Globalizálódó világunkban a kettős állampolgárság egyáltalán nem ritka jelenség, főleg nem Európában, ennek ellenére egyelőre még az Európai Unió államai között sincsen egységes szabályozás. Ebben a cikkben annak rövid áttekintésére vállalkozom, hogy napjainkban az Unió területén milyen szabályozási módszerek érvényesülnek.
A kettős állampolgárság, nevéből értetődően azt jelenti, hogy egy személyt egyszerre kettő (vagy több) állam tekint saját polgárának. Annak, hogy valaki felveszi egy másik ország állampolgárságát, vagy lemond (esetleg le kell mondania) egy másikéról, számos legális oka lehet: gazdasági okokból történő migráció vagy politikai, érzelmi kötődés. (Magyarként kitekintve a Kárpát-medence teljes területére, minden esetre találhatunk példát, sokunk akár az ismerősi körében is.) Érdekes tény például a kettős állampolgárság körében, hogy Horvátország olyan állam, amelynek ugyanannyi állampolgára él a határain belül, mint azokon kívül.
A kettős állampolgárság kérdése a gyakorlatban is kihívások elé állítja az országokat és a polgárokat: egy román-magyar kettős állampolgárnak például egyszerre kell tiszteletben tartania a két ország szabályait, viszont jogait egyszerre nem biztos, hogy tudja gyakorolni, vagy legalábbis nem könnyen. Szintén érdekes kérdéseket vet fel az a szituáció, amikor két uniós állam polgárának gyermeke születik, adott esetben egy harmadik uniós államban.
Az, hogy egy ország arra kényszerít egy személyt, hogy mondjon le egy másik állampolgárságáról (vagy ex lege elveszíti azt, ha felveszi egy másik államét), legtöbbször a többes állampolgárság által generált problémák elkerülésére szolgál, de célozhatja akár az állam saját biztonságérzetének erősítését is. Az előbbire szolgálhat példaként a németek szabályozási megoldása: a német állampolgárság megszerzése után a korábbi állampolgárságról 2 éven belül le kell mondani.
A 2010-ben hatályba lépett, hírhedt szlovák állampolgársági törvény inkább az utóbbi kategóriába tartozik: feltehetőleg a szlovák törvényhozás nem szeretett volna közel félmillió kettős állampolgárt a Dunától északra, a teljes népesség közel 10%-át kitevő magyarság révén. Mint ismeretes, a szlovák törvényhozás oly módon módosította az állampolgárságról szóló törvényt, hogy automatikusan elveszíti szlovák állampolgárságát az a személy, aki akaratnyilvánítással megszerzi egy másik ország állampolgárságát. A szlovákok ezzel a törvénnyel egyébként kissé „lábon lőtték magukat”: a hatálybalépés óta körülbelül háromezren vesztették el a szlovák állampolgárságukat, ennek csupán három százaléka lett magyar állampolgár. A „maradék 97%” főként Nyugat-Európába költözött szlovák volt.
A kettős állampolgárság érdekes vetülete a szavazati jog kérdése. Az, hogy a külhoni magyarok részt vehetnek a magyar országgyűlési választásokon, itthon közismert tény. De mi a helyzet Európa többi országával ezen a téren? A csehek kevés kivétellel nem ismerik el a kettős állampolgárságot, viszont aki megszerezte, az rendelkezik választójoggal. Rajtuk kívül még Szlovénia is biztosítja annak a körülbelül félmillió szlovénnek a szavazati jogot, aki nem az országon belül él (de korábban rendelkeznie kellett lakóhellyel Szlovéniában). Hasonló a helyzet Romániában, ott az állampolgárság mellé jár a szavazati jog is, viszont külképviseleteken lehet csupán szavazatot leadni. Horvátország, a magyar választási rendszerhez hasonlóan, választói névjegyzéket tart fenn a külföldön élő állampolgárai számára, ám ők levélben nem szavazhatnak, hanem csak külképviseleteken.
Léteznek a szabályozás tekintetében érdekes esetek. Görögország például elveszi annak a személynek a görög állampolgárságát, aki felveszi egy másik országét, illetve azét is, aki nem veszi fel, de katonai szolgálatot teljesít egy másik állam hadseregében. Cserébe könnyített módon szerezhetnek görög állampolgárságot azok, akik a görög hadsereg kötelékébe lépnek.
Az osztrák jog szintén nem ismeri el a kettős állampolgárságot, de például élsportolók, vagy kiemelkedő művészeti teljesítményt nyújtók kérhetik az osztrák állampolgárság felvétele mellett a korábbi állampolgárságuk megőrzését.
Vannak olyan országok, amelyek bár nem ismerik el a kettős állampolgárságot, történelmi okokból azonban kivételeket tesznek: ilyen például Németország, az opolei (Nyugat-Lengyelország) németek kapcsán, vagy a spanyolok a korábbi gyarmataikon élőkkel. Hollandia bizonyos feltételekkel megengedi azt, hogy a kettős állampolgárok a holland mellett megtartsák eredeti állampolgárságukat. Vannak olyan országok is, amelyek abszolút elismerik a kettős állampolgárságot, ilyen például Olaszország és Belgium.
Jelenleg nincsenek uniós szintű szabályok a nemzeti kisebbségvédelem tekintetében, soft law jellegű dokumentumok viszont már születtek a témában, de ezek tényleges védelmet nem nyújtanak, egyfajta politikai eszközként tekinthetünk rájuk csupán. Bizonyos számok alá tudnák támasztani az egységes szabályozás igényét: figyelemre méltó például, hogy körülbelül 50 millió ember vallja magát az Unió területén valamely nemzeti kisebbség tagjának. Ez azt jelenti, hogy a közel ötszázmilliós Unió majdnem minden tizedik polgára valamely kisebbséghez tartozik (különösen nagy az arány a keleti régióban).
Az Unió az államok hatáskörében hagyta az állampolgárság rendezését, és nem nagyon várható, hogy ez belátható időn belül változna, tekintve, hogy ezt minden állam a saját szuverenitásába tartozó kérdésnek tartja. Ezen egy esetleges „Európai Egyesült Államok” és az ahhoz tartozó egységes, kontinentális állampolgárság tudna változtatni, de azt, hogy ez megvalósul-e egyáltalán, és ha igen, milyen formában, valószínűleg még Brüsszelben sem tudják megmondani.
Dr. Tárnok Balázs – Kisebbségvédelem az Európai Unióban
Gyeney Laura – Kettős állampolgárság az Európai Unió erőterében
