nyilatkozatoknak, melyek a per kimenetelét alapvetően befolyásolhatják. Ugyan az egészségügyről szóló törvény előírása szerint a tájékoztatásnak mindig szóban kell történnie, egyediesítettnek és egyéniesítettnek kell lennie, de legtöbbször évek távlatából a perben nehéz a szóbeli tájékoztatás megtörténtét és tartalmát kizárólag tanúkkal bizonyítani, hiszen jellemzően a tájékoztatáskor az orvos, a beteg és esetleg az asszisztens van jelen. Ennek okán a bíróságok – bár a szóbeli tájékoztatás az előírás – a vonatkozó írásos dokumentumokból és azok tartalmából indulnak ki. Perbeli bizonyításra kiválóan alkalmas tájékoztató anyagok azonban még manapság sem készülnek sokszor a kórházakban, illetve a jól megírt általános tájékoztató formanyomtatványt nem egészítik ki megfelelően az adott betegre konkretizálva. Ha az egyediesítést és egyéniesítést szolgáló hiányzó egyes részeket (pl. betegségek, kockázatok, beavatkozások) az orvos latinul, esetleges még nehezen is olvashatóan tölti ki – mely a betege számára nyilvánvalóan nem érthető –, akkor a dokumentum nem lesz alkalmas a kellő tájékoztatás perbeli bizonyítására az alperesi kórház részéről. Figyelni kell arra is, hogy az orvos ne általánosságokat soroljon fel a lehetséges kockázatok körében (pl. gyulladás, fertőzés stb.), hanem azok konkrét lehetséges megvalósulását és következményeit rögzítse.
Volt olyan esete, amikor idegen tárgy testben hagyása miatt szeretett volna valaki kárigényt érvényesíteni?
Több is előfordult, de ezen ügyek túlnyomó részében az idegen testnek a beteg szervezetében hagyását viszonylag hamar felfedezik, így azt viszonylag rövid időn belül eltávolítják. Ez esetben a beteg sérelme az ismételt műtét és kórházi tartózkodás, továbbá az átmeneti, rövid ideig tartó panaszok. Természetesen nem akarom ezen sérelmek, illetve a korábbi Ptk. szerinti nem vagyoni károk súlyát bagatellizálni, hiszen magam sem szeretnék akár egy napot is fölöslegesen kórházban tölteni, nem is beszélve kockázattal mindig együtt járó újabb műtétről, azonban ilyen esetekben az ítélkezési gyakorlat visszafogott a sérelemdíj, illetve a korábbi nem vagyoni kártérítés összegszerűségét illetően. Az ítélkezési gyakorlat ugyanakkor az idegen testnek a szervezetben hagyását nem sorolja a műtéti kockázat körébe, az elvárható gondosság követelményéből az következik, hogy az oda nem tartozó tárgyak ne maradjanak a szervezetben. Alperesi kimentésre nincs sok esély, az elérhető anyagi kompenzáció viszont általában viszonylag nem jelentős (néhány százezer forint), ezért sok esetben meg lehet egyezni a kórházzal, illetve a felelősségbiztosítójával. Más a helyzet persze, ha az idegen testet csak hosszú évek múltával fedezik fel, a panaszok számottevően rontják a beteg életminőségét, vagy akár tartós egészségkárosodás alakult ki, netán a beteget emiatt le is százalékolják.
Nem tartja igazságtalannak, hogy valakinek fájdalmai vannak a testében maradt tárgy miatt, nem tud dolgozni, emiatt elmaradt haszna keletkezik, s mégis csak olyan sérelemdíjra tarthat igényt, amely nem áll arányban a ténylegesen okozott sérelemmel?
Szerintem az az igazságtalan inkább, amikor az ember bekapcsolja a televíziót, és arról értesül, hogy az egyik úgymond celeb vagy politikus csúnyán nézett a másikra, vagy durva jelzőkkel illette, és ezért a sajtó tájékoztatása szerint milliós kártérítéseket kaphatnak egy személyiségi jogi perben. Ezzel szemben, ha valakinek egy orvosi műhiba miatt meghal a gyermeke, kompenzációként nem kap tízszer-hússzor annyit, mint a fenti példák felperesei. Szerintem ez a nagy igazságtalanság.
Ön szerint van reális esély arra, hogy ezen a jövőben változtasson a jogalkotó?
Szerintem a közeljövőben a helyzet nem fog megváltozni.
Az egészségügyet kell rendbe tenni minden tekintetben.
Amíg az ágazat ilyen mértékben alulfinanszírozott, az orvosok, szakdolgozók ilyen mértékben túlterheltek és alulfizetettek, a jogalkotó nem fog arra törekedni, hogy az egészségügy helyzetét tovább súlyosbítsa a szabályozás átalakításával akként, hogy a sérelemdíj/kártérítés iránti ügyekben megnyerhető összegek nagyságrendekkel növekedjenek. Az egészségügyi szolgáltatóknak kötelezően felelősségbiztosítással kell rendelkezniük, azonban a biztosítók ajánlatai szerinti szerződésekben viszonylag alacsony a helytállási összeg, a feltételek szigorúak, számos kizárási ok van, melyek közül a leggyakoribb a tájékoztatás elégtelenségére alapozott igény. A biztosítóktól nem várható el, hogy számukra kedvezőtlen szerződéseket kössenek, hiszen profitorientált szervezetek. Az állami egészségügyi szolgáltatók által kifizetett kártérítési összegek a betegellátásra fordítható forrásokat csökkentik, mely bizonyosan nem helyeselhető megoldás. Többféle alternatíva merült fel, például állami költségvetési alap létrehozása, kötelező előírása az eseti limit lehetséges legkisebb összegének, egészségügyi szakmai felelősségbiztosítás minimumfeltételeinek rendeleti szabályozása stb. Amíg a kellően finanszírozott hatékony egészségügy (Magyarországon maradó jól fizetett és számon kérhető orvosok és szakdolgozók megfelelő számban), túlterheltség és létszámhiány megszűnése, tárgyi feltételek javulása, orvosi műhibák csökkenése, felelősségbiztosítási feltételek javulása egyszerű összefüggések alapja nem valósul meg, addig jó megoldás nem születhet. A kártérítési-, sérelemdíjösszegek emelkedését a bírói gyakorlat alakulása is eredményezhetné, a bíróságok azonban mértékletességet tanúsítanak az összegszerűség körében.
Gyakori jelenség, hogy az elavult eszközök és a nem megfelelő felszereltség miatt kerül sor orvosi műhibára a műtéti beavatkozás során?
Ez sajnos napi probléma, de nem szűkíteném le csak a műtétek körére. Az ebből fakadó következményekért csak ritkán tehető felelőssé az orvos, erkölcsileg semmiképpen, sőt sokszor példamutató a helytállásuk a körülmények ellenére. Ugyanakkor egy polgári perben az alperesi kórház számára nem mentség sem a létszámhiány, sem a tárgyi eszközök hiánya, és az egészségügy áldatlan állapota sem lehet hivatkozási alap. Egyébként amennyiben egy egészségügyi szolgáltató nem rendelkezik a beteg állapota által indokolt feltételekkel, tovább kell irányítania a beteget egy megfelelő másik egészségügyi intézménybe. Ha nem teszi meg, a felelősségét pusztán ez megalapozhatja. Másrészről a beteg, illetve hozzátartozója adott esetben jogos sérelmére nem jelentenek vigaszt az egészségügy helyzetéből fakadó nehézségek. A betegek méltán várhatnák el a megfelelő szintű egészségügyi ellátást, a kellő tájékoztatást, az odafigyelést stb.
Hogyan látja a fentiek tükrében az egészségügy jelenlegi helyzetét?
A magyar orvosképzés kiváló, a magyar orvosok azonban jelentős számban külföldre távoznak vagy elhagyják a pályát, az itthon maradottak meghatározó része becsületes, kiváló szakember. Vannak azonban szép számmal az orvosok között lelkiismeretlen, nemtörődöm, pénzéhes emberek, kikkel való perbeli (vagy magánéletben történt) találkozásaim során igen nehéz elfojtani az ellenérzéseimet. Sajnos ezen kisebbség számarányához képest aránytalanul rontja az orvosokról alkotott képet, és rombolja a gyógyításhoz elengedhetetlen bizalmat.
Az egészségügyi ellátás súlyos torzulását okozza a hálapénz.
A hálapénzrendszer, az alacsony fizetés azt eredményezi, hogy sok orvos motivációja nem valamennyi betege különbségtétel nélküli megfelelő ellátása, hanem a hálapénz maximalizálása. Adott esetben a tapasztaltabb orvosnak nem célja tudásának átadása a fiatalabbaknak, hiszen ezáltal a hálapénz megszerzése körében a versenyelőnyét csökkenti. Az egészségügyi rendszer érdemi reformja változatlanul várat magára. Meggyőződésem, amíg a hálapénz szigorú tiltása és azzal legalább egyidejűleg a bérrendezés nem valósul meg, semmi esély az érdemi változásra. Hiszen például hiába épül rengeteg pénzből egy kórházban egy modern sürgősségi betegellátó részleg, ha hálapénzt ritkán látó (és ezért kevés számú) sürgősségi szakorvos hiányában más szakterületek sürgősségi ellátáshoz nem értő orvosai lesznek átirányítva.
