Az ukrán és az orosz nép fagyosnak is mondható viszonya jóval a háborút megelőző időre nyúlik vissza. A rengeteg sérelem közül, amelyet a két nép egymás rovására követetett el, kiemelkedik a holodomor, mely kezdetének idén van a kilencvenedik évfordulója.
A közbeszédben csökkenő intenzitással ugyan, de még mindig fő téma az orosz-ukrán háború. Sorra jönnek a tudósítások a borzasztóbbnál borzasztóbb eseményekről, és az átlag magyarnak az a körülmény ötlik ekkor a fejébe, amely ekként hangzik: miért is állnak ellen az ukránok? Egy ennyire erős ellenféllel, a világ egyik legnagyobb hadserege ellen harcolnak, ráadásul a jelenlegi tendencia alapján a NATO-tól sem számíthatnak bátortalan szankcióknál hathatósabb segítségre. Ahhoz pedig, hogy megérthessük az ukrán néplélek mozgatórugóit, jobban el kell mélyednünk a történelmükben.
De kik is azok az ukránok?
Egy szláv népről beszélünk, egészen pontosan a szláv népek keleti ágát alkotják az oroszokkal és a fehéroroszokkal (beloruszokkal). A közhiedelemmel ellentétben az ukrán népet nem az orosz, hanem a lengyel kultúra érte erőteljesebben. A cirill betűs írásmódtól eltekintve nyelvileg is a lengyelekhez állnak közelebb (ezért is választják most az ukrán menekültek előszeretettel célállomásuknak Lengyelországot). Mindezeken túl, még így is rengeteg szállal kötődnek az oroszokhoz, ugyanis vallásában például mindkét nép ortodox.
A középkorban kialakult szláv eredetű (a magyar hajdúkhoz hasonlítható) kozákok adták a mai, „modern” ukrán nép magvát. A kozákok úgy kerülték el a jobbágysorsot, hogy szabadcsapatokba tömörültek, és lényegében a háborúzó szomszéd népek „zsoldoshadseregeként” funkcionáltak. Vezetőjük (idegen szakkifejezéssel élve: hetman), Bogdan Hmelnyickij 1648-tól felkelést indított, melyre az ukrán történészek azóta is az ukrán nép szabadságharcaként hivatkoznak. A felkelés végül nem járt sikerrel.
A mai ukrán nemzettudat kialakulása a XVIII-XIX. századra tehető. Az ukránok kezdetben lengyel, majd osztrák és orosz elnyomás alatt éltek, és mindenhol bizonyos fokú autonómiát élveztek, ám a függetlenségüket a XX. századig nem sikerült kivívniuk. Majd az első világháború végéhez közeledve, ahol ukrán ukrán ellen is harcolt – ki az oroszok, ki a Monarchia oldalán, 1918-ban kikiáltották az Ukrán Népköztársaságot. Az új államforma azonban nem volt kommunista gyökerű, olyannyira, hogy szövetséget is kötöttek az a németekkel a Szovjetunió ellen. A háború lezárultával ugyanakkor a Vörös Hadsereg lerohanta az országot, és az ennek következtében betagozódott a megalakuló Szovjetunióba 1922-ben.
Az új, diktatórikus berendezkedésű országban az ukránok szemben találták magukat a kommunista modellel, melynek lényege a háborúra való felkészülés és az erőltetett iparosítás volt. Az ukránok hamar ellenérdekeltek lettek ez utóbbiban. Tekintve, hogy Ukrajnában találhatóak a világ legtermékenyebb földjei, ezáltal hamar szembekerültek a szovjet vezetéssel, akikre nem hatott az érvelés. A parasztok pedig ellenálltak az erőszakos kolhozosításnak (azaz a termelőszövetkezetekbe való beléptetésnek), amelyre a főtitkár Sztálin válasza a holodomor volt.
A holodomor jelentése és története
A holodomor egy összetett szó, az ukrán “golod”, azaz éhség és “mor”, azaz halál kifejezésekből épül fel, amely magyarra fordítva: éhhalál. A holodomor rövid definíciója az 1932-33 közötti ukrajnai éhínség, amelyet több irányból is meg lehet közelíteni. Az első az időjárási aspektus, melynek révén az 1920-as években végig rosszabb termésátlagok voltak az országban, ám az 1932-ik és ‘33-ik évi szélsőséges időjárás miatt ebben a két évben különösen rosszul sikerült a betakarítás. Emellett az igavonó állatok hiánya is negatívan hatott a betakarítás hatékonyságára. A másik a politikai aspektus, melynek okán Sztálin, látva az ukrán nemzettudat mint kötelék előretörését a szovjettel szemben, megrettent az ukránok esetleges kiválásától (az ukrán harminc milliós nép volt a százötven milliós Szovjetunió nyugathoz közeli perifériáján), és felgyorsította a kollektivizálást, azaz a termelőszövetkezetekbe történő erőszakos beléptetést. Ezen tevékenység ellenállásba ütközött, így a parasztokat kuláknak minősítették, és kivégezték, majd elhurcolták őket. Ez a háromszázezer áldozat az akkori ukrán lakosság egy százalékát jelentette.
A rossz időjárás és a kollektivizálás miatt az 1932-es betakarítás során az államnak járó, nagyjából harminc millió tonna búza helyett, csak mintegy 18,5 milliót tudtak átadni. Emiatt megkezdődtek a padláskisöprések, amikor is a gabonán túl minden más élelmiszert elvittek, és halál várt arra, aki bármit is elrejtett a hatóságok elől. Bevezették a “kuláktalanítás” programját, így kuláknak bélyegeztek mindenkit, aki ellenállt (tehát ráfogták, hogy szabotálja a betakarítást). Mindezekkel egyidejűleg pedig találtak bűnbakot a rossz termésre, és sorra szabadultak meg a politikai ellenfeleiktől. A szovjet állam a hadiipar fejlesztését a gabonaexportból befolyó összegekből fedezte, így ahelyett, hogy az éhínségre való tekintettel a szovjetek meghagytak volna bármit is a lakosságnak, minden gabonát eladtak, még azt is, amely a következő évben a vetőmag lett volna. Aki pedig olyan faluban élt, amely alulteljesített az ötéves tervben, az nem kapott élelmet, csak annyi gabonát hagytak meg az embereknek, amennyivel a földeken dolgozókat életben tartották. A betegekről lemondtak. Az éhínség által sújtott régiókat lezárták, hogy minél kevesebb hír jusson ki az országból, és hogy az ott élők ne tudjanak elmenekülni. Az emberek “alternatív” ételeken éltek, így füvet, gyökereket, leveleket, döglött állatokat ettek. Emiatt pedig sok esetben a kannibalizmus is felütötte a fejét. Az ukrán falvak, városok utcái tele voltak holttestekkel.
Összegzés, zárszó
Az áldozatok számáról megoszlanak a becslések, összesen 5-10 millió fő között mozoghat a valós szám. Az elhunytak legnagyobb része ukrán, de oroszok is nagy számban estek áldozatul a holodomornak. Az éhínségben elhunytak közel fele gyermek volt. Az események után a szovjet vezetés igyekezett meghamisítani a népszámlálás eredményét, és tilos volt beszélni a holodomorról egészen 1991-ig. A rendszerváltás után megkezdődhetett a vita arról, hogy népirtásnak számít-e a holodomor.
A világ tizenöt országa (köztük Magyarország is) népirtásnak tekinti a holodomort, de az orosz kormány csupán éhínségnek hajlandó elismerni, azaz tagadja, hogy a szovjet vezetésnek bármi köze lenne az eseményekhez. A holodomor által ütött sebek máig pajzsként állnak az ukrán-orosz megbékélés között.
Az előbbiek fényében érthető, honnan ered az a dac, az az elkeseredettség, amivel az ukránok küzdenek országuk szuverenitásáért. Putyin figyelmen kívül hagyta azt a tényt, habár szerinte nem léteznek ukrán emberek, hogy az ukránoknak e kérdésben van egy jól lehatárolható álláspontjuk, amely nézet megfogalamazza, hogy olyannyira vannak ukránok, olyannyira létezik Ukrajna, hogy életüket is hajlandóak odaadni érte.
