Az egykor elképesztő népszerűségnek örvendő, embereket bemutató állatkertek, és kiállítások mai szemmel elképzelhetetlennek tűnnek, és megbotránkoztató a puszta gondolatuk is. Az egész Európában hódító jelenség azonban még hatvanöt évvel ezelőtt is milliókat érdekelt. Mindazonáltal Budapest is azon városok közé tartozott, ahol találkozni lehetett vele.
1874. Ebben az évben született meg hazánkban Kincsem, a magyar csodakanca. Ugyanebben az évben a magyarországi választójog szabályozására megszületett az 1874. évi XXXIII. törvénycikk. A németországi Hamburgban pedig ebben az évben mutattak be első ízben embereket állatkertben. Az ötlet Carl Hagenbeckhez köthető, aki már gyermekkorában is érdeklődött az egzotikus állatok tartása iránt. Ezzel apja ismertethette meg, aki maga is egzotikus állatok kereskedelmével foglalkozott. Hagenbeck 1974-ben az emberek körében rendkívül népszerű hamburgi magánállatkertjébe számikat (Lappföld finnugor nyelvű bennszülötteit) szállíttatott, majd berendezett egy területet, amely a számik hagyományos élőkörnyezetét imitálta.
Nem sokkal később afrikai bennszülöttek is kerültek az állatkertbe.
Hagenbeck az 1878-as és 1889-es párizsi világkiállításon bemutatott több száz olyan afrikai embert, akiket a francia gyarmatosítók ejtettek fogságba, így kerültek az országba. Párizsban, az 1889-es világkiállításon nagyjából harmincmillióan fordultak meg, és még ha kis részük is kereste csak fel a Negrovillage névre keresztelt kiállítást, így is hihetetlen méretű tömeg ismerkedhetett meg az embereket ketrecben bemutató emberkerttel.
Párizs után más városok is meglovagolták a népszerűség hullámát, így London, Oslo és Varsó mellett New Yorkba is eljutott az emberkert ötlete. 1906-ban a bronxi állatkertben, talán a leghíresebb bemutatott személyt, a törzsi rituálé során hegyesre élezett fogú Ota Bengát a majomházban, az állatok közt tekinthették meg a látogatók. Akkoriban ez a történés nagy vihart kavart a városban. Az afroamerikai lakosság felszólalt az ellen, hogy a fiatal afrikai férfit a majmokkal együtt mutogassák, és azt akarták, hogy részesüljön emberhez méltó bánásmódban. Az erre válaszul megjelent The New York Times cikke „az emberi skála igen alacsony fokán állónak” titulálta a férfit, és „nem értette a felháborodást”, amit a jelenség kiváltott.
1896-ban országunk fővárosa sem maradt ki a sorból. A millenniumi ünnepségek alkalmával Budapesten, az állatkertben is bemutatásra került egy több, mint kétszáz főt meghaladó létszámú afrikai közösség. A korabeli lapok úgy számoltak be róluk, miszerint az állatkertben bemutatott személyek „fürdenek”, az alkatuk pedig „egészen megcsodálandó”, nem beszélve arról, hogy „milyen természetesek ruha nélkül is”. Mivel néhányan közülük a mesterségüket is a látogatók szeme láttára művelték, így a Vasárnapi Újság cikke úgy ítélte meg, hogy „megéri kifizetni” a belépő árát.
Az utolsó, embereket bemutató kiállítás 1958-ban volt látható Brüsszelben, az ott megrendezett világkiállításon. „Rengetegen mentek el megnézni a négereket az állatkertben”–áll a korabeli feljegyzésekben. Olyan nagy számban voltak ekkor a városban a bemutatott kongóiak, hogy az éjszakai szállásukon is nehezen fértek el. A kiállításon napközben számos megalázó helyzetnek voltak kitéve, amelynek hatására hazamentek Kongóba. A világkiállítás után alig két évvel, 1960-ban Kongó kivívta függetlenségét Franciaországtól.
Az emberi állatkertek története itt véget ért.
Ezek a létesítmények a „fehér ember felsőbbrendűségét” voltak hivatottak hirdetni azzal, hogy a színesbőrű személyeket– nemcsak afrikaiakat, hanem esetenként ázsiaiakat is– megalázó helyzetekben, egyfajta „érdekességként” mutatták be, olyan körülmények között, mint az állatkertekben az állatokat. A jelenség a társadalmakban egyébként is erőteljesen meglévő rasszizmust fokozta, ma azonban már mind tudjuk, hogy az emberkertek fenntartása teljes mértékben szemben állna a megkülönböztetés tilalmával és a nemzetközi egyezményekben is meghatározott alapvető emberi jogokkal.
A borítókép forrása: X
