Ismét egyetemünk három egykori professzorának életét és munkásságát vesszük górcső alá. Ezúttal a közjoggal foglalkozó nyilvános rendes tanárok kerülnek terítékre. Cikksorozatunk második részéből többek között kiderül, hogy miért internálták a híres alkotmányjogászt a nyilasok, és mégis hogyan rúgta össze a port Teleki Pállal a közigazgatás jeles tudósa.
A közjogi tantárgyak struktúrája
A cikkeinkben vizsgált korszakban, vagyis az egyetem 1948-as „szocialista átalakítása” előtt három olyan közjogi diszciplína volt a pesti jogi karon, amelyek oktatására nyilvános rendes tanárokat neveztek ki: a politika, a közjog és a közigazgatási jog.
A „politika” néven futó kurzus nem a mai politikatudomány korabeli megfelelője volt, inkább az államtudomány főbb kérdéseivel foglalkozott, némi politikai filozófiával vegyítve. A tételes jogi tantárgyak keretei között pedig alkotmányjogot és a közigazgatási jogot oktattak. Cikkünkben ennek a három tudományterületnek egy-egy emblematikus tanárát mutatjuk be.
Concha Győző, a boldog békeidők ideológusa
Kevesen voltak a korszakban olyan hosszú ideig nyilvános rendes tanárok, mint Concha Győző (1846–1933), aki 1874 és 1892 között Kolozsvárott, onnan való távozása után pedig 1928-ig Budapesten volt a politika professzora.
Ezen a területen belül Concha olyan kérdésekkel foglalkozott többek között, mint a nemzetállam jelentősége, a konzervativizmus és a liberalizmus közötti különbségek, valamint a hatalommegosztás filozófiája. Legfontosabb tudományos munkája a Politika címet viselte, amelynek két kötetéből az egyik az alkotmányjog, a másik a közigazgatási jog elméleti vetületeit dolgozta fel.
Azonban nemcsak a kutatásra és az elméletalkotásra, hanem a tanításra is nagy hangsúlyt fektetett. Az oktatói hivatás mellett annyira elkötelezett volt, hogy kiemelkedőbb hallgatói kezét általában az egyetem elvégzése után sem engedte el. Az egykori szegedi közigazgatási jogi professzor, Ereky István – aki korábban maga is Concha-tanítvány volt – a következőképpen emlékezett vissza erre: „tanári működésének az [volt] a jellemvonása, hogy hallgatóinak nemcsak az értelméhez, de a szívéhez is hozzáférni iparkodott. Érdeklődött tehát a sorsuk iránt; felkarolta törekvéseiket; figyelemmel kísérte pályafutásukat; a tehetségesebbek számára ösztöndíjakat eszközölt ki; tanulmányútjuk alatt felkereste őket leveleivel; megkövetelte, hogy leveleire válaszolva külföldi benyomásaikról beszámoljanak.”
Concha a dualista korszak embere volt: gondolkodásmódjában a nacionalizmus és a liberalizmus kéz a kézben jártak egymással. Ugyanakkor a vele ellentétes nézeteket képviselőkkel – így a szerveződő progresszív mozgalmakkal – mindig párbeszédet folytatott, például többször is részt vett a Huszadik Század folyóirat által szervezett közéleti vitákban. Pártpolitikai és kormányzati pozíciót nem töltött be, ugyanakkor királyi felkérésre 1903-tól kezdve a Főrendiház örökös tagjaként vállalt szerepet a törvényhozásban.
A Monarchia szétesése és az ezzel járó változások Concha életére is rányomták a bélyegüket. Az idős professzort a Tanácsköztársaság ideje alatt előbb eltávolították egyetemi állásából, majd rövid letartóztatás után házi őrizetben kellett töltenie a napjait. A kommunista hatalom bukása után visszakapta katedráját, a Felsőház 1927-es felállítását követően pedig ismét örökös tagnak nevezte ki a kormányzó.
Ennek ellenére a jogi felsőoktatásban betöltött szerepe nem volt a háború előttihez mérhető, nagyrészt azért, mert elméletei a megváltozott politikai körülmények között kevésbé tűntek aktuálisnak. A korszak véleményformálói közül sem adózott mindenki elismeréssel Concha iránt: Szekfű Gyula az 1920-as évek elején egy kritikájában a professzor életkorára utalva próbálta érzékeltetni, hogy idejétmúltnak tartja tudományos álláspontját. Úgy tűnik azonban, hogy Concha életműve a mai napig hat, és az elmúlt évtizedekben több figyelem fordult a jogelméleti munkásságára, így például az állameszméjéről jogfilozófusok és történészek tollából egyaránt született tanulmány.
Magyary Zoltán, az elszánt reformer
Talán túlzás nélkül lehet azt mondani, hogy nincs még egy olyan magyar közigazgatás-tudós, aki annyira ismert lenne a szélesebb nyilvánosságban, mint Magyary Zoltán (1888–1945). A közigazgatási szakember 1930-ban lett a pesti jogi kar nyilvános rendes tanára. Magyaryt – a szokásokkal ellentétben – a közigazgatási jog mellett nem a közjog, hanem a pénzügyi jog professzorának nevezték ki.
Magyary Zoltán és felesége, Techert Margit
Ennek az volt az oka, hogy Magyary érkezésével megnyílt a lehetőség a pénzügyi jog oktatásának megerősítésére. Az új professzor korábbi tudományos munkájának fókuszában alapvetően a költségvetési és a zárszámadási jog állt. Magyary emellett a gyakorlatból is bőven szerzett tapasztalatokat a közigazgatással kapcsolatban. 1910-től kezdve megszakítás nélkül dolgozott a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban, ahol számtalan különböző pozíciót töltött be: vezette a Költségvetési és a Tudománypolitikai Osztályt, valamint Klebelsberg Kunó titkára is volt. Klebelsberg miniszterként is közbenjárt azért, hogy tehetséges kollégája professzori székhez juthasson.
Miután Magyary az egyetemre került, létrehozta a Magyar Közigazgatás-tudományi Intézetet, amit később gyakran „Magyary-iskolaként” aposztrofáltak. Főként fiatal oktatókat vett maga köré, akikkel együtt a közigazgatást számos különböző irányból vizsgálták, gyakran egészen újító módszereket alkalmazva.
A professzor így jellemezte az általa alapított kutatóközpontot: „külföldi, főleg észak-amerikai hasonló típusú intézetek példájára szerveztem meg azzal a céllal, hogy a közigazgatással ne csak jogi szempontból foglalkozzék, mint a magyar és kontinentális egyetemek több mint félévszázad óta, hanem a közigazgatástan és a közigazgatás eredményessége szempontjából is, ami a XX. századi állam főkövetelménye”.
Magyary elsődleges projektje az intézetben az úgynevezett „tatai mintajárás” koncepciója volt, aminek középpontjában szülővárosa és annak vonzáskörzete állt. A professzor által vezetett kutatócsoport helyszíni terepmunkát végzett a környéken, ennek során szociológiai módszerekkel állapították meg a térség problémáit, majd ezek megoldására helyi közigazgatási reformot próbáltak meg elérni. Ez a törekvésük azonban kudarcot vallott, amit Magyary a politika, a helyi nagybirtokos és a bányavállalatok ellenállásának tudott be.
Annyi eredménye ugyanakkor mégis lett a kutatásnak, hogy ennek hatására figyelt fel Magyaryra Teleki Pál, aki 1938-ban, kultuszminisztersége idején bevette a professzort a Táj- és Népkutató Központ háromfős bizottságába. Telekivel való viszonya azonban hamar megromlott. Amikor az újonnan felállított intézmény egy olyan kiállítást szervezett, aminek fő üzenete az volt, hogy sürgető szükség van a birtokreformra, a miniszter bő két héten belül bezáratta a tárlatot. A kiállításon is dolgozó Kiss István szerint Magyary sommásan értékelte a helyzetet: „mindig tudtam, hogy a grófokkal nincs mit kezdeni. Azt hittem, Teleki Pál kivétel. Tévedtem.” A professzor életének ezen epizódja köré épül Bereményi Géza 1985-ös, A tanítványok című filmje.
A kiállítás előkészítése Bereményi A tanítványok című filmjében
Magyaryt tragikus körülmények között érte a halál: 1945-ben feleségével együtt önkezükkel vetettek véget életüknek. A házaspár Tata környékén próbált menedéket lelni a háború borzalmai elől, de az előre nyomuló szovjet katonák kegyetlenkedései itt is elérték őket. Miután életüket fenyegetve látták, úgy döntöttek, hogy az öngyilkosság az egyetlen kiút.
Magyary búcsúlevele, amit a plébánosának írt, ugyanakkor fennmaradt, benne a következő sorokkal: „Feleségemmel együtt nem idegösszeroppanásból, hanem a körülmények teljes áttekintésével (…) határoztuk el a halálban való együttmaradást abban a reményben, hogyha a katona a háborúban nem gyilkos, akkor a Jóisten előtt ebben a helyzetben mi sem leszünk öngyilkosok”.
Molnár Kálmán, a jogfolytonosság szószólója
Amikor Molnár Kálmán (1881–1961) 1946-ban átjött Pécsről a pesti jogi karra, még senki nem gondolta, hogy fővárosi oktatói pályafutása mindössze két évig fog tartani. A politikai változások azonban úgy alakultak, hogy Molnár személye hamar nemkívánatossá vált.
Molnár 1929-ben lett az alkotmányjog nyilvános rendes tanára Pécsett. Ekkor már egy évtizede elsősorban a jogfolytonosság témakörében publikált. Következetesen tartotta magát ahhoz, amit, 1919-ben papírra vetett: „a legbensőbb meggyőződéssel ragaszkodom a monarchikus államformához. De nem habozom kijelenteni, hogy a jogfolytonosság mellett még ez is csak másodrendű kérdés. És nyíltan bevallom, hogy inkább választanám a köztársaságot a jogfolytonosság alapján, mint a királyságot jogfolytonosság nélkül.” Az 1920-as évek folyamán ezt az elvi alapállást formálta tudományos elméletté.
A professzor Gömbös Gyula miniszterelnökségétől kezdve egyre kritikusabb lett a kormánnyal szemben, és nemtetszésének gyakran publicisztikákban adott hangot. Azon kevesek közé tartozott a tudományos életben, akik a zsidótörvények kapcsán is élesen és nyíltan szembehelyezkedtek a kormány politikájával. Az évtized végén sorra jelentek meg a cikkei a különböző lapokban, amelyekben kifejtette, hogy nem lehet szándékosan megsérteni a jogegyenlőség követelményét, ami a magyar alkotmány egyik sarokkövének számít.
Valószínű, hogy ennek a határozott kiállásnak köszönhető, hogy a nyilas hatalomátvétel után, 1944 novemberében internálták Nagykanizsára, ahol egy hónapot töltött. Amikor visszatért Pécsre, a szovjet csapatok már bevonultak a városba, és az öt együttműködő párt éppen az Ideiglenes Nemzetgyűlés összehívását szervezte.
Molnár Kálmán miniszobra a pécsi egyetem díszkapuján
A pécsi képviselők egyikét az egyetem delegálhatta, és a választás Molnárra esett, aki – saját szavaival élve – a mandátumot „kénytelen volt elvállalni”. A kezdeti vonakodás ellenére a professzor kifejezetten aktív volt a nemzetgyűlésben, és a források szerint több közjogi szabályozást ő dolgozott ki – például a köztársasági elnök kinevezési jogköreiről szólót is.
Feltehetően az antiszemitizmus elleni látványos fellépés és a nemzetgyűlési képviselőség jó ajánlólevél volt ahhoz, hogy Molnár 1946-ban Budapestre kerüljön. Ehhez hozzájárult az is, hogy a dékán ekkor éppen Eckhart Ferenc jogtörténész volt, akivel a professzor régóta jó viszonyt ápolt. Hamar kiderült azonban, hogy Molnár az új rendszerrel meglehetősen kevéssé kompatibilis. Azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy a Szent Korona-tan republikánus gondolathoz való hozzáigazításáról írt tanulmányt, valamint amellett érvelt, hogy az egyetem őrizze meg koronás címerét.
Így aztán nem kellett sokat várni arra, hogy Molnár kényszernyugdíjazására sor kerüljön. Ehhez az apropót az 1948/49-es tanévben levezényelt teljes egyetemi átszervezés adta, amelyhez kapcsolódóan több oktatót felszólított a kar, hogy nyújtsa be nyugdíjigényét – köztük Molnárt is. Őt magát sem érte váratlanul ez a fejlemény. „Ez várható volt” – írta tömören önéletrajzi jegyzeteiben.
Molnár szerény körülmények között, szinte teljesen elfeledetten, felesége gondoskodása mellett hunyt el. Rehabilitálása csak a rendszerváltoztatás időszakában kezdődhetett el, emlékét jelenleg a pécsi egyetem díszkapuja őrzi, amelyen több híres pécsi tudós miniszobra mellett az ő mása is látható. Ha máshogy alakul a történelem, Molnár neve akár a pesti jogi kar alkotmányjogi tanszékével is összeforrhatott volna.
Cikksorozatunk zárórészében a büntetőjog nyilvános rendes tanáraival ismertetjük meg olvasóinkat.
Források:
A Magyar jogtudósok című könyvsorozat Concháról és Magyaryról szóló fejezetei (mindkettőt írta: Koi Gyula).
A Budapesti Királyi Magyar (1921-től: Pázmány Péter) Tudományegyetem almanachjai
Ablonczy Balázs: Kísérlet a „magyar probléma” kezelésére – Az Országos Táj- és Népkutató Központ
Antal Tamás: Concha Győző (1846–1933)
Kupa Győző: Föltámadt-e Machiavelli? Concha Győző, a nemzetállami paradigma képviselője
Magyary Zoltán: Küzdelem a haladásért
Nagy Ferenc (szerk.): In memoriam Magyary Zoltán
Schweitzer Gábor: „A tisztességes jogtanár”: Molnár Kálmán pályaképe
Képek forrása: Indexkép, Concha Győző, Magyary Zoltán és felesége, Techert Margit, A kiállítás előkészítése Bereményi A tanítványok című filmjében, Molnár Kálmán miniszobra a pécsi egyetem díszkapuján
