Joghallgatóként legtöbbünket valószínűleg foglalkoztatja, hogy vajon megfelelhetünk-e minden téren egyszerre. Megkaphatjuk-e mindkét világból a legjobbat? Michelle Obama frissen megjelent, két hete listavezető memoárjából nemcsak erre kapjuk meg a választ, hanem bepillanthatunk a grandiózus kampányok világába is, és megleshetjük, hogyan zajlik az élet a Fehér Házban.
Michelle Robinson Chicago South Side-nak nevezett részén született, ami a XX. század folyamán többségében afroamerikai lakossága miatt lett hírhedt. A polgári jogi mozgalmat megelőző évtizedekben a szegregáció megvalósulása volt, és a ’70-es években nem volt ritka a bandák összecsapása sem. A ma is 93%-ban feketék lakta városrész a kiugró bűnözési rátája miatt is híressé vált. Ez a negyed volt otthona a Robinson családnak, melyet Fraser Robinson apa, víztisztító telepi munkás, Marian Shields anya, háztartásbeli és később titkárnő, valamint két gyermekük, Craig és Michelle alkotott.
Michelle könyvében beszámol arról, hogy szüleinek egyetlen dolog számított, az pedig nem más volt, mint hogy gyermekeiket megfelelő oktatásban részesítsék – ezt minden elé helyezték. Nem vettek saját házat, hanem egy kis lakást béreltek. Mikor gimnázium után mindkét gyermekük a Princeton Egyetemen folytatta tanulmányait, nem dőlhettek hátra mondván, már elérték céljukat, hiszen gyermekeik az ország egyik legjobb egyetemére járnak, hanem még keményebben dolgoztak, hogy kifizethessék azt a tandíjat, ami még tehetősebb családok költségvetésében is nagy tételnek számít.
Michelle édesanyja sok-sok évvel később, mikor gyermekei kiváló eredményeit és kivételes karrierjét dicsérték, mindig elmondta, nem tartja őket különlegesnek, hiszen a South Side tele van hozzájuk hasonlókkal. Nekik is csak segítség kellett, hogy eljussanak a megfelelő helyekre.
Minden kétséget kizáróan Michelle-nek olyan erős nukleáris családi háttér jutott, mint kevés gyereknek.
Michelle a Princetonról a Harvardra került, előbb szociológiából, majd jogból diplomázott, és hamarosan egy közismert chicagói ügyvédi irodánál kezdett dolgozni mint junior munkatárs. Önmagában már ez is olyan eredménynek számított, melyet a South Side-on felnőtt gyerekek nagyon kis része ér el. Neki sem volt könnyű, hiszen a kevés nő közül a még kevesebb fekete nő közé tartozott, és már a Princetonra tett első látogatása alkalmával arra figyelmeztette egy tanácsadó, hogy ne törjön olyan nagyra, hogy erre az egyetemre jelentkezik.
Michelle azonban nem érte el élete csúcspontját azzal, hogy sikeres jogász lett: története csak ekkor vette kezdetét.
Michelle az ügyvédi irodánál egyszer azt a feladatot kapta, hogy vezesse körbe és segítse a nyárra érkező gyakornokot. A fiatal joghallgató, akit a nyár során mentorálnia kellett, született tehetség hírében állt, és végül jelentős késéssel érkezett meg Michelle legnagyobb bosszúságára. Bár Barack Obama ezzel nem keltett túl megnyerő első benyomást, valamiképp mégis kiküszöbölhette a fiaskót, hiszen a nyár végére már egy pár voltak, és azok is maradtak még akkor is, amikor Baracknak vissza kellett mennie a Harvardra – két éven át távkapcsolatban éltek.
A jóban-rosszbant tényleg komolyan vették, és többet el sem váltak, még akkor sem, amikor Barack kormányzósága miatt évekig volt, hogy csak heti egy-két napon láthatták egymást. Mivel ekkor már négy főből álló család voltak, minden Michelle-re maradt, aki egyszerre próbált jó anya és támogató feleség lenni, ugyanakkor nem elfeledkezni a saját karrierjéről.
Amikor úgy vált egyre ismertebbé, mint valaki felesége, nem mint önmaga, nem akart lemondani arról, hogy a közösség számára hasznos munkát folytathasson. Jogi karrierjét is éppen emiatt adta fel: nonprofit szervezeteknél vállalt munkát jogászként kapott fizetésének töredékéért az önmegvalósítás és másokon való segítés reményében.
Véleményem szerint Michelle Obama különlegessége éppen abban áll, hogy minden helyzetben a saját aktív szerepét kereste, azt, hogy hogyan lehet a leghasznosabb. Elsősorban mindig „mother in chief” akart lenni, normális neveltetést nyújtani a lányoknak, Maliának és Sashának a kampányok viharában, majd később a Fehér Házban is, ami nehezebb feladat, mint gondolnánk, hiszen ki is lenne hajlandó átlagos gyerekként rendet rakni, és beágyazni maga után, ha személyzet és mesterszakácsok lesik a kívánságait, miközben titkos ügynökök követik mindenhova?
Másodsorban kereste a saját projektjeit, melyek közül a legismertebbek közé tartozik a Fehér Ház udvarán létrehozott veteményeskert az egészséges táplálkozás népszerűsítésére, valamint a veteránok és katonacsaládok megsegítése különböző platformokon keresztül.
A First Lady valójában teljesen meghatározott szerepében az lehet a legnagyobb joker, hogy saját maga választja meg projektjeit és azokat az ügyeket, melyek mellett ki akar állni – informális módszerekkel még a jogalkotásra is hatással lehet, Michelle Obama például egyenként hívta fel és próbálta ügye mellé állítani a Kongresszus tagjait az iskolai gyermekétkeztetés megreformálásáról szóló törvénnyel kapcsolatban.
Mikor a törvényt végül megszavazták, Barack Obama pedig aláírta, azt a megjegyzést tette, hogy ha nem intézte volna el, hogy a kezdeményezést elfogadják, a kanapén alhatna.
Aki kihasználja a kezében levő eszközöket, ezt a tradicionálisan antifeminista, mosolygásra tervezett szerepkört is saját céljaira és mások megsegítésére fordíthatja.
Michelle egy ízben így ír a First Familyként eltöltött első napjaikról:
„Mivel a következő évek során a titkosszolgálat feladata volt, hogy minket védjen, hivatalos kódneveket választottak nekünk. Barack Renegate volt, én Renessaince, a lányok maguk választhatták meg saját neveiket az engedélyezett alliteráló kódnevek listájáról. Malia Radiance lett, Sasha pedig Rosebud. (…) Amikor velem beszéltek, az ügynökök majdnem mindig asszonyomnak szólítottak. Úgy, mint „erre asszonyom”, „kérem, lépjen hátra asszonyom” és „asszonyom, az autója hamarosan itt lesz”. Kicsoda „asszonyom”? Úgy hangzott mint egy idősebb hölgy csinos kézitáskával, elegáns tartással és szép cipőkkel, de „asszonyom” én voltam.”
Elmondása szerint végig idegen maradt számára a család körüli folyamatos felhajtás, és akkor érezte magát a legjobban, amikor napszemüvegben és baseball sapkában, őrök nélkül kisurranhatott a boltba fogkefét venni.
A könyv összességében talán azért olyan megragadó, mert még a fehér házi magaslatokban sincs az az érzésünk, hogy kivételes, szinte isteni emberek életéről olvasunk. Michelle Obama végig megőrzi azt a hatást, hogy ő nem más, mint a chicagói lány, akit épp annyira meglep, hogy megölelte őt az angol királynő, mint az egész világot.
Karrierje folyamatos tanúbizonysággal szolgál arról, hogy a változás apró cselekedetekből áll össze: nonprofit szervezeteknél végzett munkája, iskolákban elhangzott beszédei és a Fehér Házban létrehozott mentorprogramja, ha akár csak egy-egy embert is saját szervezet beindítására sarkalltak, vagy továbbtanulásra inspiráltak, a fejlődés láncolatként folytatódik.
