Október elején jelent meg a Magyar Közlönyben, hogy egy 2012-es kormányrendelet módosítása értelmében a legalább három gyermeket vállaló nők tandíjra felvett diákhitelét elengedi az állam. E rendelkezés pedig több szempontból is szöget ütött szerkesztőségünk tagjainak fejében. Erről olvashattok az alábbiakban.
A Magyarország hivatalos lapjában 2017. október 3-án megjelent, 291/2017. (X. 3.) számú kormányrendelet a hallgatói hitelrendszerről szóló 1/2012. (I. 20.) kormányrendelet módosítása: gyermekvállaláshoz kapcsolódó állami támogatásként bevezette, hogy 2018. január 1-től kezdődően az állam magára vállalja a két gyermeket (vér szerinti és örökbefogadott) nevelő nők esetében a diákhitel ötven százalékát, legalább három gyermek vállalása esetén pedig a nő teljes fennálló hiteltartozását.
A támogatás a szabad és kötött felhasználású hitelekre egyaránt vonatkozik, azzal a kikötéssel, hogy a nő – ha mindkét konstrukciót igénybe vette – maga döntheti el, hogy melyik kölcsönt kívánja kiváltani vele. Aki szeretné elolvasni a Közlöny teljes szövegét, itt teheti meg.
Alapvetően az ötlet üdvözlendő, hiszen állami támogatásokkal ösztönözni a gyerekvállalást célravezetőbb, mint bármely más – akár tiltó – rendelkezés bevezetése.
Azt azonban a joghallgatók szemével mindnyájan láthatjuk, hogy több ponton is aggályos a szabályozás.
Először is a kormányrendelet végig csak nőkről beszél, holott azzal tisztában vagyunk, hogy egy gyermek két különböző nemű homo sapiens sapiens egyesüléséből születik – még akkor is, ha tulajdonképpen az anya teste neveli ki a magzatot, és hozza világra a fogantatástól számított 38–42. héten.
Azonban ezután – általában – a gyermek nevelése két szülő feladata, ezért csak a nők diákhitel-tartozásának elengedése a szerkesztőség tagjainak többsége szerint diszkriminálja a férfi nemet, hiszen jellemzően a háztartás költségeinek finanszírozásában ők is ugyanúgy részt vesznek, mint nőnemű párjaik.
Az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló törvény 7. §-a szerint az egyenlő bánásmód követelményének megsértését jelenti a közvetlen hátrányos megkülönböztetés, valamint a közvetett hátrányos megkülönböztetés bármely formája. Ha pedig továbblapozunk a törvényben, kiderül, hogy pontosan mit is jelent a közvetlen hátrányos megkülönböztetés: olyan rendelkezés, amelynek eredményeként egy személy vagy csoport valós vagy vélt neme, faji hovatartozása, bőrszíne, stb. miatt részesül kedvezőtlenebb bánásmódban, mint amelyben más, összehasonlítható helyzetben levő személy vagy csoport részesül, részesült vagy részesülne.” (8. §)
Tehát jogosan merül fel a kérdés, hogy
a rendelet összehasonlítható helyzetben lévő állampolgárok között tesz-e (indokolatlanul) különbséget a nemük alapján.
Lehetséges, hogy a jogalkotó a gyermeküket egyedül nevelő, diákhitelt felvett nőket kívánta előnyösebb helyzetbe hozni, azonban nem lehet kizárni azt az esetet sem, hogy az apa marad egyedül a gyermekek nevelésével.
Másrészről nem tartjuk szerencsésnek a nemi megkülönböztetést (annak ellenére sem, hogy a szerkesztőség döntő többsége nőnemű), már azért sem, mert a hasonló kezdeményezések mélyíthetik a társadalom nemi szerepekhez való viszonyulását.
2017-ben nem szerencsés azt sugallni egy jogszabályi rendelkezéssel, hogy anya otthon van, és neveli a gyerekeket, ezért nincs jövedelme, míg apa dolgozik, és hazaviszi a fizetést, ezért anya diákhitelét kell elengedni, apu meg csak fizessen szépen.
A nemi szerepekkel kapcsolatos idejétmúlt beidegződésről egy korábbi cikkünkben már írtunk, és részéletesen körbejártuk a kérdést. Egy olyan világban, ahol a nemi egyenlőséget hangoztatjuk, a nők emancipációjától körülbelül száz évre még mindig képesek vagyunk olyan – talán egyáltalán nem is tudatos – dolgokat tenni és mondani, amelyek rögtön több évtizeddel vetnek vissza bennünket. (Magyarországon az első, nőket is a szavazóurnákhoz engedő törvényt 1919-ben hozták meg.)
Az sem szerencsés, hogy
a társadalom egy jelentős rétegének azt sugallja a jogszabály, hogy végy fel nyugodtan hitelt, majd valahogy okosba megoldjuk.
2012-óta kétféle diákhitel-konstrukció létezik, egy szabad felhasználású, amit bármilyen célra lehet igényelni, és egy kötött, amely csak tandíj finanszírozásra használható fel. Ha csak az ÁJK-t nézzük, ahol a hallgatóknak most már körülbelül 75%-a finanszírozza valamely forrásból tanulmányait, sejthetjük, hogy sokan fordulnak a diákhitelhez. És ez más egyetemeken, más karokon sem jelentéktelen szám (az orvosi képzésen például egy diplomáig körülbelül tízmillió forintot kell betenni a kasszába). A jogalkotó pedig ennek a sok embernek azt sugallja, hogy nem kell kifizetni azt, amit vállalnak, hogyha szülnek.
Nem tudom, mennyire motiváló az átlag három-hatmillió forintos tandíjat gyerekre váltani, hiszen a gyermeket etetni, öltöztetni, gyógyíttatni, aztán iskoláztatni kell, és lehet, hogy neki is tandíjat kell majd fizetni, ami ugyancsak több millió forint lesz, és ki segítene neki, ha nem a szülő. Ha ezt összevetjük, nem hat millióról beszélünk, hanem háromszor hatról (és még sokkal többről).
Visszakanyarodva tehát: nem szerencsés azzal a céllal családalapításra (nagycsalád-alapításra) adni a fejünket, hogy a felvett hitelt ne kelljen visszafizetni, ugyanis ha már a bármely más jellegű hiteleknél (gépjármű, személyi stb.) jóval kedvezőbb konstrukciójú diákkölcsön kitermelése is komoly problémát jelent, akkor egy olyan világban, ahol az átlagos budapesti albérletár százhatvanezer forint, nem valószínű, hogy a 2040-es munkaerő-piaci követelményeknek megfelelő, versenyképes fiatalokat vagyunk képesek kinevelni.
Summa summarum az ötlet nagyon jó, támogatni kell a gyermekvállalást a magyarok elöregedő társadalmában, sokkal jobb ez a megoldás, mintha az abortuszt minősítenék bűncselekménnyé, és az is támogatandó, hogy a diplomával rendelkező párokat ösztönzik gyerekvállalásra, azonban a kivitelezés még hagy némi kívánnivalót maga után. És a szegény, munkában megfáradt családapákat kár volt elfelejteni.
borítókép, többi kép forrása
