A közel-keleti térség cirkuláris hatalmi versengései közepette – ahol sosem bontakozhatott ki igazán a nemzeti idill – gyökeret vert a terrorizmus, mely innen szétterjedve megmutatta pusztító erejét az egész világnak. Az állami szerepvállalás hiányából fakadó tétlenség egyre nagyobb fenyegetést jelent, pedig a nemzetközi terrorizmussal szemben minél előbb, megelőző és átfogó módon, az erőszak alkalmazásának igénybevételével kellene fellépni. Mi okozza vajon ezt a tehetetlenségi közeget? És egyáltalán ki jogosult szembeszállni a terroristákkal?
A terrorizmus jövője bizonytalan. Nem tudjuk, hogy vajon hány Baghdadihoz hasonló radikalizált személyiség kuporog még ott a sötétben, a megfelelő pillanatra várva. A világnak jelenleg a pandémia ellen sürgetőbb küzdelmet kell vívnia, de nem szabad megfeledkeznie erről a nemzetközi szinten elburjánzó veszélyről sem. Sajnos, mint már Oszama bin Laden esetében is tapasztalhattuk, a nagy vezetők likvidálásával sem lehet eltörölni az eszmét, mely önmagát meghazudtolva éled újjá.
A terrorizmus nincsen tekintettel semmilyen járványra, ugyanakkor hírértéke folyamatosan törpül jelen helyzetben. Ez a „járvány” sem csak a bölcsőjében, a Közel-Keleten pusztít, hanem a kevés figyelem ellenére az iszlám fanatizmus Afrikában is szedi az áldozatait. 2020-ban a világ tíz, terrorizmus által leginkább sújtott állama közül három Afrikában található: az utóbbi időben Nigériában, Szomáliában és a Kongói Demokratikus Köztársaságban is elmérgesedett a szituáció.
A térség gazdaságilag és pénzügyileg különösen kiszolgáltatott helyzetét kihasználva különböző szeparatista hatalmak igyekeznek magukhoz ragadni a hatalmat és „rendet tenni”. Afrikában az al-Kaida és az Iszlám Állam utódszervezetek és fiókszervezetek révén élnek tovább. A Boko Haramot ironikus módon 2002-ben egy jótékonysági szervezetként alapították, azóta radikális iszlamizációt hirdetve keresztény tömeggyilkosságok sorát hajtja végre, ugyanúgy, mint az al-Shabaab, mely a szomáliai polgárháború romjaiból bújt elő.
Az államok önvédelmi joga
1919-ig, pontosabban a Nemzetek Szövetségének Egyezségokmányáig senki és semmi sem korlátozta az államok háborúindításhoz való jogát (ius in bellum), az egész addigi történelemben a különböző nemzetek csak a hadviselés jogára (ius in bello) vonatkozóan voltak hajlandóak az erőszakot némi keretek közé szorítani. 1928-ban a Frank B. Kellogg és Aristide Briand nevével fémjelzett paktum már a ius in bellumról való teljes lemondást hozta volna el, de a történelmi eseményeket ismerve tudjuk, hogy ez nem igazán valósult meg. A világ kénytelen volt majdnem további húsz évet várni, mire ehhez hasonló tilalmat fogalmaztak meg az államok az ENSZ Alapokmányának elfogadása keretében, melyet 1945. június 26-án San Franciscóban írtak alá.
Az 1945 utáni nemzetközi jog csupán két kivételt ismer az Alapokmány 2. cikk (4) bekezdésében foglalt általános erőszaktilalom alól: a Biztonsági Tanács felhatalmazása és az államok önvédelemhez való joga alapján végzett erőszak esetén oldja csak fel ezt az átfogó tilalmat. E két „lehetőségen” túl egyetlen államnak, illetve államok egyetlen csoportjának sincs joga arra, hogy fegyveres erőszakot alkalmazzon egy, vagy akár több állam ellen.
A jelenlegi nemzetközi jog az önvédelmi jogon belül megkülönbözteti egymástól az egyéni, illetve a kollektív jogérvényesítést. A hidegháború idején létrehozott katonai szervezetek intézményesítették a kollektív önvédelmet. A szövetségek kötelezettséget vállaltak arra, hogy az egyikük ellen elkövetett és bejelentett fegyveres támadás esetén kollektív önvédelmet fognak gyakorolni a támadóval szemben. A kollektív önvédelmi szervezeteket fontos elhatárolni a kollektív biztonsági szervezetrendszertől, melyhez maga az ENSZ, vagy annak jogelődje, a Nemzetek Szövetsége sorolható. A fő elhatárolási pont abban rejlik, hogy előbbi csak a külső támadásokkal szemben hivatott megvédeni tagjait, míg az utóbbi tagjai akár egymással szemben is gyakorolhatják az önvédelem jogát.
A hidegháborús helyzet megszűnte óta a NATO részéről kollektív önvédelmi felajánlásra eddig egyetlen egyszer került sor a 9/11-es terrortámadások alkalmával, de ezt Washington nem fogadta el, mivel maga akart fellépni az al-Kaidával és Afganisztánnal szemben.
Ahhoz, hogy az államok önvédelmi jogukat érvényesíteni tudják, egy mennyiségi és egy minőségi feltételnek is teljesülnie kell. Az ENSZ Alapokmány 2. cikk (4) bekezdésében tiltott erőszaknak el kell érnie mennyiségileg egy bizonyos szintet ahhoz, hogy fegyveres támadásnak minősülhessen. Ebből az a következtetés vonható le, hogy a fegyveres támadás nem csupán az erőszaknak az alkalmazása, hanem annak legsúlyosabb esete. A nemzetközi terrorizmus égető problémáját, elsősorban az ISIL színre lépése óta, a minőségi tényező okozza, hiszen fegyveres támadást csak állam követhet el.
Paradigmák: betudási elmélet és „vonakodik vagy nem képes”
Az agresszió tényállását csak állam valósíthatja meg, így nehéz elképzelni egy olyan fegyveres támadást, amely látszólag egyetlen államhoz sem köthető. Az ENSZ-rendszer alapvetően abból indul ki, hogy a jogosulti-kötelezetti oldalon egyaránt csak államok szerepelhetnek, mely nemcsak az erőszaktilalomra, hanem az önvédelem szabályozására is igaz. Ennek ellenére az ENSZ Alapokmánya nem zárja ki a nem állami szereplők bevonását a rendszerbe. Példaként említhető, hogy a BT határozatot fogadott el többek között az afganisztáni tálib rendszerrel, vagy Oszama bin Ladennel, mint magánszeméllyel szemben.
A fentiekre tekintettel és az egyszerű logikai levezetésből így az következik, hogy hiába kellően súlyos egy fegyveres támadás, ha azt nem állam követi el, akkor az áldozat jellemzően tehetetlenné válik. E tehetetlenség feloldására született meg a betudás paradigmája. Bár e kritériumot nem mondja ki az 51. cikk, mégis a szokásjog részét képezi, melyet a 9/11-es terrortámadások is megerősítettek, hiszen a nemzetközi közösség közvetve, de egy államnak tudta be az al-Kaida terroristacsoport cselekményeit, azaz a betudási elmélet segítségével oldotta fel a tehetetlenségi közeget. Az afgán államot a BT már 1999-ben és 2000-ben is határozatban marasztalta el, és kötelezte, hogy az al-Kaidának ne nyújtson menedéket, ne finanszírozza tevékenységét és zárja be a terrorista kiképzőtáborokat.
Az Iszlám Állammal szembeni önvédelem már jóval problematikusabb, pont azért, mert a szír Aszad-rezsim nem támogatta a terrorizmust, hanem éppen küzdött az ellen. Mivel az ISIL és a szír állam között nem tudtak megállapítani sem szorosabb, sem lazább kapcsolatot, az önvédelmi jogot sokan kiterjesztő módon értelmezték.
E kihívás megoldására (de nem megoldásaként!) született meg az ún. „vonakodik vagy nem képes” koncepció. Ez a helyzet akkor következik be, ha egy állam egyedül nem képes megfékezni a területén folyó terrorizmust, és ahhoz sincsen ereje, hogy ehhez külső segítséget kérjen. A másik eset, hogy vonakodik az állam, mert nem kívánja, hogy más beavatkozó folytasson fegyveres cselekményeket területén, sértve ezzel szuverenitását.
Rögtön fel is tehetjük a következő kérdést: ki akarna beavatkozni a másik állam területén folyó terrorizmusba? Először is a sértett állam, akinek állampolgárait veszélyeztette a területi államból származó terrorista. Másodszor pedig a világ országainak közös érdeke, hogy egyetlen állam se kerüljön terroristák irányítása alá.
A követők azért állnak ki e koncepció mellett, mert jól tudják: nincs más lehetőségük a fegyveres beavatkozásra. Muszáj tehát ehhez az elmélethez görcsösen ragaszkodniuk, és egyetlen lehetőségük tetteik jogellenességének megcáfolására, ha bebizonyítják a doktrína szokásjogi eredetét. Mivel mindenféle erőszak az Alapokmány tilalmába ütközik, nem gyakorolható bármilyen erőszakos cselekménnyel szemben az önvédelem joga, hiszen akkor parttalanná válna a jogintézmény, és a konfliktusok eszkalálásával ki is üresedne.
A nemzetközi jog sajátossága, hogy az államok egyedi magatartása ismétlődő, meggyőződésből eredő jelleggel új normákat teremthet. Ehhez azonban az szükséges, hogy az államok nagy többsége az új gyakorlatot jóváhagyja, ne kifogásolja és hagyja általánossá válni. Bár a nemzetközi jog nem ír elő meghatározott időtartamot a nemzetközi szokásjog kialakulásához – így viszonylag rövid idő alatt is megszülethet egy új szabály –, az kell hozzá, hogy széles körben elterjedt és egységes legyen az államok gyakorlata. Az elmélet szokásjogi jellege ellen szól, hogy kisszámú állam áll ki mellette, és még az ő hozzáállásuk sem egyértelmű, ráadásul ez a bizonytalanság a nagyobb súllyal bíró államokat (Amerikai Egyesült Államok, Oroszország) is érinti. Továbbá nincs meg az a meggyőződés sem, hogy a gyakorlatot jogi kötelezettség alapján követik.
Meg kell jegyezni ugyanakkor: ha konstans marad ez az állami gyakorlat a terrorizmussal szemben, és széles körben elterjed, illetve folyamatosan megvalósul az ehhez társuló „jog gyanánt elismert” jelleg is mint szubjektív elem, akkor természetesen még szokásjogi norma is lehet belőle, hiszen a nemzetközi jog magában hordozza e változás lehetőségét.
Végül, de nem utolsó sorban…
A terrorizmus továbbra sem minősül nemzetközi bűncselekménynek, az államokat „csak” kriminalizációs kötelezettség terheli arra vonatkozóan, hogy büntetőjogi szankciókkal sújtsák a terrorcselekményeket. A nemzetközi együttműködés lehetősége pedig csupán kiegészítő jellegű.
A mai napig nem született egységes nemzetközi jogi fogalom a terrorizmus definiálására, leginkább talán úgy ragadható meg, hogy „olyan határon átnyúló elemet tartalmazó bűncselekmény, vagy azzal való fenyegetés, amelynek célja félelemkeltés a polgári lakosság körében, vagy egy kormány, illetve nemzetközi intézmény kényszerítése arra, hogy valamilyen cselekményt megtegyen, vagy attól tartózkodjon”.
A terrorcselekmények és a nemzetközi jog viszonyáról sokat elárulnak a fenti tények, de nem véletlen, hogy még nem született adekvát reakció a problémára: viszonylag újonnan alakult ki az ideológiai alapokra felépített terrorizmus. Továbbá az sem elhanyagolható szempont, hogy a terrorcsoportok a megújulás lehetőségét magukban hordozó működési modellre rendeződtek be, tagjaik pedig hosszú távú céllal és erős küldetéstudattal rendelkeznek.
Mivel az eszme nem pusztítható el – még akkor sem, ha sikeresen likvidálják a mozgalom vezetőit –, a nemzetközi jognak mihamarabb konszenzusra kellene jutnia, végleg feloldva azt a dilemmát, amely az államok önvédelmi joga és a nem állami szereplő terrorista csoportok között húzódik. Újra hangsúlyozandó tehát, hogy a legnagyobb probléma az, hogy a terrorszervezetek nem állami szereplők, ugyanakkor cselekményeik súlyossága egyértelműen kimeríti az agresszió kereteit.
Dönteni kell a „vonakodik vagy nem képes” koncepció tartalmi bizonytalanságairól is, mivel az általános erőszaktilalom kiüresítésén kívül azt a veszélyt is magában rejti az elmélet, hogy az érintett államokat korruptnak és bukottnak, valamint a nemzetközi terrorizmus melegágyainak minősíti általa a nemzetközi közösség.
Továbbá könnyen visszaélésekre ad módot, ha pusztán az érintett állam képességének hiánya miatt megengedetté válik az erőszak alkalmazása a sértett állam kizárólagos megítélése alapján. Egy biztos tehát: a koncepció jelenleg még egy idegen test az ENSZ Alapokmányának rendszerében.
Kende Tamás – Nagy Boldizsár – Sonnevend Pál – Valki László: Nemzetközi jog, Budapest, 2018, Wolters Kluwer Hungary
Kajtár Gábor: Az Iszlám Állam elleni erőszakalkalmazás nemzetközi jogi kérdései, In: Iustum Aequum Salutare, XII. évfolyam, 2016/4. szám, Budapest
